Barabás Blanka
Barabás Blanka
Mindennapi betevőnket add meg nékünk ma.

Volt miért hálát adni Székelyderzsben

Mint Erdély-szerte minden unitárius egyházközségben, Székelyderzsben is az őszi hálaadás ünnepét ülték vasárnap. Az úrvacsoraosztással egybekötött istentisztelet, illetve kulturális programok mellett helyi termékek vására...
Becsült olvasási idő: 26 perc 35 másodperc

Osztálytársak voltunk, így ültünk, hogy két fiú és két lány, négyen egy padban, jó kombináció volt, egészen jó képességekkel. Az egyik fiút Vajda Attilának hívják. Középiskolás korunkban már szétszéledtünk, ki-ki ment a maga útján. Attilát sok éven keresztül nem láttam, a hírek szivárogtak csak, hogy külföld, hogy Vietnám lett az otthona, meg aztán a közösségi médiával sejteni lehetett, hogy sikeres férfi vált belőle – egy jó matekesből, akinek bejött az élet, mondhatnám. 

Rendhagyó V–VIII. osztályos találkozókat szoktunk évente tartani keresztúriakul Keresztúron, és most augusztusban Attila ismét velünk volt. Nyilván kaptam az alkalmon, hogy meginvitáljam egy interjúra a CarePlus vietnámi klinikalánc díjazott alapító vezetőjét, közben ugyanis kiderült számunkra, hogy Vajda Attila ez az ember: nem annyira szerencse mosolygott rá, hanem inkább ő volt az, aki tudott élni a lehetőségekkel. Sikersztori a javából! 

– Elvégezted az Orbán Balázsban a középiskolát matek-fizikán, utána mi következett? 

– Utána egyetemre mentem Nagyváradra, közgazdaságtant végeztem. Mindig is aktív voltam, a gimiben is benne voltam a diáktanácsban, szervezgettünk mindenféléket. Én aktív voltam a matek-fizikán kívül is, más is érdekelt, és ugyanezt folytattam az egyetemen is, egy diákszervezetnek voltam ott is a tagja, két év után lettem az ottani szervezet elnöke, mindig volt egy tanulási vágy bennem, volt egy kis meló, diákszervezetes munka… 

Az utolsó évben elmentem Bukarestbe a diákszervezet révén, bekerültem az országos vezetőségbe, alelnök lettem, és egy évet töltöttem itt, utána pedig a globális vezetőségbe jutottam, így kerültem ki Hollandiába, és egy évet töltöttem itt az AIESEC nevű diákszervezetnél, mely közgazdaságtan hallgatók nemzetközi szervezete. 

– Minek tulajdonítottad, hogy neked ez így ment zsinórban? Milyen képességeid, skilljeid voltak? 

– Szerintem

a kíváncsiság és az ambíció volt meg bennem,

kíváncsi voltam, milyen egy ilyen szervezetben tevékenykedni, meg utána az ambíció, hogy tanuljak még többet és többet. Minden ilyen szervezetben minden ilyen munka lehetőségek tárháza. Kérdés, mennyit veszel fel abból, mennyit tudsz kihasználni belőle. 

Ha kíváncsi vagy, hogy mit tudnál többet tanulni, akkor többet is tanulhatsz, és kitűnsz a sorból, esélyed van, hogy előléptetnek.

– Mit tanultál te ezáltal?

– Projektmenedzsmentet, emberekkel való kommunikációt, hogyan kell együttműködni velük, nemzetközi kapcsolatokat – elég sok nemzetközi konferencián vettünk részt. Azt, hogy miről szól egy nemzetközi szervezet. A tudásvágy, hogy mindig is többet és többet próbáljak ki, de a tevékenység általi tudás, nem a teoretikus, az vezetett. Ha elmegyünk egy konferenciára, vagy szervezünk egy rendezvényt, azt tapasztalatokat ad.

– Hollandiában mi volt a szereped?

