Közel négy éve szolgál az agyagfalvi egyházközségben Kászoni Szilárd, aki családjával nagyban hozzájárul a cselekvő közösségi élet kialakításához, fenntartásához. Elhívatásról, a közösségével való kapcsolatáról, a szomszédos falvak közti versengésről, a világjárvány okozta kihívásokról beszélgettünk.
– Különleges helyzet egy közösség lelkészének, tiszteletes urának lenni. Mikor döntötte el azt, hogy ezt a pályát választja, hogyan szólította meg Önt a Jóisten?
– „E fiúból pap lesz, akárki meglássa!” – A Családi kör a gyermekségemben engem is átitatott, de én inkább állattenyésztési főiskolában gondolkodtam. Az érettségi után mégis a teológiai tanulmányt választottam. A mindig is bennem érlelődő elhívatásnak az iskolalelkészem adta meg a végső impulzusát. A Jóisten akaratából most itt vagyok.
– Azt mondják, „magamista világot” élünk, az egyéni érdekek számítanak inkább, a közösségi kezdeményezések mögé nehezen állnak be az emberek. Hogyan tudja megszólítani az egyház a fiatalokat?
– A „magamista világ” a „mammonista világnak” az édes gyermeke. Félelmetes az, hogy akár néhány év alatt mennyire átalakul egy közösség értékrendje, viselkedése, szokásrendje. Erdélyi magyarságunkat sokkolta a világ megnyitása. Az addigi, hagyományos „rend” pillanatok alatt felszakadt, felbomlott. Ez elkerülhetetlen volt. Hasonló helyzetbe került a világon nagyon sok olyan kisebb vagy nagyobb népcsoport, amelyik többnyire természetes módon szerveződött. Az erdélyi magyarság falusi élete ilyen módon zajlott.
Amit nem vert szét a kollektív és a kommunizmus, az széttöredezett a „szabad világban”. Közösségeink tagjai a hagyományaikat nem azért élték meg, mert jól mutattak a tévében, hanem azért, mert minden közösségi cselekedetben szentség volt, és nem csak a templomosban, hanem a hétköznapiakban is.
Öntudatlanul, mégis lelki kötődéssel az isteni rendre szervezték életüket. Hogy egy kicsit közelítsünk a megértéshez: tisztaszobát nem csak azért tartottak fenn, hogy ott elhelyezzék értékesebb tárgyaikat, hanem azért, mert az a templomi tisztaságot hozta otthonukba. A vendég elé nem csak azért terítettek mindig tiszta abroszt, mert a háziasszony meg akarta mutatni, hogy ő milyen takaros, hanem mert az étkezési asztal az Úr asztalát vagy az oltárt is jelentette, amin az étkezés, a hétköznapi is, bizonyos értelemben úrvacsorázás, szentáldozás is volt. Azt pedig nem lehetett akárhogy. A tét számunkra ma a megmaradás, de ez csak az életszentség megtalálásával lehetséges. Akik ezt végérvényesen elveszítik, azok végleg eltűnnek.
Manapság szinte teljesen kiüresedett minden közösségi és személyes cselekedet, megmaradt néhány külsőség. Ma az emberek nem átélik, hanem átmozizzák életeseményeiket. Nem élményeink vannak, hanem programjaink. Ezt nem szeretem. Arra kell törekednünk, hogy a megmaradt hagyatékokat újra feltöltsük valós élménnyel, valós jelenléttel. Az egyházban is. Nem mutatós egyházi programokra van szükségünk, hanem Istennel és emberrel tiszta találkozásra. Az egyház nem egy olyan szervezet, amely az életét azzal akarja biztosítani, hogy bevonzza a fiatalokat a keblébe, mert ugye a fiatalok, hosszabb életidejükben fenntartják majd az egyházat. Az egyház egy felülről, az Istentől jövő életrendet, értékrendet közvetít. Hitünk szerint Krisztus teste. Az egyház, bár módszerekben válogathat, de lényegében ugyanazt tudja nyújtani fiatalnak és idősnek egyaránt. Teljesen más kérdés, hogy ki az, aki ezt akarja, elfogadja, megérti, vagy elutasítja.
– A község településeinek versengése/vetélkedése hosszú időre visszavezethető. Elődeink nem minden falu mulatságába mentek el, voltak bejáratott helyeik. Néha nagyobb tiszteletet adunk ezer idegen embernek, mint a szomdéd falusinak. Mi lehet az oka ennek a magatartásnak, meddig „egészséges” ez a felfogás?
– Olyan vidékről még nem hallottam, hogy a falvak lakói ne rivalizáltak volna egymással, vagy éppen ne lettek volna haragosok. Van, amelyikkel élesebb, van, amelyikkel barátibb a kapcsolat. Ezek mindig jellemezték a zártabb közösségeket, ezek a szembenállások generációról generációra öröklődtek az adott közösségeken belül.
