Gereöffy Andrea
Gereöffy Andrea
Világtekergõ, aki haza vágyódik.

Maradt a feketemunka, mindenki tudja – A felügyelők pedig résen vannak 

A munkáltatók kihasználják a lehetőségeket, a munkakeresőknek pedig gyakran mindegy hogyan, csak pénzhez jussanak a megélhetéshez. Mindenki kockáztat, a munkaadó a büntetést, a munkavállaló...
Becsült olvasási idő: 7 perc 24 másodperc

A Jewel nevű sztár egyszer azt nyilatkozta egy interjúban, hogy a szerelmét elküldte egy tesztre: hogy kiderüljön, tud-e biztonságosan kötődni. Ő ezt az információt szerette volna tudni róla, mielőtt alaposabban belebonyolódnak a kapcsolatba. És amikor a teszt nyomán kiderült, hogy igen, barátja tud biztonságosan kötődni, úgy érezte, mintha „karácsonyi ajándékot kapott volna az élettől”.

Tény, hogy egyeseknek könnyebben, természetesebben megy a kapcsolatok kialakítása, mint másoknak. És ennek a jelenségnek a demisztifikálására – ahogy a téma egyik szakértője dr. Diane Poole Heller terapeuta mondja – a kötődési stílusok elemzését használhatjuk. Úgy tűnik ugyanis, hogy mindenkinek van egy rá jellemző stílusa, amellyel az emberekhez viszonyul, legyen szó szerelemről, barátságról, kollégákról, szülőségről… Tipikusan a szerelmi viszonyokra használjuk mostanában. És ha ez egyszer (kisgyerekkorban) kialakult, akkor viszonylag stabilnak tekinthető. Akár egész életünket végigkíséri. 

Legyinthetünk is, „óh, nekem aztán már mindegy”, főleg, ha nincsenek hozzánk közel álló kisgyerekek. Ha vannak, akkor sajnos az ő nevükben is legyintünk:

a mi modellünk, a gesztusaink, a viselkedésünk (és nem a szavaink) lesznek jó eséllyel a gyermekeink számára az alap

arra, hogy ők hogyan tudnak majd kapcsolatokat kialakítani, az emberekhez viszonyulni. Bizalommal, vagy inkább kétkedően? Keresik az emberek társaságát, vagy befelé fordulnak? 

Engem sem véletlenül kezdett érdekelni ez a téma. Ott kezdtem figyelni, amikor a kislányom rendre egyedül ballagott az ovis sor végén, és nekem eszembe jutott a máig élénk ovis szorongásom, hogy vajon, valaki meg fogja-e fogni a kezemet a sorban. Szóval így harmincplusz év után úgy tűnik, a kislányomnak is ez a gondja, és ettől elbambultam egy pillanatra. Ezért kezdtem nézelődni.

Felnőttkorra négy fajta kötődési stílus alakul ki, amiből csak az egyik a „jó fajta”, a biztonságos, amire – ugye – vágyunk. És van még a bizonytalan kötődés, annak többféle alfajával:

  • szorongó-aggodalmaskodó,
  • elutasító-elkerülő, illetve a
  • bizalmatlan-elkerülő kötődés.

Már a listára nézve úgy tűnhet, könnyű belecsúszni valamelyik nem kívánatos alfajba, és ezzel együtt az inkább gyötrő, mintsem örömet okozó emberi kapcsolatokba.

Nyilván ezek stílusok kisgyermekkorban alakulnak ki, viszont mivel jórészt akaratlan, jellemzően nem figyelünk oda rá. Csak szenvedünk, elégedetlenkedünk a kapcsolatainkban. Lehet, hogy már hozzá is szoktunk valamennyire.

Ha viszont mi is gyermekekért vagyunk felelősek, lehet, érdemes belegondolni, hogy ránk mi lehet a jellemző, illetve érdemes a gyermekekre ilyen szempontból is odafigyelni.

Nagy a felelősség. Kábé minden gyermeket megtanítanak arra, hogy naponta kétszer mosson fogat – de mennyire figyelünk oda a lelki egészségükre? 

A biztonságosan kötődő kisgyermek az, aki a játszótéren vissza-visszanéz az anyukájára, de azért van benne annyi kíváncsiság, hogy elkezdje felfedezni a helyet. Akit jellemzően örömmel tölt el, ha más gyermekekkel keresztezik egymás útját. És egy erős (bár láthatatlan) aduásza, hogy ha frusztrált, nehéz helyzetben van, akkor is eszébe jut, hogy őt valaki szereti, és ez segíthet átvészelni a nehéz pillanatokat.

A bizonytalan kötődésű kisgyermek lehet, hogy nagy cirkuszt csap, amikor az anyukája (gondozója) elmegy, de nem föltétlenül üdvözli örömmel, amikor visszajön. Szorong, amikor más gyermekekkel lép kapcsolatba. Ha valami baj van, nagyon kétségbe esik.

Mit tehetünk hát, szülőként, hogy segítsünk a gyermekeinknek?

