Becsült olvasási idő: 6 perc 8 másodperc
Gagyi Katinka
Mindig is úgy tartottam, hogy a szavak jó barátaim. Tartalmas beszélgetések, utazás, természetjárás, biciklizés, könyvek, egy jó bor, egy különleges étel – ezek éltetnek.

Csata Ágnes – akinek helye van az operaházban

Csata Ágnes a Dr. Palló Imre Művészeti Szakközépiskola tizenkettedikes tanulója, kiváló énekes, aki az elmúlt években számos nemzeti versenyen részesült már elismerésben. Legutóbb az...
Becsült olvasási idő: 11 perc 58 másodperc

Gyerekkorunkban azt gondoljuk – de kamaszként mindenképp –, hogy nincs nehezebb feladat, mint az iskolapadban ülni, és figyelni. Pedig a katedra mögött a pedagógusnak semmivel sem könnyebb. Kovács Ágnes magyartanár ebbe a kihívásokkal teli, örömökkel kecsegtető, ám sokat támadott hivatásba enged betekintenünk, annak szépségeit és próbatételeit egyaránt feltárva. Lendületes beszédével magával ragad, bevon, így mindannyiunkhoz szól. Katedrán innen és túl.

Kezdjük a közepén! Ha egyetlen jelzőt mondhatnál a 2020 márciusától eltelt időszakra, mi lenne az?

Nagyon tanulságos volt. 

Sokan úgy indítják pedagógusi pályafutásukat, hogy már gyermekként magyaráznak a babáiknak, plüssállataiknak, aztán ez fejlődik igazi hivatássá. Te is így készültél?

Én nem készültem tanárnak, sőt gyerekként kijelentettem, hogy két kategória nem leszek: tanár és rendőr. Gyerekkoromban nem volt különösebben szimpatikus. Nem, mintha nem szerettem volna a tanáraim nagy részét, viszont valahol azt éreztem, hogy bogarasak, különcök. Valószínű, hogy az erős személyiségük miatt is éreztem így, és én nem akartam olyan lenni. Nekem mindig az olvasás volt a hobbim, és nagyon későn ébredtem rá arra, hogy ebből meg is lehet élni, mármint úgy, hogy lehet irodalmat tanítani. Ezért intenzív reál osztályba jártam IX–X-ben, és csak utána döntöttem úgy, hogy humán osztályba megyek. 

Mikor változott meg benned a tanári pályához való viszonyulásod?

X. osztályban. Igazából úgy dőlt el, hogy abban az évben fizikából és magyar irodalomból is továbbjutottam országos tantárgyversenyre, amiket egyidőben tartottak. Aztán én úgy döntöttem, hogy a magyart választom. Valószínű, hogy a város lehetett a fő kritérium: a fizikát Marosvásárhelyen tartották, míg a magyart Jászvásáron. 

Arra gondoltam, hogy Vásárhelyen jártam már eleget, de Jászvásár nagyon régóta csiklandozta a fantáziámat. Akkor szép eredményt értem el, és rájöttem, hogy jobb, ha ezzel kezdek valamit. 

– Magyartanárként sokkal könnyebben hozzáférsz a gyermekek lelki világához, mint bizonyos más szakos kollégáid, hiszen az irodalom segít megismerni őket.

Mindenképp előnyben vagyunk mi, irodalom tanárok, hiszen valljuk be: Arany Jánossal, József Attilával (és sorolhatnám) egy bandában zenélni hatalmas előny. Ez sokkal jobb lehetne, ha nem lenne vizsgatantárgy a magyar nyelv és irodalom. Persze tudjuk, hogy miért az, abból a szempontból meg nem baj, csak nagyon rányomja a bélyegét, különösen a szülői elvárás miatt. Teljesen arra orientált, hogy a VIII. végi tesztet a gyerek tudja minél fényesebb eredménnyel megoldani, holott nem ez lenne a lényege az anyanyelv oktatásnak. Nem mindegy, hogy vizsgatantárgyként tanítasz-e valamit, vagy pedig azért, hogy az olvasást, az irodalmat szerettesd meg velük, hogy beszélgessünk róla, az emberi oldaláról. Nagyon észnél kell legyen a tanár, hogy úgy tudja ezt egyen- és ellensúlyozni, hogy a vizsga is jól menjen, és rengeteg élménnyel is maradjon a gyerek.

A gyerekeknek (de nem csak) nagyon megváltoztak az olvasási szokásaik. Hogy viszonyulsz ehhez, hogy tudod mégis megszerettetni velük az olvasást?

Sokkal kevesebbet olvasnak, és sokkal kevesebben vannak, akik rendszeresen olvasnak. Ezekről, ha nem veszünk tudomást, és dogmatikusan ragaszkodunk 20 évvel ezelőtti módszerekhez, csődöt mondunk. Az, ahogyan az olvasás által egy új világ feltárul előttem, számomra a világon a legfantasztikusabb dolog. De nem tudok olvasásélményt kicsikarni. Én hogy erőszakoljam rá valakire ezt? Persze sznob sem vagyok, és jól tudom, hogy rengeteg ember nagyon jól megvan és boldog olvasás nélkül is. Semmit nem érek el azzal, hogy hármasokat, négyeseket adok, ha nem olvasnak el valamit. Megtehetném, hogy megbuktatom őket, de én ehelyett szeretnék valami olyant nyújtani, amivel gazdagodnak, ami segíti a mindennapjaikban, és ami maradandó. 

