Miklós Csongor
Miklós Csongorhttp://www.mikloscsongor.wordpress.com
„Mindegy, hogy hogy, csak nehogy sehogy."

Minden eddiginél nyüzsgőbb adventi vásárral várnak a waldorfosok

Tavaly csak az online térben, idén azonban a valóságban is megnyitja kapuit a székelyudvarhelyi Kerekerdő Waldorf Iskola és Óvoda adventi bazárja november 26-án, Székelylengyelfalván....
Becsült olvasási idő: 6 perc 44 másodperc

„Én vagyok a legjobb a világon! A leghatalmasabb vagyok! A legerősebb vagyok! A leggyorsabb vagyok! Én vagyok a legjobb a világon!” – ismételgette Muhammad Ali, ahogy a közönség között a szorítóhoz „táncolt”, majd legtöbb esetben néhány perc múlva földre is terítette ellenfelét egy jobb horoggal. Vajon mi volt a titka minden idők egyik legjobb ökölvívójának? A saját magának mantrázott pozitív és biztató gondolatok? Vajon ebben rejlett az ereje, mint Sámsonnak a pompás hajkoronában? Vajon én is, ha elég hittel mormognám, hogy meg tudom csinálni, lenne esélyem a már korosodó Mike Tyson ellen a 73 kilómmal? Mert fejben dől el minden, nem igaz?

…valószínű, hogy a jó öreg Mike egyetlen legyintéssel kiszakítaná az állkapcsomat a helyéről. Akkor vajon mégis mi lehetett a nagy Ali titka?

Nagy teret hódított napjainkban a pozitív gondolkodás, egyebet sem hallani, csak hogy minden rajtunk múlik, sikerünk kulcsa a hozzáállásunk, s ha valami nem jön össze, az csakis azért történhet meg, mert nem voltunk elég pozitívak. Motivációs trénerek töltenek meg kultúrházakat, sportcsarnokokat, és hakniznak előszeretettel „Vedd át az irányítást az életed felett!” című műsoraikkal, melynek a végén a közönség már-már kilebeg a rendezvényterem ajtaján, s határozza el, hogy a világ meg lesz váltva általa. Nem csoda, hisz ezek az előadások olyan élményt nyújtanak,

olyan hatást gyakorolnak az ember érzelmi világára, amitől ideig-óráig tényleg elhiszi, hogy az élete egy csettintésre megváltozhat.

Csak aztán ugye, szép lassan beköszöntenek a hétköznapok.

Ám nem kell a motivációs előadókig eljutni, mindannyian ismerünk a szükebb vagy tágabb környezetünkből olyan embereket, akiknél „mindig süt a nap”, legalábbis látszólag. Ők azok, akik mindig tudnak „jó” tanáccsal szolgálni, ha az ember nehezebb időszakon megy át, ha veszteség érte, vagy épp gyászfolyamatot él meg. „Lehetett volna rosszabb is! Gondolj bele, hogy milyen szerencsés vagy! Ami nem öl meg, az megerősít! Majd neked is eljön az igazi! Higgy magadban, minden ezen múlik! Vonzd be a jót, a sokat, a gazdagságot!” Csupa „jó” intelem, amit talán soha nem kértünk.

Mi a probléma ezekkel a „biztató”, pozitív gondolatokkal?

Könnyedén beleeshetünk abba a csapdába, hogy a toxikus pozitivizmus és az optimizmus közé egyenlőségjelet teszünk. Csakhogy míg az optimista ember bár általában derülátó, és hisz abban, hogy a dolgok végül jóra fordulnak, mégis képes arra, hogy a helyzetet, a világ működését a maga egészében lássa és szemlélje. Elfogadja a negatív töltetű érzéseket és történéseket mint az élet természetes velejáróit. Ezzel szemben a „mérgező pozitivitás” rugalmatlan, már-már merev, és a világban a pozitív megéléseket veszi általánosnak és érvényesnek. Amikor egy pozitívan gondolkodó barátunk ilyen jellegű tanácsokkal lát el minket, akkor valójában

attól a jogunktól akar (tudva vagy tudattalanul) megfoszatni, hogy megélhessük a saját érzelmeinket, még akkor is, ha azok fájdalmasak.

