Becsült olvasási idő: 6 perc 8 másodperc
Szász Csaba
„Öntsünk tiszta vizet a nyílt kártyák közé, mielőtt az idő vasfoga elszáll felettünk, hogy tiszta legyen a lelkiismeretfurdalásunk!"

Soron kívül

Még több térfigyelő kamera a városnak, egy társasház fiataloknak – ebben a két témában ültek össze dönteni ma az önkormányzati képviselők. Előbbiek megvalósulásához először...
Becsült olvasási idő: 13 perc 2 másodperc

2018 nyarán György Szilárd úgy döntött, hogy másfél évtized után hazatér szülővárosa, Székelyudvarhely asztalitenisz-csapatába. Szilárd a sportolói pályafutásának a végét tervezte, „levezetni” jött haza. Akkor még nem tudta, hogy testvérének, György Istvánnak köszönhetően, az udvarhelyi csapattal több éven át  folyamatosan sportörténelmet fognak írni. Kifaggattuk a testvérpárt.

Mennyit változott az udvarhelyi asztalitenisz a távozásod és érkezésed közötti másfél évtized alatt?

György Szilárd: Rengeteget, de gyorsan hozzá kell tenni, hogy sok munka is van benne, főleg a testvéremnek, György Istvánnak köszönhetően. Persze segített neki Nagy Feri bácsi, dr. Mózes Gyula és a csapat többi tagja is, de a legnagyobb érdem az Istváné, hogy idáig juttatta a csapatot.

Amikor hazaköltöztem, az volt a fejemben, hogy abbahagyom, de meggyőzött, hogy folytassam. Jó, hogy rá hallgattam, mert így elég

sok mindent kihúzhattam végül a bakancslistámról, azóta voltam kétszeres angol bajnok, újra játszhattam a Bajnokok Ligájában, az Európa-kupában,

ami pedig az itthoni szép eredményeket illeti, sose gondoltam volna, hogy Udvarhely valaha eljut egy ilyen magas szintre. Nagyon büszke vagyok a csapatra, a testvéremre, az itteni eredményekre.

Elmentél volna, ha annak idején a mostani lehetőségek adottak lettek volna?

Szilárd: Egyáltalán nem. Nekem a szívem mindig hazahúzott, külföldre is inkább tanulni mentem, a játékos és az edzői pályát is kóstolgatni, de anyagi vonzata is volt a dolognak. Távozásomkor elég nehéz helyzetben volt az udvarhelyi csapat, mert már nem nagyon volt, aki hozza az eredményeket.

Akkor sikerült Feri bácsinak, Istvánnak összehoznia egy-két jó játékossal egy csapatot, akikkel elkezdték az eredményeket gyártani, olyan játékosokat említhetek, mint Péter Nándor, Kalóz Anita, Demeter Huni, Sánduly Levente, Tamás Szabolcs, de hosszasan sorolhatnám a mostani generáció tagjait is, a lényeg, hogy szép lassan, úgymond téglát téglára rakva építették fel azt a csapatot, amely most oly nagyszerű eredményekre képes.

Egyéniben többszörös román bajnok vagy, kétszeres angol bajnok, olasz bajnok, Európa-bajnok, Balkán-bajnok, hétszeres nemzetközi bajnok, hosszú a lista, mégis melyik eredményedre vagy a legbüszkébb?

Szilárd: Büszke vagyok arra, hogy itt Udvarhelyen újra játszhattam a Bajnokok Ligájában. Annak idején, talán 2007-ben volt még erre lehetőségem, de az egészen más volt, még fiatal is voltam. Természetesen büszke vagyok az angol bajnokságra, az Európa-bajnokságra, de a legbüszkébb talán arra, hogy az utánpótlással sikerült megnyerni az országos bajnokságot, csapatban és egyéniben is. Ebben négy év kemény munka van, és amikor látom ennek gyümölcsét, akkor őszintén mondom, hogy a könny is a szemembe szökik.