– A szervezet brand- és marketingmenedzsere voltam, és főleg brandépítés. Akkor nyolcvanöt ország volt a szervezetben, és minden ország brandjét a globálishoz kellett igazítani. Ez volt a munkaleírás, de számomra sokkal több volt, tanulás, hogy más országok is léteznek Európán kívül, és azok hogyan működnek. 

Innen jött a következő lépés, hogy Európát nagyjából ismerjük, tudjuk, és közben annyi mindent nem tudunk még. Mikor bekerülsz egy ilyen globális szervezetbe, rájössz, hogy olyan keveset tudsz a világról, hogy elképesztő. Míg itthon voltam a diákszervezetnél, azért Közép-Kelet Európát bejártuk, Nyugat-Európát is nagyjából, eléggé otthon éreztem magam. Hollandiában rájöttem, hogy milyen kicsi Európa, és milyen keveset tudunk a világ többi részéről. 

Egyéves megbízásom volt, egy év Hollandia után tovább kellett lépni. Nehéz úgy diákszervezetben lenni, hogy már nem vagy diák. Utána mentem Szingapúrba. 

– Hogyhogy mentél? Ráböktél a megpörgetett földgömbre és ott állt meg? 

– A partnercégek, akik ezt a diákszervezetet támogatták, ők is érdekeltek abban, hogy a nemzetközi tapasztalattal és az aránylag jó projektmenedzsment-gyakorlattal rendelkező fiatalokat alkalmazzák a cégeiknél. Így jutottam el Szingapúrba az egyik partnercéghez. 

– Nekik mi volt a profiljuk, mivel foglalkozott a cég? 

– Ez a Deutsche Post World Net, a mostani DHL-t is magába foglaló cég szingapúri regionális irodája volt, akkor én még ott marketinggel foglalkoztam, és ugyanazt csináltam, mint Hollandiában, csak most a cégen belül a regionális brand építésével és marketingkampányokkal. Ott is össze kellett fésülni a dolgokat, az arculatot a többi országéval. Az iroda összefogta ezeket, hogy legyen egységes kommunikáció, brand, arculat. 

– Neked, aki Nyugat-Európából jöttél kelet- és nyugat-európai tapasztalattal, milyen ugrás volt? 

– Megint az van, hogy az ember azt hiszi, tud valamit, elmegy a világ másik végére, s kezdi az egészet elölről.

Ezek a jó állások, amikor téged fizetnek, hogy tanulj.

Gondolom, az első évben sok hasznot nem hajtottam nekik, inkább az volt, hogy én nagyon sokat tanultam az ázsiai régióról. Persze, a szakmai oldalát, hogy hogyan kell kinéznie egy marketingkampánynak, ezeket végeztük, meg mindenféle szponzorizálásokkal is foglalkoztunk. Volt egy ilyen érdekes kampány, hogy a cég volt a Mission: Impossible 2-nek a főtámogatója, és kellett az ázsiai régióban népszerűsíteni, illetve koordinálni az amerikaiakkal. Ezeket én vittem, jött az információs anyag Amerikából, és akkor le kellett szervezni minden országban, hogy hol mikor vetítik, és hogy milyen rendezvények kapcsolódnak hozzá a cég brandje alatt a vetítések során. Ezeket csináltam, de Ázsiáról csak felületes dolgokat tudtam mielőtt elkezdtem volna, visszanézve legalábbis semminek tűnik az, amivel indultam. Azt hittem, már tudok valamit róla, mert voltak kint ismerőseim a szervezeten belül. 2005-ben már volt egy haveri kör Szingapúrban. A nemzetközi szervezetnek a másik előnye, hogy nagyon sok emberrel találkozol különböző országokból, akik ugyancsak jönnek-mennek a világban, és ismeretséget kötsz, így sokkal könnyebb. 

– Mit gondoltál akkor az életedről, hogy mi lesz veled? Volt egy terv? 