Mert ki lenne képes a benne megjelenő szorongást, félelmet, fájdalmat egy csettintésre megváltoztatni? És vajon mennyire humánus, emberi azt éreztetni a másikkal, hogy csupán a te hibád az, hogy nem tudsz a gyászodon, veszteségeden, nehéz életkörülményeden túllépni? 

Amikor az ember képzeletben már a szakadék szélén áll, akkor nem biztos, hogy egy apró lökésre van szüksége, amely azt az üzenetet tartalmazza, hogy ha nem tud változtatni, akkor jobb, ha leugrik. A legtöbb, amit tehetünk, hogy odasétálunk mi is a szikla szélére, és kinyújtott kezünkkel jelezzük, hogy ha a másik készen áll, akkor megfoghatja azt. Nem kellenek ide szavak.

A „mindenáron pozitívan” nekem sokkal inkább szól egyfajta védekező mechanizmusról, amikor az élet valóságával, az érzelmileg megterhelőbb helyzetekkel képtelenek vagyunk szembenézni, így inkább kizárjuk, elhatároljuk magunkat tőle. 

S akkor mi a helyzet a pozitív pszichológiával?

Maga Buddha is szeretett leülni tanítványaival a tűz mellé, és az égő állattetemeket bámulni. Tanítványai megjegyezték, hogy milyen undorító, amint elég, lerohad a csontokról a hús. Erre a mester megjegyezte, hogy ez igaz, de milyen szép fehér fogai vannak. Valahonnan innen indult a pozitív gondolkodás, hogy nem tagadjuk meg az életben azt, ami nehéz, ami fájdalmas, ami mulandó, de képesek vagyunk ezekben a megterhelő helyzetekben azt is észrevenni, ha tartogat valami szépet.

Az 1950-es években aztán Abraham Maslow, majd később Martin Seligman pszichológusok hozták be a köztudatba a pozitív pszichológia fogalmát, ami a korábbi betegség-modellre adott válaszként jelent meg, beemelve a jóllét fogalmát a tudományos diskurzusokba. 

Ez az új irányzat

 nem tagadja, vagy hagyja figyelmen kívül a nehézségeket, a mentális problémákat, csupán arra fektet nagy hangsúlyt, hogy az emberek miként élhetnek teljesebb életet,

előtérbe helyezve a tehetséggondozást, a kreatív tevékenységek fontosságát, az autonómiát és az önszabályozást.

Arról is sokat lehet olvasni, hogy pszichés jóllétünk hatással van az immunrendszerünk működésére, azaz befolyásolja az egészségünket. Sokan tévesen úgy gondolják, hogy túlzott optimizmussal, a minden helyzetben való pozitív gondolkodással megelőzhető az egészségük romlása. Egy új, 221 ezer embert megvizsgáló, 61 külön kísérletből álló tanulmány arra a következtetésre jutott, hogy

az egészséget nem az optimizmus határozza meg, hanem a pesszimizmus hiánya. A kettő között pedig óriási különbség van.

Nem az a fontos, hogy minden helyzetben, mindenkinél jobban reménykedjünk, sokkal inkább az, hogy ne számítsunk mindig a lehető legrosszabbra.

És mi lehetett Muhammad Ali titka? 

Az egykori olimpiai és világbajnok nehézsúlyú ökölvívó nem azért hajtogatta a folyosó kijáratán, hogy ő a legjobb, mert így akarta legyőzni a félelmét, hanem azért mert tisztában volt vele, hogy abban az időben ő edzett a legtöbbet, ő gyakorolt a legtöbbet, és teljesen világos volt mindenki számára, hogy ő a legelszántabb is.

Muhammad Ali a tényeket ismételgette, mert tudta, hogy beletette a szükséges melót is a maga történetébe.

Ezzel szemben egy életvezetésbeli elakadást, egy természetes gyászfolyamatot, vagy a pánikrohamot, szorongást nem lehet egyszerű mantrával, egy döntéssel hirtelen megváltoztatni. Vannak dolgok, melyek megoldásához türelem, empátia és szakértelem szükséges, melyeket csak elfogadással, önismereti „utazással” lehet megváltoztatni. Ha ezekben a helyzetekben a toxikus pozitivizmus intelmeivel találkozunk, az nem segítség, hanem kőkemény tolakodás.

Kiemelt képünk illusztráció: pexels.com

Jól leszek, akkor is, ha beledöglök!