Első alkalommal szervezték meg a Dr. Palló Imre Művészeti Szakközépiskolában az Éneklőbb Erdély elnevezésű, hiánypótló karvezető- és kórusworkshopot. A képzés központi témája a közösségi éneklés erdélyi hagyománya mint mérvadó közösségépítő és kulturális pont. A kétnapos továbbképző szakmai színvonalát dr. Kovács Gábor, a Szegedi Tudományegyetem és dr. Tóth Árpád, a kecskeméti Kodály Intézet karvezetés tanárai, a Partiumi Keresztény Egyetem pedagógusai képviselték. 

A pedagógusokkal és tanulókkal való közös munka november 14–15. között kórusműhellyel, karvezetéskurzussal, valamint ismeretterjesztő előadásokkal zajlott. A karvezetőket arról is kérdeztük, miért hiánypótló egy ilyen képzés.

– Milyen szerepet vállaltatok az Éneklőbb Erdély programban? 

Tóth Árpád: Mi vagyunk a vörös posztó, amit körbehordoznak azért, hogy felhívja magára a figyelmet… Komolyra fordítva a szót, alapvetően mi képviseljük a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemet, ahol mindketten tanárként dolgozunk. Több olyan települést felkeresünk, ahol egy műhelymunka erejéig össze lehet gyűjteni a zenetanárokat. Erdélyben jelenleg nagy fóruma van a tudományos munkának, de a pedagógiai tevékenységnek már jóval kevesebb. Holott nagyobb szükség lenne arra a gyakorlatban hasznosítható pedagógiai munkára, ami újragondolkodásra és fejlődésre készteti a tanárokat. A programáltal az említett zenei neveléssel kapcsolatos szemléletet szeretném népszerűsíteni. 

Kovács Gábor: Feladatunk mondhatni ugyanaz: mindketten kórusvezetők és pedagógusok vagyunk, mégis merőben más megvalósítási formákkal dolgozunk. Két különböző kórusvezetői álláspontot tudunk képviselni, ami a program javára válik. A kétnapos kurzus alatt a részt vevő tanárokkal és diákokkal próbálhatom ki a saját módszereimet, melyeket ők később továbbgondolnak a zenei fejlődésük érdekében.

– Tehát a cél közös, de különböző pedagógiai módszerekkel szeretnétek elérni az eredményt. Melyek ezek?

T. Á.: Gáborral abban hasonlítunk, hogy tanítás során mindketten szeretünk eltérni a hagyományosan követett modellektől. Manapság már teljesen

más pedagógiai kihívásokkal találkoznak a tanárok, mint harminc évvel ezelőtt.

A módszertan semmit nem változott, úgy teszünk, mintha még mindig harminc évvel ezelőtti időket élnénk, mintha nem robogott volna el a szemünk előtt a digitális forradalom.

Én keresem az új utakat a mai fiatalok számára, s annak módját, hogy miként lehet őket megszólítani a zenei neveléssel. Itt jön képbe a Kodály-módszer, amely Erdélyben is igencsak népszerű. Ez a zenepedagógiai stratégia gyakorlati, vagyis éneklés alapú oktatási módszer. Ezen kívül használom a nyugat-európai modelleket is, mint például a Dalcroze-módszer vagy a Waldorf-pedagógia egyes elemeit.  

K. G.: Én is azt látom, hogy a zenepedagógiára már rászorul egy vérfrissítés. Mindannyian ismerjük azt a módszert, amikor a tanár kiáll a kórus elé, elmondja az utasításokat, s a kórustagok végrehajtják a feladatokat. Nyilván, a megfelelő helyen és időben erre is szükség van, de én jobban

szeretem az improvizációval vagy különböző kreatív, játékos feladatokkal megdolgoztatni a kórustagokat.

Nem feltétlenül kell ehhez a határokat feszegetni, sokszor elég lenne csak elmenni a határokig. Folyamatosan azon töröm a fejemet, hogy milyen új oktatási módszerekkel, előadásmóddal vagy más, a kórus létszámának gondozására vonatkozó hozzáállással lehet gyakorlativá és kézzelfoghatóvá tenni az együtt zenélést. Mindenekelőtt a 21. századi progresszív kóruskezelésben hiszek, s ennek egyik módszere a korábban említett Kodály-módszer. Így nem meglepő, hogy az udvarhelyi workshop tekintetében elsődleges szempont volt, hogy tapasztalati képzést biztosítsak a jelen lévő tanárok és diákok számára.

– A felvázolt zenepedagógiai iránynak nagyon sok vetülete van. Hogyan lehet mindezt átadni egy kétnapos képzés alatt?

