„Édes fiam, amíg nem volt Facebook, csak a családod tudta, hogy hülye vagy” – sokaknak ismerős lehet a mém, amelyen egy székely bácsi támaszkodik vélhetően a villa nyelére, miközben virtuálisan elhagyja száját a fenti gondolat.

Miklós Csongor

Kicsit erős a mondat, de az tény, hogy amióta a közösségi média megjelent, sokszor megcsóváljuk a fejünket – s talán mások is rajtunk –, hogy azért nem gondoltuk volna, hogy Feri vagy Gizi így vélekedik a világról. Ha végiggörgetjük egy-egy ismerősünk üzenőfalát, akarva-akaratlanul behelyezzük valamilyen skatulyába.

Amikor a világjárvány felütötte a fejét, végképp elszabadult a pokol a közösségi oldalakon, s főleg a kommentszekcióban lehetett olyan véleményeket olvasni, amelyektől égnek állt az ember – az én esetemben maradék – haja. Nyilván az összeesküvés-elméleteknek és a különböző álhírterjesztő bizniszeknek virágzott fel a napja igazán az elmúlt szűk két esztendőben. Ezzel személy szerint semmi bajom, mert azt gondolom, mindenkinek joga van abban hinni, ami számára egyrészt oldja a világ „felfordulása” által keletkezett, belső feszültséget, másrészt mivel sem virológus nem vagyok, sem a napjaim nagy részét nem tudom, illetve nem akarom azzal tölteni, hogy a világban uralkodó összes folyamatot megértsem, így majdnem mindent elképzelhetőnek tartok. Illetve ez azért nem teljesen igaz, mert 

a konteók nagy részében, ha akarok, sem tudok hinni, ugyanis néhány guglis keresés után csakhamar megértettem, hogy ez nagyrészt a bennünk uralkodó érzelmekről, szorongásról, illetve a világról alkotott képünkről szól.

Persze, simán elképzelhetőnek tartom, hogy emberi mulasztás vagy akár számítás áll a pandémia kirobbanása mögött, de ahhoz nincs kedvem, hogy az életem paranoiában teljen. Hogy a világpolitikában mi történik, arra bármennyire is szeretném, nincs hatásom, így marad (szerencsére) a saját életem, amelyre viszont egész nagy mértékben hatással lehetek.

Az ember természetéből adódóan kíváncsi. Így aztán hiába mondják az „igazán nagyok”, hogy a Facebookon nem szabad kommentet olvasni, egy-egy általam izgalmasnak ítélt cikk kapcsán valahogy mégis mindig belelovasok a hozzászólásokba is. Kijózanító tapasztalat, mindenkinek csak ajánlani tudom „ellenőrzésre” a felfedezésemet, miszerint mindegy, hogy egy nagyobb hírportálon mi a bejegyzés tartalma, a kommentszekcióban az emberek egymás, a szerző, vagy a mindenkori kormány torkának vannak esve. Az a tapasztalatom, hogy amint telik az idő, egyre primitívebbé válnak ezek a hozzászólások, tele személyeskedéssel, rágalmazással, szitkozódással. Valahogy mintha sokak számára egyfajta ventilációs felületté vált volna, ahol a világba lehet üvölteni az élet és a magatehetetlenség fájdalmát.

Lassan csak negatív kommentek érkeznek mindenhez. Gondolkodtam: vajon ennyire „borul be” a világ körülöttünk, s az utcán járva-kelve én ezt nem veszem észre? Az utóbbi időben mégis sokkal inkább 

az a benyomásom, hogy az „egyik fél” elfáradt, már nem akar vitázni. Ahol az érvekre csupán minősítés a válasz, ott egy idő után alábbhagy a kommunikációra való hajlam.

Pedig azt gondolom, nem kéne…

Hogy finoman fogalmazzak, talán nem a Facebook kommentszekció a legjobb platform a tájékozódásra. Mégis nagyon sokszor tapasztaltam, hogy egy-egy gondolatébresztő hozzászólás, egy-egy higgadt válasz, egy gyűlöletbeszédre adott, megfontolt reakció vagy csak egy izgalmas tudományos cikk képes megváltoztatni az adott témához való hozzáállást. Képes eloszlatni olykor a ködöt, vagy valamelyest tisztítani a képet. Nem, nem feltétlenül azok számára hasznos, akiknek válaszolunk, hanem általában a passzív nézelődők – tudjátok, akik a popcornos tasakkal csak nézelődni jöttek – számára lehet izgalmas a dolog. Ismételten hangsúlyozom, hogy talán nem ez a legjobb módja a párbeszédnek, mégis, ha csak a székelyudvarhelyiekre gondolok, számtalan olyan beszélgetést olvastam, aminek a kezdeti konfliktusból indulva békés, nemegyszer gyümölcsöző együttműködés lett a vége. Mert az emberek BESZÉLNI akartak egymással. 

Na jó, de így? – tevődhet fel jogosan a kérdés. Számomra válaszul pedig egy közeli barátom aranyköpése szolgál: „Mindegy, hogy hogy, csak nehogy sehogy…”