Dr. Nelly Farnoody Zahiri, egy másik elismert szakértő szerint először is nem árt tisztában lenni a saját kötődési hajlamunkkal. Ezt figyelembe véve kellene odafigyelni a kapcsolatunkra a gyermekünkkel. A vizsgálódást kezdhetjük egy egyszerű pszichológiai teszttel, amit akár szórakozásból is ki lehet tölteni. Én például a Diane Poole Heller oldalán levő, angol nyelvűt ikszeltem végig, itt ni. Ez jó kis kiindulópont lehet (a megnyugváshoz avagy) az elgondolkodáshoz. Már a tesztben szereplő kérdések/állítások is elgondolkodtatóak.

Rólam például kiderült, hogy hajlamos vagyok szorongva kötődni. Huh, ok. Akkor mit is lehetne tenni? Hogy lehet utat találni a gyógyulás felé? Legjobb lenne szerelembe esni valakivel, aki képes biztonságosan kötődni (ahogy azt Jewel is tette)?

És tőle úgymond újratanulni ezt a témát. Második legjobb igyekezni minél inkább figyelni magunkra. Naplót írni például. Vagy blogot. Írásban elemezgetni az aznapi interakcióinkat, viselkedésünket. 

Ami a gyermekünket illeti, megfigyelhetjük például – mondja Zahiri –, hogy miként viszonyul idegen társaságban. Jó tudni, hogy ezek a stílusok nincsenek kőbe vésve. Gyermekkorban meg pláne. Ezt már sokszor hallottuk, azonban minél többször töltünk együtt ún. „minőségi időt”, minél többször sikerül „lélektől lélekig” stílusban kapcsolódni, annál jobb.

Elmentem egy szülők számára szervezett „kapcsolódó nevelés” tréningre. Jacsó Ágota trénernek két nagyon gyakorlatias tippje is volt. Az egyik, hogy minden gyermekünkkel töltsünk külön-külön olyan időt, amikor csak rá figyelünk. Ha tíz percig tudjuk megtenni, az is jó, ha tovább bírjuk, az is. A lényeg, hogy ilyenkor

se a telefon, se a leveskavargatás, se a megírandó e-mail ne járjon a fejünkben. És hogy ő irányíthassa, hogy mit csinálunk együtt.

A lányom nem sok mindent szokott kérni. De ezt, rendszeresen.

Felmerül persze az is, hogy jó, jó, de én, de én, nekem honnan legyen annyi cérnám, türelmem, én honnan töltődjek fel. Jacsó Ágotának erre is volt egy tippje. Azt javasolta, hogy fogjunk össze egy másik anyukával, és rendszeresen hallgassuk meg egymást. Ő még a stoppert is bekapcsolná: húsz percet beszél egyikünk, húsz percet a másikunk. Ilyenkor a meghallgató fél nem ad tanácsot, nem osztja meg a saját hasonló történetét, csak egyetértőn hümmög, esetleg, ha elakad a mesélés, akkor kérdez. Ha nem is sikerült rendszeresíteni, a néhány alkalommal, amikor kipróbáltam, nagyon megkönnyebbültem. Tényleg kiürül a fejünk, ha valakinek végigmondhatjuk, hogy mi van benne. Másrészt pedig az is érdekes, hogy mindannyian mikkel harcolunk.

Tudatában lenni annak, hogy van valamilyen kötődési stílusunk, azt is jelenti, hogy az ember már nem veszi olyan nagyon komolyan a többieket, vagy akár saját magát.

Ha mindenkit (magunkat is) a korábbi élményeink produktumának tekintünk, az interakcióink sokkal kevesebbszer szólnak majd arról, hogy a másik micsoda alak, vagy hogy „jaj, megint elrontottam”.

Az interneten sok olyan írást, videót találni, ami majd jól megtanít, hogyan kell jó kapcsolatokat építeni. Nekem azért volt meggyőző a kötődési stílusok modellje, mert nem feltétlenül (például kommikációs) technikákra vezeti vissza a kapcsolatokat közöttünk. Persze, sok esetben ezek is hasznosak lehetnek. Ám ami a kötődési stílusunkat nagyrészt meghatározza, lényegesnek tűnik az az alapvető hit, hogy „jó” vagyok vagy „rossz” vagyok, hogy mennyire érdemlem meg a figyelmet. Tanulmányok egyre sokasodó száma szerint a boldogság első számú előidézői a szoros, örömteli emberi kapcsolatok. És mint kiderült, nagyrészt kisgyermekkorban, a gyermekkori kapcsolataink alapján dől el, hogy ez mennyire megy majd könnyen nekünk. Ha nagyon nehezen megy (nekünk, a gyermekeinknek, vagy mindkettő), akkor szakembert felkeresni is ér.

Én minden esetre hálás vagyok a lurkóimnak, hogy elkezdtem ezen gondolkozni. Így lesznek a gyermekeinkből a tanítóink.

Kis betekintés a köztünk levő kapcsolatokba: Miért lényeges felismerni a ránk jellemző kötődési stílust?