– Nem volt. Nekem ez arról szólt, hogy tapasztaljak, lássak, tanuljak.

Anyagilag ez nagyon megérte neked, jó volt ott lenni? 

– Igen, de nem ez volt a motiváció, fel sem merült. 

– Erdélyiként, jó székelyként tetted élére a pénzt, takarékoskodtál, hogy akkor majd egyszer a megtakarításaiddal visszatérsz? 

– Ez jön otthonról, hogy kell kicsit mindig félretenni az esős időkre, de akkor

én nem így éltem, hogy tegyek félre, hogy legyen autóm vagy házam, hanem az, hogy utazzam körbe Ázsiát. Számomra ez a három év arról szólt, hogy felfedezzem azt a részét a világnak.

Rengeteget utaztam ez idő alatt a munka miatt is, meg a szabadidőmben is. Beutaztam az összes országot, amit lehetett, meg voltak projektek Malajziában, Indonéziában, hosszabb időt töltöttem ezeken a helyeken. 2008-ban jött, hogy kéne valami mást is csinálni. Időközben átmentem a cégen belül egy más területre, inkább tanácsadás és projektmenedzsment típusú dolgokba fogtam. A cégen belül volt egy ilyen osztály, amely a száz legnagyobb globális klienst menedzselte, és az ilyen nagyon komplex problémákra kerestük a megoldást. Belső körben az összes létező szereplővel össze kellett hangolni a dolgokat.

Az ember azt hiszi, hogy az ilyen nagy cégeknél mindenki mindenkivel beszél, koordinál és kapcsolatot tart, és közel sem így működik. Mindenkinek megvan a kis játéktere, és egymással az osztályok nem beszélnek. És amikor egy nagyon összetett probléma áll fel, meg kell oldani. Ki kell elemezni, megoldást találni és gyakorlatba ültetni. Ez volt a feladatom.

– Merre, milyen irányba váltottál? 

– Felébredt bennem a matekos-közgázas háttér, hogy jó lenne kicsit közelebb kerülni a pénzügyi, befektetési világhoz, és főleg, hogy Szingapúr egy nagy pénzügyi központ, inspirált ez, hogy jó lenne ezzel foglalkozni. De nem pénzügyes munkaháttérrel magasabb szintű pénzügyes ügyletekkel foglalkozni ott nem lehetett, ezért átköltöztem Vietnámba, egy bankhoz, a befektetési részlegre mentem. 

– Jó, de ezt hogy érted el, hogy oda kerültél, felhívtál valakit? 

– Ismertem valakit, aki ott dolgozott a bankban. Beszélgettük, hogy én szeretnék váltani, és ő mondta, hogy van ez az állás, de ahhoz át kell költözni Vietnámba. Fiatalon, család nélkül gondoltam, jó, hát hogyne mennék. Ez is olyan, hogy az ember vállalja a kockázatot, anélkül, hogy tudná, biztosan működik-e. 

– Mit találtál Vietnámban? 

– Voltam ott korábban turistaként, nem volt teljesen idegen, az ázsiai országok közül Vietnám egy élhető, dinamikus, fejlődő hely, és végül itt a banknál dolgoztam öt évet. Közben letettem a CFA pénzügyi vizsgámat, ez egy világszerte elismert pénzügyi minősítés, képesítés. Tulajdonképpen külföldi befektetőket menedzseltem, akik Vietnámban akartak befektetni, és a mi bankunkon keresztül tőzsdén, kötvényekbe fektettek be, cégeket vásároltak fel, és ennek az osztálynak voltam a menedzsere, igazgatója. Ez már szakmailag nagyon fókuszált volt, nem az, hogy tapasztaljunk meg dolgokat, ez már tudatos karrierépítésnek számított. 

– Jó voltál a területeden, elégedett voltál magaddal?

– Jó voltam benne,

kaptunk regionális díjakat is, fel is nyomtuk a céget.

