Az volt az érzésem, mintha ötórai teázásra érkeztünk volna az udvarhelyi sportcsarnokba, ahol a VSK Udvarhely a férfi kézilabda élvonalbeli pontvadászatának apropóján a Konstancai CSM-t látta vendégül. Azok voltak ott szombaton, akik már előre köszönnek egymásnak…
Érezhető volt az egész kezdésben, az első tíz percben egyfajta belenyugvás, rezignáltság. A nézőközönség is felvette a pózt, hogy ha már ez a sorsunk, akkor zokszó nélkül viseljük, és engedjük, hadd menjen. A vendégcsapatról is, a mieinkről is azt lehetett megsejteni, hogy mindenki tudatában van a végkifejletnek, és ez zavart. Inkább vártam valami széllel dacoló kiállást.
A harmadik percben jött az első gólunk Vuk Milosevicinek köszönhetően, a meccs legeredményesebbje is ő volt. Ferenczi, Putnoky és Couveiro követték őt a sorban, de sem öt, sem négy, sem pedig három gól nem volt elég ahhoz, hogy szorosabbra fűzzék a végeredményt. Ám odáig még sok volt.
Sok olyan volt, hogy miközben a támadóinknak a védőfalat sikerült szétzilálniuk, a labdát nem lőtte el az, aki ezt megtehette volna. Ott tátongott pár másodpercig a lehetőség, mi viszont nem akartuk ezt meglátni. Ismét volt egy olyan érzésem, hogy bizonytalanok a játékosaink. Sok olyan volt, hogy szélről, ahonnan elég jól szoktuk a kaput bevenni, nem sikerült pontot szerezni, holott azért Putnoky igyekezett. Aztán sok olyan is volt, hogy az ellenfél megjátszott bizonyos beállós cselt, és ezt mi rendre benéztük, rendre sikerült a konstancaiaknak varázsolniuk. Sok esetben láthattuk azt, hogy
mi akartuk a magunk játékát játszani, és nem vettük észre, hogy a vendégeink más társasjátékra fizettek be.
Nem figyeltünk, hibáztunk és újra hibáztunk. Varó Lajos azonban elemében volt, arccal is védett, szegény, és még a szerencse is ránk kacsintott nem egyszer. A tizedik perc után kicsit összekaptuk magunkatat, jöttünk fölfelé, míg végül 13–18-as eredménnyel, ötgólos hátránnyal mehettek a VSK fiai szünetre. Aztán részünkről jókora gólcsend következett a második félidő kezdetén, s ez sajnálatos módon még megismétlődött. Bosszankodtam azon, hogy újfent tapasztalnom kell, mennyire szeretünk kínlódni. Bár a CSM Vaslui elleni mérkőzésen debütált a sérüléséből visszatérő csapatkapitány, Komporály Attila, hazai pályán meg a szombati meccsen, neki sem jött ki a lépés most.
Harminchatot lőtt Konstanca, huszonhármat a VSK Udvarhely: a különbség egyébként a jelenlegi második helyezettel szemben nem ekkora. Csapatunk vétett hibáinak mértéke tolja fel ekkorára a különbséget. Ha papírforma szerint vereséggel számoltak az udvarhelyiek és nyereséggel a vendégek,
az ilyen keserű tea felszolgálását azért el lehet(ne) kerülni.
Ugyan a Vaslui elleni vereség az egygólos különbség miatt duhítőbb volt, a tegnapi mérkőzés más érzéseket hagyhatott a nézőkben, és remélem, hogy így volt, vagy így summáznak ezután. Nem gyengébbek, hanem esendőbbek vagyunk az ellenféllel szemben. A feladat ez, megint és ismét: sokkal pontosabbnak lenni, jobban figyelni egymásra és árgus szemmel figyelni az ellenfél gyengéire, hinni, hogy nem vagytok kevesebbek, hinni magatokban, hinni a csapattársban. És mindezen felül gyakran föltenni a kérdést: Mi értelme van a hosszú menetelésnek, ha nem látjátok a jutalmat az út végén? Tudom, ez nem kevés.
Férfi kézilabda Bölények Ligája, 13. forduló VSK Udvarhely – Konstancai CSM: 23–36. Gólszerzők: Milosevici 5, Ferenczi, Putnoky 4-4, Couveiro 3, Tăuțean, Ramos, Csibi 2-2, Dedu 1. Játszott még: Varó, Orbán, Jobb – Komporály, Mátyás, Hadnagy, Katona, Menyhárt. Még két visszavágó maradt idénre, a VSK Udvarhely szombaton a Bákói CSM együttesét fogadja.
Kiemelt képen: Vuk Milosevici /fotó: Fülöp Attila