Egyszer már foglalkoztatott a visszavonulás gondolata, jelen pillanatban milyennek látod a sportolói jövődet?

Szilárd: Csinálom, ameddig fizikailag bírom, nem tudom, ezt meddig lehet húzni, tény az, hogy most is van pár játékos a román bajnokságban, akik negyvenévesen játszanak, így

bízom benne, hogy bennem is maradt még jó pár év.

Nyilván, egyre nehezebb lesz erőben maradni, és azért már szívesen átadnám a stafétabotot a fiataloknak, hadd játsszanak ők a Szuperligában, az Európa-kupában vagy akár a Bajnokok Ligájában. Voltaképp ez is a fő célunk, hogy az utánpótlást felneveljük erre a szintre.

Több évtizeden keresztül sok országban játszottál, ellenfeleid különböző nemzetiségűek voltak, mi a helyzet az ázsiai játékosok dominanciájával?

Szilárd: Nem változott semmi. Náluk teljesen más a sportágnak a rendszere. Ők alapból már óvoda után asztalitenisz-iskolába járnak, tehát már kisiskolás korukban kiválasztják a tehetséges gyerekeket. Más a mentalitás, nekik nem gond napi nyolc órát edzeni. Persze, van, aki muszájból csinálja, mert nincs más megélhetési lehetősége, de a lényeg, hogy van, kiből válogatni. Nehéz lesz őket valaha is lekerülni.

Nem legyőzhetetlenek, el lehet őket is kapni, de a legtöbb esetben ők azok, akik jobban jönnek ki a játékból.


Ilyen körülmények között milyen jövő vár az európai asztaliteniszre, ázsiai idegenlégiósok, vagy honosított játékosok fogják ellepni a klubokat?

Szilárd: Sosem voltam annak a híve, hogy honosított kínai vagy japán játékosok legyenek itteni válogatottak tagjai.

Én úgy éreztem, hogy az a helyes, ha egy nemzet a saját játékosaival indul harcba és próbál meg minél jobb eredményt elérni.

Ha honosított ázsiaiakkal állunk ki, azzal csak önmagunkat ámítjuk. De több ország is bebizonyította, köztük a németek és a svédek is, hogy ki lehet nevelni olyan asztaliteniszezőket, akik fel tudják venni a versenyt az ázsiai dominanciával.

„Ne mondja senki, hogy Udvarhelyen virágzik a sportélet!”

Az udvarhelyi asztalitenisz többször is sporttörténelmet írt az elmúlt években, Minek tulajdonítod ezt a sikert?

György István: A testvérem, Szilárd tényleg úgy jött haza, hogy itt kienged, én viszont másképp álltam hozzá a dolgokhoz. Immár több, mint húsz éve elkezdtem valamit Udvarhelyen, és eszem ágában sem volt visszavenni a lendületből. Akkor is úgy gondoltuk – és ez máig nem változott –, hogy apró lépésekkel megyünk szépen előre, egyre feljebb, lehetőleg évről évre jobb eredményekkel. Így Szilárd olyan helyzetbe került, hogy a Szuperligában kellett játszania, sőt éremért küzdöttünk, eljutottunk az Európa-kupáig, és ott is egyre jobbak lettünk.

Aztán jött a BL, Európában a 20. helyen rangsorolt klubként szálltunk harcba. Szerintem ez óriási dolog, sokan fel sem fogják, hogy mit jelent.

Aki belelát, aki átérzi, aki tudja, hogy miről szól a profi sport, főleg olimpiai sportág esetében, legyen az bármelyik, az tudja, hogy mit jelent egy Bajnokok Ligája-szereplés.

Nehéz egy dologra rámutatni, ami hozzásegített a sikerhez, eljutni erre a szintre, igaz viszont, hogy nagyon sok tényező befolyásolta, a legfontosabb közülük talán a kitartás.

