Miklós Csongor
Miklós Csongorhttp://www.mikloscsongor.wordpress.com
„Mindegy, hogy hogy, csak nehogy sehogy."

Maradt a feketemunka, mindenki tudja – A felügyelők pedig résen vannak 

A munkáltatók kihasználják a lehetőségeket, a munkakeresőknek pedig gyakran mindegy hogyan, csak pénzhez jussanak a megélhetéshez. Mindenki kockáztat, a munkaadó a büntetést, a munkavállaló...
Becsült olvasási idő: 5 perc 4 másodperc

„Nem számít, csak boldog legyen!” – hangzik el a válasz zsigerből, amikor arról érdeklődünk szülőtársainktól, hogy milyen eredményt várnak el utánpótláskorú gyermekeiktől egy-egy korosztályos foci-, hoki- vagy akár kézilabdatornán. Ez pont olyan, mint amikor a kismamát vagy az édesapát kérdezzük arról, hogy milyen nemű gyereket szeretnének. „Jaj, nem számít, csak egészséges legyen!” 

Mindig megmosolygom ezeket a közhelyeket, mert bár valóban a gyermekünk boldogsága és egészsége kellene, hogy a legfontosabb legyen számunkra, ha merünk őszinték lenni magunkhoz, mélyen mindannyiunkban megvan valamilyen elképzelés, vágyakozás, amikor a jövőről ábrándozunk. Már sejtszinten érezzük, hogy egy kisfiúhoz vagy épp egy kislányhoz bújnánk oda „szívesebben”, lelki szemünk előtt látjuk őt az első tanévzárón oklevéllel a kezében, az első sulibajnokságon, amint a trófeát a magasba emeli, vagy az érettségin, majd az egyetemi diplomaosztón. 

Látjuk őt az esküvőjén, s már el is képzeljük magunkat az élettel betelve, amint az unokáink szaladnak szembe velünk az őszi falevélhullásban.

Igen, ilyen gondolatok pörögnek le másodperc töredéke alatt az elménkben, ha hagyjuk őket megjelenni, és nem lép funkcióba a tiltó gomb, amely azt üzeni, hogy jaj, nem szabad ilyenekre gondolni. Szabad. Más kérdés, hogy miként viseljük, ha a gyermekeink mégsem azt az ívet futják be, amit megálmodtunk számukra, de erről talán egy másik alkalommal.

Szeretem a sportot, úgy gondolom, hogy az ember veleszületett igénye a megmérettetés. Nehéz beismerni – főleg nekünk, férfiaknak –, hogy az élet majdnem minden területén valamiféle versenyben vagyunk. Vagy az embertársainkkal, vagy magunkkal, vagy a szüleink által felállított, olykor megugorhatatlan mércékkel. Utánpótlás-nevelésben dolgozó segítőként is mindig szívfacsaró élmény, amikor egy labdarúgó- vagy jégkorongtornán a lelátóról követem az eseményeket, és történetesen a szülők között ülök. Megrázó tapasztalni azt, ahogy nagyon sok esetben 

megfeledkezünk arról, hogy a nyolc-tíz-tizenkét éves gyermekeink nem felnőttek, nem azért vannak a pályán, hogy világbajnokságot nyerjenek,

és legfőképp nem azért játszanak, hogy valóra váltsák azokat az álmokat, amelyeket nekünk akár a magunk „gyengesége”, akár a rendszer tökéletlensége miatt nem sikerült. Óriási hibát követünk el, amikor szem elől tévesztjük életkori sajátosságaikat, amikor siettetjük fejlődésüket, amikor nyíltan kritizáljuk őket, az ellenfeleiket, az edzőt vagy épp a játékvezetőt. Ennél már csak az „szebb”, amikor szülőkként egymás torkának esünk. Vajon milyen üzenet megy át a gyermekeinknek mindebből? 

Vajon tényleg azt akarjuk üzenni, hogy a sport – s itt fontos hangsúlyozni, hogy a gyermekkori sport – élet-halál kérdés? Vajon tényleg azt akarjuk elültetni a lelkükben, hogy a győzelemért érdemes levetkőznünk emberi méltóságunkat is?

Vajon tudatában vagyunk annak, hogy egy bizonyos korig gyermekeink nem tudják szétválasztani különböző identitásukat, ha egy meccs után azt mondjuk nekik, hogy édes fiam elég sz@rul játszottál, akkor ők azt úgy kódolják, hogy a teljes személyiségük nem ér egy sapka csihányt? Vajon tényleg azt az üzenetet akarjuk küldeni nekik, hogy csak akkor értékesek, ha kimagaslóan teljesítenek?

Gondolataimat hadd zárjam egy kutatás eredményével, amelyben százezer gyermeknek tette fel azt a kérdést egy Small nevű (1998) amerikai pszichológus, hogy miért szeretnek sportolni. A válasz lehet egyben megdöbbentő és kijózanító is. A legtöbb fiatal első helyen azt a választ jelölte meg, hogy azért jár sportolni, mert jó móka, szórakozás. Ezután következett az a válasz, hogy azért, mert élvezi az új készségek elsajátítását, fejlesztését. Harmadik helyen az izgalom, borzongás megélése szerepelt, míg negyedikként az jött ki, hogy élvezi a barátokkal együtt töltött időt, az ismerkedést. Csupán az ötödik (!) helyen szerepelt maga a győzelem.

Természetesen, aki a pályára lép, mind győzni szeretne, azonban szem előtt kell tartanunk, hogy messze nem ez a legfontosabb,

legalábbis a gyermekek számára. Érdemes elgondolkodni tehát, hogy vajon kitől jön mégis ez az üzenet…

Az utánpótlás-nevelésnek elsősorban az a feladata, hogy az életkori sajátosságokat szem előtt tartva, biztosítsa a mozgás örömét, lehetőséget teremtsen egy-egy sportág megismeréséhez, megszeretéséhez és elsajátításához. Az igazi versenyzésnek, amikor már valóban nem babra megy a játék, csupán a felnőttkorhoz közeledve, az U18-as korosztályba lépve kezd jelentősége lenni, ahogy ez egyébként ma már minden hosszútávú fejlesztési stratégiában is szerepel.

Bízzunk a sportegyesületben, bízzunk az edzőinkben, s ne rakjunk olyan terheket gyermekeink vállára, melyek alatt megroppanhatnak. Az élet és a társadalom „biztosít” majd ezekből nekik bőven a későbbiekben.  

Kinek az álmait kergeti a gyerek?