Mikor oda kerültem, ötödikek voltunk Vietnámban, és felkerültünk a harmadik helyre, ez egy jó eredmény volt. Felépítettünk valamit, és sikereket értünk el. Aztán a kliensi körömmel jöttek az ötletek, hogy saját befektetésekkel meg tanácsadással foglalkozzunk, és persze jött a feleség, család…

– Várjunk csak, milyen évben járunk? 

– 2013-at írunk.

– És ez a házasságkötés vagy az ismerkedés? 

– Ez a házasságkötés, 2009-ben ismertem meg a feleségemet. 

– Mesélj erről valamit, hogyan ismerted meg?

Hát egy ismerősömön keresztül. Nálam minden ismerősök által működik. Ez így működik a karrierben és a családi, baráti viszonyokban is, lévén Saigon (ma Ho Si Minh-város – a szerk.) tízmilliós város. 

– Azt gondolnám, hogy egy tízmilliós városban nem olyan egyszerű ismerkedni, mert akit ma látsz, meglehet, holnap már nem. 

– Nem is azt mondanám, hogy nem egyszerű ismerkedni… Amikor én oda kerültem, nagyon kevesen beszéltek angolul.

Nem a szociális dolgok miatt nehéz, hogy nincs hová menni, hogy ne lenne szociális élet, hanem a nyelvi akadályok miatt volt nehezebb. Most már egészen más a helyzet, mindenki beszél angolul, mert

felnőtt egy fiatal generáció, és az idősebbek is megtanultak mára már angolul, mert ez jelenti a jó munkahelyet, az üzleti lehetőséget.

Az egészen idősek nyilván nem, de az én korosztályom, aki oda került, és nem beszélt angolul, mára tökéletesen megtanulta a nyelvet. Annyi befektetés és annyi külföldi cég jön be, és a helyi cégekkel üzletelnek, hogy kénytelenek megtanulni. Tíz évvel ezelőtt voltak olyan akadályok, hogy nagyon szép lány, de nem tudsz vele kommunikálni, innen kezdve pedig már nem lesz hosszú távú a történet. Ezért az ember olyan körökben mozgott, ahol tudott kommunikálni.

– Ezzel szemben Selina, a majdani feleséged már tudott angolul? 

– Hát… megértettük egymást. Más világméretű városokhoz képest, ahol elkülönülnek a társadalmi rétegek, itt inkább a nyelvi akadály volt a téma, és nem az, hogy nem keverednek, nem áll le valaki beszélni veled. Mindenki megpróbál kommunikálni, van keveredés. Az én párom is inkább nemzetközi, nagyvilági felfogású, ezért is találtunk egymásra, ráadásul nem véletlenül érzi jól magát itt, nyaranta két-három hónapot eltölt itthon Székelykeresztúron és térségében. 

– Mit szeret itt, az itteni életben? 

– Szerintem a természetet, a nyugalmat, hogy kint lehet az ember a friss levegőn.

Egy ilyen teraszt, ahol beszélgetünk, meg hogy növények vesznek körül, egy tízmilliós vietnámi városban nem találsz, ott nincs csend és nincs tér, és éjszaka sem áll le az élet,

a város pörög. Ha elmész egy tengerparta, ott sincs csend, mert minden turista ott van. Egy kilencvenmilliós országban, meg egy tízmilliós városban nehéz ilyet találni, mint itt.

Van ugyan, ha elmész egy exkluzív resortba, csak ott nem tudsz eltölteni két hónapot a csendben és nyugalomban. És ez, hogy van tér, van levegő, ki tudsz ülni a zöldbe, nem ver fejbe a meleg, ez tetszik neki. És ez a jó az ilyen hazajárásokban is, hogy levesszük a tempót.

Most két hetet voltam itthon, és egy hetet Magyarországon, de minden nap egy-két órával korábban felkeltem a család előtt, hogy a legsürgősebb dolgaimat elintézzem, utána reggeli, és nyakunkba vettük Székelyföldet.