Egy laikus azonban, aki nem lát bele az egészbe, erre azt is mondhatja, hogy amennyiben egy udvarhelyi kaliberű együttes is el tud jutni a Bajnokok Ligájáig, akkor az nem lehet nagy kunszt, arra bárki képes lehet, és ennek alapján értékel.

István: Igen, de a laikus azt is mondja, hogy Udvarhelyen virágzó sportélet van, márpedig Udvarhelyen nincs virágzó sportélet. Ha a versenysportokat vesszük alapul, akkor Udvarhely a béka segge alatt van. Vannak sikeres sportágaink, vannak jó szakembereink, de sajnos elég sokan közülük nem tudnak egyről a kettőre jutni, főleg eredmények szempontjából. Ennek egyik oka a támogatottság, a másik a megfelelő infrastruktúra hiánya. Jöhet a politikum és mondhat bármit, de

az az igazság, hogy gyakorlatilag nem adottak a lehetőségek.

Mi abból próbáljuk kihozni a maximumot, amink van, nem is nagyon szoktunk panaszkodni, legalábbis nem nyilvánosan, de bármelyik sportágat is nézzük, nem mondhatjuk azt, hogy Udvarhelyen jók a feltételek. Ha ténylegesen jó feltételeket szeretnénk látni, ahhoz nem is kell átmenni a határon, elég,

ha kimozdulsz a városból és a megyéből, kicsit körbenézel az országban, és máris felsóhajthatsz: „Hol vagyunk mi ettől!”

Ami pedig a finanszírozást illeti, elég megnézni a Szuperligában szereplő ellenfeleink mezét. Nincsenek tele szponzorokkal, mint a mi esetünkben. Legfeljebb az illető sportegyesület, a polgármesteri hivatal vagy helyi tanács, esetleg a főszponzor nevét olvashatjuk.

A magyarázat nagyon egyszerű, a helyi szinten tradicionális sportágak esetében jön a városvezetés, lekéri a klub költségvetését, megnézi, mire kell a pénz, fizetések, felszerelések, kiszállások, edzőtáborok, kijön a végösszeg, és azt mondják, hogy ennek kilencven százalékát ők állják, a maradék tízet fedezze a klub szponzorpénzből. Nálunk ez fordítva van, mi 18 százalékot kapunk a várostól és elő kell teremtsük a „maradék” 82-őt, különben tehetjük fel a lakatot az ajtóra. Ha erre valaki azt mondja, hogy Udvarhelyen támogatva van a sport, akkor mit mondjunk mi, akik lejárjuk a lábunkat, hogy valahogy előkerítsük a „támogatás” ötszörösét? Nem beszélve arról, hogy ez mennyi energiát vesz el a klubtól, amit a sportba tudnánk fektetni. Hogy mi is az igazi támogatás, arról a Temes megyei, Újszentes női asztaliteniszcsapata, a Dumbrăvița tudna beszélni. Róluk pontosan tudom, hogy az önkormányzattól 550 ezer lejes támogatást kapnak. És tegyem hozzá, hétezer lakost számláló községről beszélünk, és ez csak egy a sok példa közül.

Mégis, az eredmények mintha egy kicsit ellened beszélnének…

István: Mi több pilléren álló támogatással működünk, kapunk pénzt mind a helyi, mind a megyei önkormányzattól, valamint a lelkes, kitartó szponzoroktól, akik bíznak bennünk, belelátnak a sportba, hálásan köszönjük segítségüket. Az edzőtermünk hála a sok jóérzésű szponzornak nagyon jó állapotban van, és ez az egyik alappillére a remek eredményeknek. Viszont már nagyon rég kinőttük a helyet, nem tudunk kellő számú sportolóval foglalkozni a szűkösség miatt. Az épület melletti területet azért vette meg a hivatal, hogy lehessen bővíteni, központosított, akadémiai rendszerben gondolkozni. Asztaliteniszben hol máshol, ha nem Udvarhelyen? Idén ötvenéves az udvarhelyi asztalitenisz, Nagy Ferenc Asztalitenisz Edzőterem elnevezéssel koronáznánk meg a jubileumot, jelenleg a tanácshatározatra várunk.

