A zene éve Székelyudvarhelyen 2022. A tematikus évek legfőbb célja az adott témát közelebb hozni mindenkihez, akiben van hajlandóság a nyitásra. A klasszikus és egyházi zene, a kórusban való éneklés, a hangszeren való játék sokak számára idegen, megközelíthetetlen terület. Kovács László karnagy, az Alla Breve Vegyeskar vezetője azonban betekintést enged a kották, hangjegyek, ütemek, violinkulcsok rejtelmes világába. Életét kiskorától meghatározta a zene, jelenleg a karvezetés tölti ki ideje jelentős részét. Az általa alapított vegyeskar jövőben ünnepli fennállásának harmincadik évfordulóját. Hangolódjunk rá!

– Honnan származik a zene iránti elhivatottsága vagy szenvedélye?

– Idősebb testvéremmel két egyszerű munkásember gyermekei vagyunk. A hatvanas években Kolozsvárról a zene és balett szakos tanárok minden évben körbejárták az országot, és tehetségkutatást szerveztek. A bátyámat felfedezték, úgy látszik, az alkata miatt balett-táncost láttak benne. A szüleim el is engedték bentlakásba, én meg sírtam utána, hogy ha ő ott tanul Kolozsváron, akkor én miért ne mehetnék?! Persze én nem táncra, hanem zenére, mivel nagyon jó, istenadta füllel születtem. Megtudtuk, hogy mikor lesz a tehetségkutató Kolozsváron, és a szüleimmel felmentünk, egyet zongoráztam – mert elsőtől tanultam zongorázni –, és felvettek. Végül klarinét szakot végeztem Kolozsváron, amit már ötödik osztálytól elkezdtem, olyan iskolába jártam, amire büszke vagyok, mert az országban mindössze három volt: Jászvásáron, Kolozsváron és Bukarestben.

A kommunizmusban nagy dolog volt egy egyszerű, kisvárosi fiúnak minden ismeretség nélkül bejutni ebbe az iskolába, ahol olyan osztálytársaim voltak, mint például Kós Károly unokája.

Amelyik gyermek abba az iskolába került, az egyrészt valóban tehetséges is kellett, hogy legyen, másrészt sok esetben kellett egy kis háttér is. Én arra vagyok büszke, hogy nekem utóbbi nélkül is sikerült. Így a zene már korán az életem lett.

A bátyám elvégezte a balett szakot, utána Temesvárra került mint szólista, onnan Bukarestbe mint szólótáncos, onnan kiment a torinói operába, majd a Belga Királyi Balettnél volt szintén szólótáncos, végül innen ment nyugdíjba. Végigtáncolta az egész világot, lehet mondani.

– Mikor és hogyan jött a kórusalapítás ötlete?

– Történt egy balesetem, átugrottam egy kerítést, és leszakadt az egyik ujjam, így a klarinét „kiesett a kezemből”. Tudtam játszani, de már nem úgy, mint ahogy kellett volna. Korábban évekig énekeltem a város zenetanáraiból alakított profi kórusban, a Cantilénában, ami felbomlóban volt ’93-ban. Mivel a Művelődési Háznál voltam alkalmazásban,

arra gondoltam, megpróbálok fiatalokból összeverbuválni egy csapatot, mert úgy éreztem, képes vagyok rá, hogy létrehozzak egy jó kórust.

Akkor harminchárom éves voltam. Korábban foglalkoztam a Népszínházzal, ahol a zenét mindig én rendeztem, tagja voltam a Dolga-féle fúvószenekarnak. A helyi rockzenekarok közül is mindegyikben játszottam, én voltam a billentyűs ezekben a bandákban. Feltettem egy hirdetést, mivel ennek a sok rockzenekarnak nagy vonzásköre volt, egy csomó pedás és gimis lány jelentkezett, hogy akarnak énekelni. Megtudták ugyanis, hogy ott vannak a rockzenészek is. Akkoriban csak úgy dőltek be a lányok az ajtón, olyan is volt, hogy hetventagú volt a kórus.

– Mi volt a szándéka vele? Gondolom, kicsit ki akart tűnni a többi énekkar közül. 

– Nem voltak többiek, egyszerűen nem volt énekkar a városban: sem iskolai, sem egyházi kórusok nem működtek. 

Azt mondtam, én miért ne tudnék létrehozni egy fiatal kórust? Február 15-én megalapítottam, akkor jelentkezett körülbelül húsz ember, és áprilisban már Kovásznán léptünk fel egy alaprepertoárral. 

– Jelenleg mekkora az Alla Breve tagsága?

– Huszonnyolc embert számolunk, nagyjából mind alapemberek. Olyan is van, aki már a kezdetekkor jelentkezett, jelen pillanatban a legfiatalabbak is tizenöt éve járnak. Az az igazság, hogy akárkit be se fogad a társaság a köreibe, viszont most van két új társunk. Több házasság van kóruson belül, és egyszer megszámoltuk, van vagy ötven gyermek, a kórus gyermekei. Annyira ki van alakulva, amit együtt csinálunk, hogy ez már több, mint egy család. Ha valakivel baj van, semmi perc alatt összezár a társaság, és azonnal segítünk egymásnak.

– Az ember a névadással mindig üzenni akar valamit. Miért éppen ezt a nevet választotta a kórusnak?

– Ez egy zenei kifejezés, azt jelenti, hogy megkettőzve, összecsapva. Tehát a négynegyedes ütemet összehozza a kétkettedbe. Az olasz nyelvből ered, és azt fejezi ki, hogy kapjuk össze magunkat, lépünk le. Nekem valami olyasmit üzen: gyerünk, fiatalok, rakjunk össze valamit, sokat ne teketóriázzunk!