– Három lányod van, érdekesen választottatok nevet nekik.

– Igen, Dóra a legnagyobb, hét és fél éves, Rita négy-, Johanna féléves. Közösen választottuk a neveket, készítettünk egy listát, én mindenik gyerekhez külön listát készítettem, és mind magyar nevek szerepeltek rajta, mert azt eldöntöttük, hogy lesz magyar nevük, nyilván, van vietnámi középső nevük is.

A listából azok maradtak meg, amik tetszettek a feleségemnek, amiket könnyű kiejteni Vietnámban, meg a külföldieknek is, meg jó a hangzása. A Dórát, Ritát, Johannát könnyű kiejteni, de a sok sz-, cs-betűs nevet a vietnámiaknak nehéz. 

– Akkoriban, amikor kikerültél, mennyire számítottál egzotikusnak a te méreteiddel? 

– A 190 centis magasságommal mindig feltűnő vagyok. Amikor elmentem régen egy európai diszkóba, én sem láttam ki a fejek mögül, egy vietnámi diszkóban pedig beláttam az egész termet. 2008 tájékán, amikor Vietnámba költöztem, akkor még nagyon kevés volt a külföldi Saigonban, meg a fejlettségi szintje is jóval alacsonyabb volt, most már rengeteg a külföldi turista és expat (Az angol expatriates kifejezés rövidítése, olyan külföldi, külföldön élő-dolgozó személyek, akik többnyire az anyaországból kapják a fizetésüket – a szerk.).

Ha kimegyünk falura, ott még megvan ez, hogy minden gyerek integet és köszön, mert azt hiszik, turista vagyok,

de Saigonban ma már átlagosnak kezdenek számítani a külföldiek.

– Hadd kérdezzem meg, Vietnámban milyen a szépségideál? 

– Hát ez szerintem változó, a nyugati trendek is beszivárognak, nemzetközi trendeket is követnek, de nagy hatással van rájuk a koreai popkultúra, nem csak Ázsiába, máshová is átszivárgott. A csajbandák a fiatal generációk nőideáljai, hogy hogyan öltözködnek, hogyan sminkelik magukat, őket követik, egész Ázsia nemzetköziesedett, de Korea kinőtte magát. Nagyon népszerűek ezek a boy- és girlbandek, ne kérdezd a nevüket. Nagyon sok vietnáminak, főleg délen, valamelyik rokona Amerikában él, mivel a háború után sokuknak ki kellett szökniük. 

– Mennyire él bennük, a kollektív emlékezetben a háború? 

– Az idős generációban mindenképp, nincs amúgy előtérben, de legmélyen ott van, létezik a háború emléke. 

– Trauma olyan értelemben, mint mondjuk nekünk Trianon? 

– Nem, inkább arról van szó, hogy ha a felmenőik a déliek oldalán voltak, akkor nem fogják őket a közszférában előléptetni, bizonyos szinten felül még Saigonban sem. Ha a közigazgatásban dolgozol, és a szüleidnek ‘nem jó a vére’ – így mondják ők –, akkor egy bizonyos szint után megáll a te karriered, előléptetésed,

nem lehetsz Saigon polgármestere, ha olyan családból jöttél, amit elítélnek a háború óta.

A közszférában nézik, hogy kinek az oldalán harcoltak a szülők, voltál-e párttag, és ez meghatározza a szakmai előmeneteled az állami cégeknél is, a politikában is, és ez a fiatal generációt is érinti. De hát nyilván van egy nagy privát szféra, ahol ezt nem nézik, hanem azt, hogy mit termelsz. Vannak tragédiák, amiből családok nem tudtak továbblépni, sok ember életét érinti még ma is, de nem fogják fel nemzeti traumaként, mert az ilyen össznépi, történelmi traumát megélni nagyon európai dolog. Mert

számukra a család a fontos, sokkal hangsúlyosabb, mint a nagy közösség élete.