T. Á.: Udvarhelyen jól képzett zenetanárok vannak, s ez azért fontos, mert rövid időn belül megértették, majd rögtön ráhangolótak a képzés során bemutatott aspektusokra. Két nap elég volt ahhoz, hogy átadjam azt a szemléletet, amit képviselek. A résztvevők nem kaptak mindenre választ, de új utakat tudtam mutatni, amelyen biztonsággal elindulhatnak a jövő zenéje felé. 

K. G.: A képzés rövid ideje alatt a résztvevők olyan inspirációt kaptak, amelyen akár évekig törhetik a fejüket. Kérdéseket, valamint problémákat hoztam a felszínre, és nagyon örülök annak, hogy a tanárok és a tanulók egyaránt dolgozni kezdtek azon, hogy válaszokat találjanak ezekre. Innen már csak egy lépés, hogy ki is próbálják a módszereimet, és akkor elmondhatom, hogy nem hiába voltam itt, Udvarhelyen képzést tartani. 

– Készültetek két-két előadással. Mi ezeknek a kvintesszenciája?

T. Á.: Több témát ajánlottunk, majd az udvarhelyiek választották ki ezekből a számukra megfelelőt. Úgy alakult, hogy mindkettőnknek lett egy gyakorlati és egy elméleti előadása. Az első, a Hangszeres és énekes improvizáció a zeneiskolában, ének-zene órán és a kórusban című előadásom a zenei rögtönzésről és az oktatási modellek ötvözéséről szólt. Az elméleti előadás pedig egy mondhatni európai „slágerről” szólt. A reneszánsz kori Mantovánáról, ami a világ egyik leghíresebb táncdala, hiszen később ugyanez a dallam lett az egyik híres zsidó ima, egy népének, egy népdal, dzsessz-sztenderd, sőt Izrael nemzeti himnusza is.

K. G.: Én alkalomadtán tánctörténészként is rontom a levegőt. Historikus, elsősorban reneszánsz és barokk táncokkal foglalkozom. Az egyik előadásom a reneszánsz táncok és a kórusművek kapcsolatáról szólt. Nagyon érdekes, ahogy a zenében minden mindennel összefügg, persze, ez nem azt jelenti, hogy minden kórusművet el lehet táncolni, de azok az alapelvek, amelyek a táncokban működtek, azok a zene minden aspektusában jelen vannak. A gyakorlatibb, Csak gimnasztika? – Kórushangzás és karvezetés című előadásom kissé polgárpukkasztó volt. Abban mindannyian egyetértünk, hogy

a standard karvezetési oktatás mindenre megtanít, csak arra nem, hogy hogyan kell a kórussal kommunikálni…

Nem elég az énekkar vezetéséhez pusztán az, hogy a karvezető betanul egy gimnasztikai mozdulatsort, amelyet követ a kórus, s a tagok leénekelnek egy művet. A kórus ettől még nem fog jobban énekelni. Lényeges kérdés, amire kerestem a választ, hogy a karvezető a művet vagy a kórust vezérli. Nem mindegy, hogy a karvezető a kottával vagy a kórussal folytat párbeszédet.  

– A szenvedélyen és motiváción kívül még mi kell a közös énekléshez?

K. G.: Kíváncsiság kell, hogy a kórust ugyanannyira érdekelje az éneklés, mint engem. Ez sok esetben csak egy idealizált helyzet marad. Jelenleg három kórussal dolgozom együtt, de ezek közül nem mindegyikkel tudok egyformán összhangot teremteni. A Partiumi Keresztény Egyetem kórusában megvan a kellő kíváncsiság, szupergyorsasággal lehet az énekesekkel haladni, fejlődni, s szinte mindig együtt gondolkodunk az adott darabokról.

Gyakran a kóruspróba után, az utcán is megszólítanak egy-egy tisztázatlan kérdés kapcsán. Szegeden a zeneművészeti kar kórusa professzionális hangszeresekből áll. Ők inkább individualisták, bennük fel kell kelteni a kíváncsiságot. Az Argenteus Hangműhely tagjai korábban a tanítványaim voltak, ezért velük is megvan az összhang, hiszen már évek óta gondolkodunk együtt a kórusban való tevékenységről. 

T. Á.: Az egész világ jobb hely lenne, ha mindenki énekelne egy kórusban. Nagyszerű lenne, ha minden emberben ott munkálkodna az éneklés iránti vágy és szenvedély. Persze, ezt el kell felejteni, és azt is, hogy a kórusba majd jönnek az újabb és újabb tagok, mert érdekli őket a közös zenélés. Az esetek kilencvenkilenc százalékában ez nem így történik…

Egyetértek azzal, amit Gábor mondott: kíváncsiság szükséges az együtt énekléshez.

A jó kórusénekes akar kórusban énekelni. Hogy én miként érem el, hogy valóban ezt akarja csinálni, arra ezer jó trükk van, az inspirációnak azonban belülről kell jönnie. A tanár ma már keveset tud megtanítani annak a diáknak, aki nem érez motivációt a tanulás iránt.