Ki szoktam hangsúlyozni, hogy azzal nem tudok egyetérteni, hogy „mindegy mit, csak olvasson a gyerek”. Rengeteg oka van annak, ha ma egy gyerek nem olvas: nagyon sokan nehezen olvasnak, általában az olvasáshoz türelmük nincsen. Az olvasás arról szól, hogy ülsz egy helyben, és mozog a szemed, függetlenül attól, milyen hordozóról olvasol. Na, ehhez nincs türelme egy mai gyereknek, de sok mai felnőttnek sincs. 

Ilyen másfél évvel a hátunk mögött, neked mit adott hozzá a tanári tapasztalataidhoz a világjárvány?

Megerősített abban, amiről úgy gondolom, hogy a pedagógiának a lényege. Nagyon régóta mondom:

az, hogy egy tanár szakszerűen leadja a tantárgyát, teljesen alapvető dolog. Viszont ami ezen kívül van, az adja meg a savát-borsát ennek a szakmának.

Gondolok itt a szociális felére, arra, hogy közösséget hogyan építünk, erkölcsi vagy bármiféle értékeket hogy adunk át. Ez a másfél év rávilágított arra, hogy a technika nyújtotta előnyöket kiválóan lehet alkalmazni tudás átszármaztatására, tananyagot lehet oktatni. Annak jó. Különösen azoknak a gyerekeknek, akik nagyon jól tudnak önállóan haladni, ha aláteszed, amire szüksége van. az, hogy egy tanár szakszerűen leadja a tantárgyát, teljesen alapvető dolog. Viszont ami ezen kívül van, az adja meg a savát-borsát ennek a szakmának.

És mi az elsőrendű küldetése egy tanárnak?

Amit különösen a kamaszoknál rendkívül fontosnak tartok, hogy olyanfajta fogódzókat adjunk, melyek a későbbiekben is segítségükre tudnak lenni. Nagyon fontos a csapatmunka: érezzék azt, hogy kevés szebb dolog van a világon, mint amikor emberek, gyerekek közösen, lelkesen együtt tudnak valamit létrehozni. 

Mindaz, amit elmondtál, arra világít rá, hogy több mindent veszítettünk, mint amit nyertünk, hiszen pont a leglényegesebbeket nem lehetett átadni.

Persze. Sok mindent nem lehet egy kamerán keresztül átadni. Az, hogy mik a veszteségek, még nem tudjuk felmérni, ahhoz túl kevés idő telt el. Bár sejteni már sejtjük. Szerintem évekbe fog telni felmérni, hogy ebben a periódusban mi érte ezeket a gyerekeket. A nagyobbaknak azt mondtam, próbálják meg úgy felfogni, mint egy nagyon egyéni élettapasztalatot. Mert rengeteg generációnak nem adatott meg ez a fajta tapasztalat. Megadatott más, amiről nem tudjuk megítélni, hogy mennyivel volt keményebb – gondolok itt háborús időkre. 

Hogyha ezt igyekszik az ember úgy kiaknázni, mint tapasztalati lehetőséget, ami újszerű, és felszínre hozott egy csomó olyan dolgot, amiről másképp valószínű, hogy nem tudtunk volna, ebből sok mindent ki lehet hozni. Elemi élmény volt az, hogy

sebezhetőek vagyunk. Az emberi lét millió olyan dologból tevődik össze, ami parányi, amire vigyázni kell, és ami nem rajtunk múlik.

Ezt valamikor sokkal jobban tudták.

A tanulságok tekintetében fontos megvizsgálni azt a hármas prizmát, amiben nemcsak a pedagógus, hanem a gyermek és szülő is benne van. A gyermekek szempontjából nézve az egészet, ők hogy élték meg, ők mit veszítettek?

Nagyon érdekes, mert a kiskamaszok nagy részének tényleg hiányzott a közösség, a nagyobbaknak nem feltétlenül. Értem ezt úgy, hogy ők azért megtalálták a módját, hogy megszorítások ide vagy oda, de azért csak találkoztak: klikkekben, kevesen, ahogy lehetett. Ennek ellenére sok olyan gyerek van, akit nagyon mélyen érintett. Megdolgozta őket, mindenképpen egy zsigerbe vágó tapasztalat volt számukra is. Ami az iskolához való viszonyulást illeti, nagyon meglepett, hogy amikor másodszor hívtuk vissza a diákokat idén májusban – és ez nem hiszem, hogy csak a mi iskolánkban fordult elő – nagyon sokan mondták, hogy szívesebben maradtak volna online. A gyerek a könnyebbik felét látja, és azt mondom, hogy hála Istennek. Azt a felét nézte, hogy később kelhet fel, nem annyira követhető, úgy tudtak segíteni egymáson, ahogy akartak. Úgy érezte, hogy dönthet arról, hogy az adott órán mennyire figyel oda. Én a tavalyi tanévben V.-et kezdtem, és csak VI. végén tudtam végre elmenni velük kirándulni, akkor kezdtem megismerni igazából ezeket a gyerekeket, mert képernyőn keresztül meg csak az iskolai közegben nem tud egy osztályfőnök gyerekeket megismerni, közösséget építeni meg értékeket átörökíteni. 