Nálunk fontosabbnak van eladva az egyház, az országhatalom, és utána következik a család. Vietnámban meg úgy nőnek fel, hogy a család a legfontosabb, más szemszögből nézik ugyanazt a dolgot.

Sokkal inkább a jövőbe néznek, mi történik a családjukkal a jelenben és a jövőbeli kilátások, de ez nem azt jelenti, elfelejtik, hogy mi történt vagy nem vesznek róla tudomást, viszont ez nem keseríti meg őket annyira, hogy ne tudjanak továbblépni. Ezért is van az, hogy Amerikával nagyon hamar kibékültek, mert Amerika is egy nagy befektető. Például a Vinfast vietnámi autógyár most négymilliárd dollárt fektet be Amerikába elektromosautó-építésbe, és ez nyilván a vietnámi kormány jóváhagyásával történik.

Tudják a történelmet, de helyén kezelik, és pragmatikusan állnak hozzá,

tudnak üzletelni, kapcsolatokat újraépíteni, nincs az a busongás, hogy mekkora igazságtalanság ért bennünket, és hogy az élet emiatt tartozik valamivel nekünk.

– Ez sokkal egészségesebb.

– Szerintem igen. Kicsit filozofálva azt mondanám, hogy úgy néz ki, a magyarság nem tud túllépni Trianonon, és ezért a múlt szellemeivel harcolunk még mindig.

– Aztán ez az öt banki év lezárt egy korszakot, ha jól érzékelem.

– Elkezdtünk a feleségemmel egy befektetést, női cipőket, táskákat árusító üzleteket építettünk franchise-rendszerben, ez már kicsit belenyúlt a bankos időszakba, és ugyancsak ekkor kezdtünk el egy klinika-projektet, a CarePlust. Lényegében ezt néhány kliensemmel, akik időközben barátaim lettek, közösen indítottuk. A cipő-táska bizniszt innen kezdve vitte a feleségem, én meg főállásban a klinikával foglalkoztam. Az eredeti ötlet az volt, hogy mikor elindul, akkor lesz egy menedzsment, az irányítja, és én más projekteken fogok dolgozni, s így kialakítunk egy öt-tíz, különböző cégből, befektetésből álló portfóliót. Csakhogy

miután megnyílt a klinika, rájöttünk, nem olyan egyszerű egy menedzsmentet kiépíteni.

Bele kellett állni tehát a napi szintű cégvezetésbe. Volt egy irányváltás is, át kellett vennem az egésznek nemcsak a kiépítését, hanem a napi üzemeltetést is. Innen kezdve, 2016-ban, mivel az ismerőseim fektettek be, muszáj volt sikerre vinni a projektet, úgyhogy rendesen szerepet kellett vállalnom, dolgoznom kellett ezen.

Mára van három klinikánk, járóbetegrendelők ezek tulajdonképpen, tíz-tizenegy szakrendelés, gyermekgyógyászattól nőgyógyászaton át fogászatig minden van körülbelül ezer-ezerkétszáz négyzetméteren. Száznyolcvanezer páciensvizit volt tavaly.

– Saigonban járunk, és van három klinikátok. Hogy kezdesz hozzá, tető alá hozod a rendelőket és elindulsz szakembereket keresni, orvosokat?

– Eggyel kezdtük, és igen, alkalmaztunk orvosokat, nővéreket, recepciósokat, IT-seket, nulláról indultunk. Béreltünk egy épületet, szétvertük, újraépítettük belülről. 

– És annyira jól ment, meg annyi beteg volt, hogy kellett csinálni még egyet…

– Eleve az volt a terv, hogy többet nyitunk. Egy tízmilliós városban ez nem kérdés. 

– Más minőségű szolgáltatást nyújtotok?