Ma viszont szembe kell néznünk azzal, hogy faluközösségeink az elmúlt két-három évtizedben sokat változtak, lakosságuk, ha nem is cserélődött ki, de jelentősen átalakult. Életmódunk megváltozott. Valamikor meghatározták a falvak elmarasztaló besorolását, csakhogy a mai lakosság nagy részének ahhoz már szinte semmi köze. Mégis, mint egy rossz örökséget, ezeket cipeljük tovább. Ezeket át kell helyeznünk a humorizálás tarsolyába, és az együttmunkálkodásra kell törekednünk. Tudom, hogy egy vitában az érvek elfogyásakor jön a sértegetés, s olyankor
dühünkben kapóra jön odavágni, hogy mátisfalvi kakukk, agyagfalvi savanyú leves, bögözi kávésok, gyüttögetett Décsfalva, vízhozta Magyaros, csüpü Dobó, mazlag Vágás, selyem Béta, de ezt meg kell haladnunk.
Ha itt megragadunk, bizonyosan az elkövetkező évek, évtizedek közös vesztesei leszünk. Ha egymást megbecsüljük, és képesek leszünk egymást támogatni, sok minden pozitív módon változhat az egész község életében. Ezekre a sérelmekre is úgy tekinthetünk, mint egy félig megtöltött pohárra, vitatkozhatunk azon, hogy az most félig üres vagy félig tele van. Összpontosítsunk arra, ami összeköt, ne arra, ami elválaszt.
– Nem újdonság az, hogy 2020 sokunk életét felforgatta, átalakította, a koronavírus-járvány kissé elszigetelt minket egymástól, a közösségi események nagyjából mind elmaradtak. Hogyan élte meg az elmúlt időszakot lelkészként, milyen kihívásokkal és lehetőségekkel szembesült?
– Igyekeztem feszegetni a határokat, s az ésszerűség vonalán sok mindent megtartottunk az egyházi tevékenységeinkből. Erre törekszem a jövőben is. Kihívásokat hozott az elmúlt év, lehetőségeinket azonban beszűkítette. A virtuális tér adottságainak népszerűsítését propagandának és a társadalom átnevelésének tartom. Minden személyt és minden intézményt a személyes kapcsolatok megélésére bátorítok. Ne hagyjuk az amúgy is szárnyaszegett emberi kapcsolatainkat elveszni, mert megcsonkítottakká válunk.
– Milyen álmai vannak a gyülekezetnek, miben gondolkodik a helyi egyház manapság?
– (…) Rengeteg feladatunk van, sok munka vár ránk, és sok célt tűztünk ki magunk elé. Ezek nem öncélok. Azt akarjuk, hogy mindenki részesüljön a megvalósuló dolgok áldásaiból. Ezen célok elérése érdekében mindenkivel készek vagyunk együttműködni, akik tiszta szándékkal közösségi céljaink mellé tudnak állni.
Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy bármilyen segítő szándéknak vagy cselekedetnek hátat fordítsunk,
mert magunkra maradunk. Egyedül pedig forronghatunk a sérelmeinkben, de nem jutunk sehova. Ezért mindig keresnünk kell az együttműködés, az összefogás lehetőségét. Bizakodó vagyok abban, hogy bár globális terhek nehezítik a helyi közösségünk életét, ennek ellenére felfelé ível közösségünk élete. Ezért már csak dolgoznunk és imádkoznunk kell.
Szent László városában születtem, családom a bor és a hévizek egyik otthonához, Érmellékhez (Bihar megye) kötődik, ahová szüleim vissza (haza) is költöztek. Mint mindenki életét, az enyémet is meghatározta a szűkebb szülőföld, de az Isten máshol nyitott teret életemnek. Teológiai tanulmányaimat 2006-ban Kolozsváron végeztem, ahonnan a Székelyudvarhelyi Református Diákotthonba kerültem segédlelkésznek, tulajdonképpen a Délvidékről (ma Szerbia része) származó feleségem helyébe, akivel a kolozsvári teológián ismerkedtünk meg. 2008-ban fogadtam el a nagysolymosi református gyülekezet meghívását, ahová kiköltözve átéltük gyermekkorom, nagyszüleimhez kötődő élményeit, hogy milyen páratlan dolog a természet, az anyaföld, az állatok, és az ezeket életértéknek tekintő embereknek a közössége. Meggyőződésem, hogy népünk életének biztosítéka, ha újraszerveződnek ezek a „falusi” közösségek. Ma ettől még messze vagyunk, sőt a falvak városiasodása vagy teljes elnéptelenedése történik. 2018-ban költöztem át feleségemmel és négy gyermekemmel Agyagfalvára, ahol élvezhetnénk a nagyobbacska gyülekezet anyagi biztonságát, és kényelmesen telhetnének a szolgálati évek. Mi egy másik utat választottunk. Amit csak lehet, és amit látszólag nem is, igyekszünk mozgatni, felszítani, lendületbe hozni. Sok minden nem sikerül, azonban jó néhány dolgot áldás kísér, de erről, az út végén majd többet tudok mondani.
Fotó: Fülöp Lóránt