A te szívedhez az V–VIII. osztályos diákok állnak a legközelebb. Miben más ez a korosztály a többihez képest?

Nem tudom, hogy szabadulni vagy lemondani nem tudok az V–VIII-as korosztályról. Tanítottam felső tagozaton is, hívtak egyetemre is, de nekem messze ez tűnik a legizgalmasabb kornak, amikor akkora mélységeket és magasságokat megjár az ember. Nagyon lényeges, hogy ebben a sebezhető korban legyen egy felnőtt, akivel a tabutémákról is tudnak beszélgetni. Mert bármennyire modern meg globalizált világban élünk, sokszor a leglényegesebb és legalapvetőbb információk maradnak el. Szerintem mindenki azt hiszi, hogy a másik megoldja: a szülő, hogy a tanár, a tanár, hogy a szülő. Vagy, ha egyik sem, akkor majd a TV-ből, internetről összeszedi a gyerek. Ezt tudtuk már a világjárvány előtt is, de most kihangsúlyozódott.

Én egyre inkább úgy érzem, hogy soha ekkora felelőssége pedagógusnak és szülőnek nem volt,

mint most abban, hogy nagyon megfontoltan nagyon sok mindenről beszélni kell a gyerekekkel.

Az ellentmondásokat, a hétről-hétre változó szabályokat hogy fogadták?

A gyerekeknek nagyon nehéz lehetett, hogy a különféle véleményekből kellett kiszűrni, hogy mi a helyzet: az oszi néninek higgyünk-e vagy a szülőnek, aki adott esetben homlokegyenest mást gondolt vagy mondott? Nyilván állami intézményként mi egységesen a hivatalos álláspontot képviseltük. Voltak itt bonyolult kérdések, viszont a gyerekek szenzációsan vizsgáztak. Különben

gyermek nekem még nem okozott csalódást, mert mindegyik annyit ad vissza, amennyit belefektetsz, illetve sokkal többet.

Kiválóan tudták kezelni az ellentmondásokat. Igaz, hogy ezt az elején megbeszéltük: „Gyerekek, itt lesz ilyen: én ezt képviselem, így gondolom, ez nem azt jelenti, hogy helytelen, amit a szülőtől, nagyszülőtől hallotok. 

Tanítványok körében

Tájékozatlanok vagyunk, váratlanul érte az egész világot, ezzel valahogy meg kell birkózni.” Sokat beszélgettünk erről.

A szülői nézőpontba helyezkedve, ők mit tanultak az online oktatás ideje alatt? 

– Ki mit. Ezt tényleg nem lehet egységesíteni. Amiben minden vélemény megegyezett, hogy ez tényleg csak egy kényszermegoldás. Az vitathatatlan, hogy ezután másképp látják az egész tanítási folyamatot. Nagyon sokan azzal szembesültek, hogy a tanári pálya egyáltalán nem csak annyiból áll, amennyinek ők gondolták.

Amikor azt látták, hogy a tanító vagy tanár nagyon lelkiismeretesen végzi a munkáját, azt értékelték,

meglepődve mondták, hogy „ők nem is gondolták, hogy annyi minden van, amiről a kívülálló nem tud”. Ha értelmes párbeszédre törekszünk, akkor lehet ezekből tanulni.

Azt tartják rólad a volt diákjaid, hogy érdekes kettősség jellemez tanárként: egyrészt van fegyelem és jó értelemben vett szigorúság, másfelől pedig jókat lehet nevetni veled, melegséget árasztasz. Hogy tudod ezt a kettőt működtetni?

Engem mindig meglep, amikor a gyerekeimnek mondják a volt tanítványaim, hogy anyukátok olyan laza. Én minden vagyok, csak laza nem. Valószínű, hogy a derűt és a humorérzéket így nevezik ők, hogy lazaság. 

Interjú alatt a Móra Ferenc Általános Iskolában

Én úgy állítom be a tanulási folyamatot, mint egy közös kalandot. Még csak azt sem mondanám, hogy a hajóskapitány vagyok, hanem a legidősebb matróz. De mély meggyőződésem, hogy a kamaszoknak óriási szükségük van keretekre. Erre nem én jöttem rá, hanem ők fogalmazták meg. Másrészt szerintem azt érzik, hogy nagyon komolyan veszem őket, nem felejtettem el, hogy milyen volt kamasznak lenni.

Végezetül, lehet tudni, hogy milyen könyv van az éjjeliszekrényed mellett?

Ebben a pillanatban Kim Leine-nak A szellemidéző és a tiszteletes című könyvét olvasom.

Fotó: Fülöp Attila

Kovács Ágnes: Gyermek nekem még nem okozott csalódást