– Ugyanaz a helyzet, mint itt amilyen volt mikor még itt voltam. Van egy állami ellátási rendszer, ami omlik össze saját súlya alatt, nincs pénz, alacsony szolgáltatások, hosszú sorok vannak a rendelők előtt. Ismerős, gondolom, a felállás, de mégis sokkal rosszabb, mint amilyen itt volt, vagy amilyen még ma is lehet. Elképzelhetetlen körülmények vannak egy vietnámi állami kórházban. A magánszektorban meg nagyon magas áron adják a szolgáltatásokat külföldieknek, köztes nem igazán volt, mi meg ezt,

a vietnámi középosztályt céloztuk meg,

és próbáljuk az árakat alacsonyan tartani, hogy meg is tudják engedni maguknak a jobbat. Megváltozott ott is az életstílus, sokan vannak, akik elkezdtek irodákban dolgozni, lakóépületekbe költöztek, tehát kialakult egy irodás középosztály, melynek nincs ideje órákat várni, hogy egy szakember ránézzen, orvosolja a baját.

– Ez még mindig így van nálunk, magánrendelők előtt is gyakran és hosszan várakozol. 

– Igen, ez ilyen helyspecifikum, megöröklött szokás lehet, mert talán ugyanazok működtetik a magánszektort, akik az államit. Amikor mi megépítettük a klinikát, az orvosokat nem a menedzsmentbe alkalmaztuk, hanem főállású orvosokként, tréningeljük, hogy hogyan kell bánni a klienssel, aki nemcsak páciens, kliens is, mosolyogni kell, beszélni hozzá, és nem úgy, hogy na, mondja, mi a baja. Nekünk pont az az erősségünk, hogy a jól ismert hiányosságokat elkerüljük. 

– Van elég és jó szakember arrafelé?

– Vietnám egy nagyon nagy ország, és egy tízéves tapasztalattal rendelkező orvos annyi pácienst látott már az orvoshiány miatt, hogy tulajdonképpen mindent látott, ami előfordulhat. Nagyon fiatalon nagyon sok mindenbe belelátnak már, és mivel az állami szektor le van terhelve, muszáj a fiatalokat bevetni, mert mindig nagyobb az igény, mint amennyit el tudnak látni.

Már rezidens orvosként is nagyon sok tapasztalatot szereznek, az állami kórházakban rövid idő alatt mindenhová bevetik őket, mert nincs más választásuk. Az állami szektorban viszont hibázhatnak, nincsenek karriert elkaszáló következmények. És sajnos az orvosi szakma is olyan, hogy hibáiból is tanul az ember. Az állami intézményekben, ha nem sikerül egy műtét, rosszul diagnosztizálnak, akkor sem kerülnek vakvágányra az orvosok. Ezért tudnak kockázatot vállalni és rövid idő alatt nagyon jó szakemberekké válnak.

– Melyek a vezető betegségek ott?

– Nagyon magas a rákbetegségben szenvedők száma, egyre növekszik, aztán a szív- és érrendszeri, a májbetegségek, és mivel az étkezési szokások is megváltoztak, a modern kor betegségei nagyon szaporodnak, a cukorbetegek száma például nagyon magas Ázsiában, illetve Vietnámban is. Az idősek vagy a negyven év felettiek valóban a hagyományos étrend mellett tartanak ki, de a fiatal generáció az új kor kajáit eszi, a gyermekelhízás például nagyon jellemző. 

– A három klinika után több is következik?

– Ez van most, ezt építgetjük, háromszáz körüli alkalmazott van, nem vagyunk kicsik, de nagyon nagyok sem, még három-öt év benne van, amíg felnő a cég. Aztán vagy tőzsdére visszük, vagy egy stratégiai befektető átveheti, aki Vietnámba, egészségügybe akar befektetni. Növekszik szépen, bár az elmúlt két év nekünk sem volt egyszerű. 

– Említettél egy olyat nekem korábban, hogy a gyermekeid miatt is egyszer visszatérsz Európába.