Komoly utánpótlásnevelés zajlik a klubnál. Mi a helyzet a fiatalokkal?

István: Egy dolog biztos, motivációra nincs szükségük. Abban a pillanatban, amikor szakosztályon belül van egy szuperligás csapatod, egy BL-csapatod, akkor ez már nem szükséges, mert tudják, hogy csak rajtuk múlik, hogy mikor kerülnek be a nagy csapatba. Nem félnek attól, hogy egy idegenlégiós elveszi a helyüket. Pedig elvileg megtömhetném vendégjátékosokkal a csapatot, mert amint megjelensz nemzetközi porondon, azonnal jönnek a megkeresések, hogy kell-e koreai, japán vagy kínai játékos, és mennyit tudnék fizetni nekik. Csakhogy én lokálpatrióta vagyok, nincs annál jobb érzés, mint amikor saját nevelésű játékosokkal jutsz fel egy adott szintre. Itt van velünk Tamás Szabolcs, Sánduly Levente vagy Toró Dávid, akiket mi tanítottunk meg játszani,

mi adtunk ütőt a kezükbe, tehát van egy szentimentális oldala is az egésznek.

Persze, nekünk is ki kell pótolni a hiányosságainkat egy-egy idegenlégióssal, különben nem tudnánk tartani a jelenlegi szintet, nincs olyan csapat Európában, amely kizárólag saját nevelésű játékosokkal megállja a helyét nemzetközi porondon.

A csapat immár két éve folyamatosan történelmet ír. Nagyon magasra került a léc, bár nem lehetetlen, de nem is könnyű akár csak megismételni a korábbi sikereket. 


István: Az elmúlt négy évben elindultunk az Európa Kupába, és azóta folyamatosan felfele ívelt a pályánk. Nagyon jól elkaptuk a pillanatot, biztosan szerencsénk is volt, hogy bejutottunk a legjobbak közé.

Most, hogy az idei szezonba becsúszott néhány vereség, jön egy-egy hullámvölgy, már volt, aki úgy vélte, hogy itt komoly baj van. Megcáfolom, nincs itt semmilyen baj, a non plus ultrát már rég letettük az asztalra. Nyilván, szeretnénk minél tovább tartani a magas színvonalat, de ez sok tényezőn múlik. Az anyagi stabilitás az egyik legfontosabb. Ami biztos, hogy nálunk a minőségen lesz a hangsúly. A minőségi felszerelésen, a minőségi felkészülésen, a BL-szintű kondíciókon. Hiába veszünk meg másodlagos felszerelést, az eredmény másodlagos lesz.

A minőség minőséget szül. A mentalitás is professzionális szintet kíván.

Az a játékos, aki nem tudja feldolgozni, hogy tegnapelőtt nyert, tegnap nyert, de ma kikapott, és emiatt a kardjába dől, az nem profi játékos. Igen, berúgtuk a BL ajtaját, beléptünk, körülnéztünk, de ne várja senki, hogy állandó szereplői legyünk ennek a kontinenstornának. Természetesen, mindent megteszünk azért, hogy amikor csak lehet, ott lehessünk, de ha nem jön össze, az nem tragédia. Ebből lehet tanulni, ebből lehet fejlődni, és mi nem akarunk megállni, megyünk tovább előre. Az utánpótlással nincs gond, hiszen a szuperligás csapatunkat leszámítva van még – egyedüliként az országban – további négy csapatunk, a második és a harmadik ligákban. Egy-két játékos kivételével mind ifik. Számukra próbálom biztosítani a folytonosságot. Van egy közösségünk, olyanok vagyunk, mint egy nagy család. Ha a közösség tagjai egyenként jól érzik magukat, akkor a közönség is jól érzi magát. És itt van egy olyan közösség, amelyet szerintem érdemes éltetni.

Kis fehér labdával írtak sporttörténelmet – Interjú a György-testvérekkel