Az együtt énekléshez az kell, hogy az emberek, akik együtt dolgoznak, akarják a kóruspróbát, áldozatot tudjanak hozni a tanulásért, s működtessék azt a belső erőt, ami táplálja a kórustevékenységet.

– Mit szeretnétek átadni karvezetőként, esetleg pedagógusként a világnak?

K. G.: Optimizmust. Közhelyesen fog hangzani, de azt szeretném, ha nem csak élnénk az életet, hanem megélnénk annak lehetőségeit. Ha pusztán kötelességből végezném el a munkámat, az nagyon nagy baj lenne. Azt hiszem, sem Árpi, sem én nem vagyunk alkalmasak erre. A saját példámmal, lelkesedésemmel és impulzusaimmal vonzom be az énekeseket. Hiszek abban, hogy ez működhet, s együtt létre tudunk hozni olyan dolgokat, amelyek a világ kerekét egy kicsit előbbre fordítják.

Minden erőmmel harcolok a „kirakatzenélés” ellen, amikor egy kórus kiáll a színpadra, és valahol távol van egy közönség,

amelyik csodálja, hogy milyen szépen énekelnek tőle több tíz méterre. Akkor vagyok boldog, ha a közönség szintén részesül a zenélés örömében, ha ők is részesei lesznek a zenei élménynek. A közösségi produkciók híve vagyok, ha nem is fizikailag, de szellemi és tapasztalati szinten szeretném bevonni a hallgatóságot a koncertekbe. 

T. Á.: Az optimizmus egy nagyon jó felvetés, hiszen sokan azt gondolják, hogy a mai fiatalokat már nem lehet tanítani. Ezek az emberek nem hisznek a jövő generációjában, a pesszimizmus egy aktuális jelenség a tanártársadalomban. Ha csak egyetlen gondolatot emelhetnék ki azok közül, amit szeretnék átadni a világnak, az lenne, hogy a zene nem egy elit dolog. A klasszikus zenével kapcsolatban Európa-szerte máig az a felfogás él, hogy nagyon komoly, szigorú és nehéz dolog, mondhatni felsőbbrendű kiváltság. Evidens, hogy mindent, amit szeretünk, azt komolyan csináljuk, tehát a zenéért is élni-halni lehet, ha az a hivatásunk. Ettől függetlenül a zene bárki életének része lehet, sőt, bárki képes elismerésre méltó teljesítményekre, nem kell ahhoz szíjat hasítani a hátából.

Bővebben a projektről 

A székelyudvarhelyi művészeti középiskola régóta fontos résztvevője az erdélyi kóruséletnek. Az intézmény kórusa több alkalommal fellépett a szomszédos országokban, rangos nemzetközi díjakat hozva haza, de rendszeresen adnak koncerteket itthon is. Korábban a kórushagyományok képviselete többnyire a Bolyai Nyári Akadémián nyilvánult meg. Itt az ének-zene kurzusok résztvevőinek kórustevékenységekben is részük volt, de kimondottan kórusworkshopot még nem szerveztek. Idén az iskola felkarolta az Éneklőbb Erdély elnevezésű projektet, amely a Sapientia Kutatási Programok Intézete jóváhagyásával jött létre. A turné első helyszínén olyan előadásokat hallhattak a résztvevők, amelyek a szép hangzás mikéntjéről, az énekes és a hangszeres zenét átfedő témákról, valamint a közönség előtt való éneklésről szólnak. A projekt az idén éppen centenáriumát ünneplő Romániai Magyar Dalosszövetség által célkitűzésként megfogalmazott Éneklő Erdély, valamint Tóth Árpád karnagy Éneklőbb emberek című pedagógiai célú kiáltványának fúzióját teremti meg, továbbá a 2013–2014-ben megvalósított Egyetemi Kutatási Program célkitűzéseinek továbbgondolása. A többállomásos karvezetői kurzus mellett, a dalosszövetség támogatásával létrehoznak egy online adatbázist és honlapot. Előbbi egy kapcsolatteremtési hálóként működik majd, amely információszerzést biztosít az erdélyi karnagyok, énekkarok, minden hazai magyar kóruskultúrában érintett és érdekelt személy, illetve az intézmények számára. Az Éneklőbb Erdély következő megállója a szórvány: Nagybánya és Koltó. A program a Partiumi Keresztény Egyetem, a Sapientia Alapítvány, a Dr. Palló Imre Művészeti Szakközépiskola, a Palló Imre Kulturális Egyesület, valamint Hargita Megye Tanfelügyelősége együttműködése révén valósult meg. 

Fotók: Fülöp Attila, Dr. Palló Imre Művészeti Líceum Facebook-oldala