Kollár-Klemencz László és zenekara is vendége volt idén a Regejáró Énlakának. A koncert másnapján az énlaki tájház kertjében, egy szilvafa alatt beszélgettünk Lászlóval, aki úgy érzi, kinőtte a Kistehén által képviselt pop-rock zenei stílust, és új zenekarával, a Kollár-Klemencz Kamarazenekarral szeretne boldogságot lopni a szövegcentrikus zenekedvelők szívébe.
– Az Andersen zenekarral indult zenei pályafutásod 1991-ben, majd a Kistehénnel folytatódott húsz éven keresztül. Most új együttest alapítottál, és teljesen más ívet vett a zenei karriered. Honnan indultál?
– Építőmérnök szakon diplomáztam, de sosem dolgoztam ebben a szakmában. Elkezdtem rögtön filmmel foglalkozni, és ment ez a kalandozás, az egyetem alatt pedig már a zenélés is. Negyvenéves korom körül mégis úgy gondoltam, kéne valami rendes szakma, nem nekem való ez a „léha” élet. Dédszüleim, nagyszüleim mintáját akartam követni, akinek a zene valami plusz, kiegészítő dolog volt az életében. Ők is zenéltek, dédapám egy Öreg banda nevű zenekar vezetője volt, hétközben dolgoztak és hétvégén eljártak lakodalmakba zenélni. Hogy a hétköznapi foglalkozásom is rendben legyen, felvételiztem az állatorvosi egyetemre, lovakkal akartam foglalkozni. Akkoriban kerültünk ki tanyára, voltak lovaim, és ezt magas szinten akartam csinálni. Mai napig tartok lovakat, tanítok gyerekeket lovagolni, de végül is olyan sok lett a zene az életemben, hogy a lovak másodlagosak, az első pedig az alkotói munka maradt.
– Mi lesz a Kistehén zenekarral?
– A Kistehénnel nemrég volt a torockói Duble Rise Fesztiválon az utolsó erdélyi turnénk, a búcsúkoncert jövő áprilisban lesz Budapesten. Eltelt húsz év, nagyon sok jó dolog történt, de ezt a műfajt, amit a pop-rock nyújt, kinőttem és kényelmetlenné vált. Klasszikus mintával nőttem bele a pop-rock életbe,
nekem a rock a fiatalságot, a világmegváltó ötleteket jelenti, azaz tiszta szívvel, nagy lelkesedéssel megváltani a világot. Ez amolyan forradalmi tett, amit az ember huszon-harmincéves kora körül csinál. Ötvenöt éves vagyok, és engem ez már így nem érdekel.
Jobban szeretnék a részletekre figyelni, sokkal jobban érdekel a megértés folyamata, hogy miért vannak úgy a dolgok körülöttünk, ahogy. És ezek mi felé tartanak. Ehhez már a pop-rock nem nyújt számomra megfelelő keretet. Közben meg sok minden mással kezdtem foglalkozni, egyrészt megalapítottam a Kollár-Klemencz Kamarazenekart, aminek már négy albuma jelent meg. A legelső lemezünk címe Ember a fán, ami még Kollár-Klemencz Laci és a Kistehén zenekar néven futott, azt követte az Erdős Virág-album, ami teljesen Virág szövegeit tartalmazza, majd kiadtuk a Rengeteg címűt és az Ég az erdőt. Ezek személyes hangvételű, mély érzelmekkel telített, balladisztikus dalok a természetből, az erdő közepén élő alkotótól és vonószenekarától.
Ugyanakkor aktívan írni kezdtem, megjelent két novelláskötetem, októberben jelenik meg az Öreg banda című regényem a Magvető Kiadónál, amely többgenerációs regény a sváb zenészcsaládomról, akik sokszor a zenével mentették meg a családot sok mindentől.
– Neves magyarországi költők verseit is megzenésítetted. Ki írja a kamarazenekar szövegeit?
– Többnyire én írom, de vannak olyan versek, amelyek mellett egyszerűen nem tudok úgy elmenni, hogy ne zenésítsem meg, így a legutóbbi lemezre felkerült egy Lackfi János- és egy Kemény István-vers is.
– Sokoldalú alkotó vagy, a zenélés mellett könyveket, forgatókönyvet írsz, rövidfilmeket forgatsz…
– Nagyon fontos számomra a kreativitás, az alkotási állapot. Ettől kezdve az embernek jó arányérzéke van, kialakul benne és tudja, hogy mi a sok, mi a kevés, mennyire kell lemenni, hol talál új, izgalmas dolgokat. Aztán már csak az eszközökben kell válogatnia, hogy miben fejezze ki magát: írásban, zenében, egy ház építésében vagy egy finom ebédben.
– Évekkel ezelőtt arról beszéltél egy interjúban, hogy valami új, egyedi létrehozására törekszel mindig. Hogy érzed, sikerült ezt megvalósítanod?
– Alapvetően ebben a formában letettem erről, de nem azt jelenti, hogy csalódtam, hanem kicsit másképp gondolom már ezt. Arra törekszem, hogy azokra a kérdésekre, amelyeket az ember évezredek óta újra és újra feltesz, egy új nézőpontot én is fel tudjak villantani. Nekem a világ egy hatalmas fészer, ami be van deszkázva, bent sötét van. Sok-sok kicsi ablakot nyithatunk rá, amin beszűrődhet a fény. Ha sikerül nekem is egy-két új ablakot kinyitni, azzal már megelégszem.
Évezredek óta ugyanazok a dolgok, ugyanazok az emberi érzések foglalkoztatják az emberiséget: Istent keressük, önmagunkat a világban, az egyensúlyt. Engem is ezek a kérdések foglalkoztatnak, de tiszteletben tartom a múltat,
a múlt minden értékét. Minden érdekel, ami kötődik a kultúránkhoz, a hagyományokhoz, a saját családomon belül és a társadalomban is. Ezért is szeretek Erdélybe jönni, rácsodálkozom arra a szépségre, ami itt Énlakán is körülveszi az embert.
– Szükséged van a természet közelségére, a csendre az alkotáshoz?
– Igazából nem az alkotáshoz van erre szükségem, hisz alkotni a HÉV-en is tudok, zötykölődés közben, vagy bárhol, ahol épp egyetlen dologra tudok figyelni, hanem inkább a pihenésben, kikapcsolódásban segít. Eléggé fárasztó és intenzív az előadóművészi lét, és ahhoz, hogy ebből ki tudjak lépni, meg tudjak pihenni, ez a közeg – a természet, állatok közelsége – a pihenésemet, a feltöltődést jelenti. Fontos és szükséges közel lennem a földhöz ahhoz, hogy egészséges maradjak, egyensúlyban legyek magammal és a világgal. Szeretnék sokszor eljönni Erdélybe a kamarazenekarral, a visszajelzésekből tudom, sokan szeretik ezt a fajta zenét. Eddig búvópatakszerűen voltunk aktívak, nem volt túl sok koncert sem az elmúlt másfél évben, de most erősödik ez a vonal, és reméljük, hogy eljut a zenehallgatókhoz az új zenekar.