– Nyáron mindig itthon vannak legalább két hónapot a gyermekek, és a szüleim is jöttek-jönnek mindegyre. Hát igen, a gyermekek miatt hazajönnék, mert itt van egy olyan szellemi, kulturális háttér, amit nem lehet exportálni.

Vannak nemzetközi iskolák, de számít a környezet, nehéz elmagyarázni… Nekem nincs időm, hogy hiányozzon ez, munka van, három gyermek. Szeretném viszont, hogy a gyermekeim érezzék, értékeljék, ami itt van. Nehéz két hónap alatt átadni mindazt, ami itt létező,

jó lenne számukra is pár évet itt eltölteni, legyen Európa is az otthonuk.

Ázsiában az elmúlt húsz évben minden arról szólt, hogy pörgött a gazdaság, hogyan lehet ezt kiaknázni, mibe lehet befektetni. Nagyon egyirányú a kulturális élet, nem igazán van benne az emberek fókuszában, és egy olyan városban is, mint Szingapúr, ahová nagyon sok pénzt beleölnek, hogy legyen kulturális élet, egyszerűen a lakosság nem szívja magába, nagyon kis része csak. Nem azért, mert nem nyitottak, hanem azért, mert nincs meg az a környezet, ami ehhez szükséges. Körülötted nem árad mindenből a kultúra meg a történelem. Az, hogy itthon, csak Udvarhelyről lemégy Keresztúrra, minden faluban van egy ősrégi templom, tudsz róla mesélni, és ha egyáltalán nem érdekel a kultúra, akkor is mindegyre beleütközöl. Ott viszont, ha nem keresed tudatosan, akkor elkerül, nem ütközöl bele sehogyse.

Kint voltunk például a Szejkén, és ott van egy több mint kétszáz éves székely kapu… Saigonban mi kétszáz éves? Jó, találsz egy pár pagodát, de körülbelül ennyi.

Tizenöt éve építették a magasabb épületek, irodaházak és lakónegyedek nagy részét, mi lenne?! Ugyanez van Szingapúrban is, persze van történelmi része, de nincsenek pár száz éves objektumok, ahol az emberek nagy része lakik, róluk mondák, nem, ilyen nincs. Ha nem keresed, le tudod élni úgy az életed, hogy az ilyesmik elkerülnek, a tévéből meg nem jön át. Könnyű ebben a világban elveszni, kifakul az egész. Az itthoni környék egy kis ékszerdoboz, ilyen nincs mindenhol, Európában van még persze, de oda is el kell menni.

– Tudnál itt élni hosszabb ideig újból?

– Hát ha csak élni jönnék, és nem kellene dolgozni, akkor valószínűbb hogy inkább utazgatnék, jönnék-mennék egy itteni bázisról. Ha meg másképp, akkor biztosan találnék valamit, amit csinálhatnék, tehát semmi sincs kizárva. Csak a turisztikát nézve, annyi mindent lehetne itt csinálni még. Úgy látom, hogy mindenki egy nagyon kis szegmensen mozog, kis projektekben gondolkodik, nincsen egy átfogó koncepció.

Legyen egy panzió vagy menedékház, ami megépül például a Madarasi-Hargitán, s akkor ez egy jó kis projekt. De utána mi történik?

Sok kis projektet látok kevés összefüggés nélkül, amitől nem áll össze még egy teljes képű mozaik, ami a kis képeknél sokkal szebb és vonzóbb lehet a turistáknak. Tehát sok lehetőséget látok még bármerre járok, ami kihívásként hazacsalogathat.

– Haza kell jönni, és bedobni a projekteket, mit szólsz? – zárom én ezzel a beszélgetést, és ezen így még elviccelődünk, de Attila útját ismerve azt mondom, lesz ő még európai, és pattannak ki még a fejéből csudi ötletek, jó lesz figyelni, emberek! 

Keresztúrról Saigonba: Vajda Attila előtt így nyílt ki a világ