– Hogy képzeljünk el egy évadot? Mennyi fellépésük van?

– Általában két turnét szoktunk szervezni külföldre egy év alatt, összejártuk Magyarországot keresztül-kasul. Ezek mellett vannak fix fellépések az ünnepeken, ilyen március 15., de vannak alkalmi fellépések is, például most a Maszelka János-emlékkiállítás. Maszelka összes kiállításmegnyitóján mi énekeltünk. Az egyéni tárlatairól készült plakátokból sokat őrzök itt, a garázsomban is. Ezeket egyébként ő írta meg a saját kezével. 

– Melyik fellépésre vagy hangversenyre kifejezetten büszke? 

– Voltunk Várnában az egyik legnagyobb kelet-európai fesztiválon, ahonnan harmadik díjat hoztunk haza, Prágából hoztunk egy második díjat.

Nagybányán, a Liviu Borlan Fesztiválon, ami Románia legnagyobbja, megnyertük a nagydíjat.

Ez egy nemzetközi fesztivál, amin mindenki ott van, aki egyszer számít. Szerintem az volt az egyik legjobb éneklésünk. Részt vettünk a Pécsi Nemzetközi Kamarakórus Versenyen, ez is igen rangos, ahol második, illetve harmadik díjat kaptunk. A Seprődy János Kórusszövetség legelső minősítő oklevelét mint hangversenykórus nyertünk meg, 

De van itt egy hatalmas érdekesség (mutat az egyik plakátra a falon): 1996-ban a Székely Dalegylet, a Balázs Ferenc Vegyeskar és az Alla Breve, tehát Udvarhely három kórusa szerveztünk egy kórushangversenyt, amelynek a bevételét a Duna TV támogatására adományozzuk. Na, ezt képzeljék el! Mi, erdélyiek támogattuk a Duna TV-t.

– Van olyan zenei műfaj, amit jobban preferálnak a többihez képest?

– Mi mindenfélét szeretünk. Mivel nem egyházi kórus vagyunk, hanem egy kulturális intézményhez tartozó, világi kórus, mindent kell, hogy énekeljünk. Bármelyik felekezethez megyünk, annak megfelelő énekeket, kórusműveket adunk elő, célzottan készülünk. Ha unitárius templomban lépünk fel, zsoltárt énekelünk, a katolikus templomban misét, annyi mű van a tarsolyunkban, hogy akárhova mehetünk. Van olyan repertoárunk, hogy csak spirituálé, egész estés, vagy van csak preklasszikus. Végigénekeltük a református templomokat neves helyeken, mint például Debrecen, olyan komoly műveket kellett énekelni, amelyek kimondottan a helyhez és az alkalomhoz illőek.

– És saját kedvenc van?

– Annyi szép dolgot énekelünk, hogy megsérteném valamelyiket, hogyha azt mondanám, ez jobban tetszik, mint a másik. Néha előfordul, hogy a kórus azt mondja, amit egy kicsit meguntunk, azt már ne énekeljük, de én mindig azt mondom: nem kell elfelejteni, hogy bár mi sokszor énekeltük, a közönség lehet, hogy most hallja először.

– A zene éve alkalmából készülnek valami különleges fellépéssel?

– Eddig egyetlen évben sem unatkoztunk, de ebben az évben több fellépésre, meghívásra is számítunk. Van egy olyan tervünk, hogy tegyünk félre minden más műfajt (egyházi, klasszikus, reneszánsz stb.), és

állítsunk össze egy kimondottan könnyűzenei előadást: Queen-, ABBA-dalokat, István, a király-részleteket énekelünk majd.

Egy nagyon szép és különleges lesz, úgy tervezzük, hogy legkésőbb szeptember árnyékában ez meg kell, hogy történjen. Megvan a teljes repertoár, tudunk már mindent, csak csiszolgatni kell még. 

– Milyen emberi kompetenciákat igényel a kórusvezetés?

– Mindenek előtt nagyon jól kell hallani mind a négy szólamot. Rögtön megfog a kórustag, ha azt látja, hogy nem tudod, mi történik, csak kalimpálsz. Fel kell rád nézzenek: tudd, hogy mit csinálsz. 

Minden mű úgy készül el, hogy mindent fölénekelek, fölveszek, és mindenkinek elküldöm: külön a szopránt, az altot, a tenort meg a basszust. Otthon átnézik a kottákat, mivel ennyi év után már kottaolvasók, úgyhogy egy öt-hat oldalas művet egy próbán már összeénekelünk. Aztán

igényesen kell kérni mindenkitől, hogy pontosan tanulja meg, ott nincs mese, azt le kell ellenőrizni. És itt van szükség a jó hallásra, hiszen előfordulhat, hogy tisztán énekelnek, de együtt mégse szól tisztán.

Mert vannak zenei harmóniák, amik jól kell, hogy hangozzanak. Akkor van baj, ha elmegyünk egy versenyre, elénekelünk egy dalt, a végén pedig a zsűri megüti a hangvillát, és azt mondja, hogy nem abban a hangban végeztük, amiben kellett volna. Figyelni kell arra is például, hogy ha meleg van, a hang zuhan egy kicsit. Ha hűvös van, emelkedik, és attól függetlenül, hogy milyen kondíciók vannak, pontosan kell végezni, mert a pontozásnak ez a lényege. 

Igényesen oda kell figyelni a kiejtésre, a szóvégi hangzókra, hogy azok együtt csengjenek. Úgy kell elénekelni valamit, hogy a közönség élvezze, úgy kiejteni a szavakat, hogy minden a helyére kerüljön. 

– Hallottam olyan véleményt zenésztől, miszerint a zene a matematikához is hasonlít.

– Pontosan így van, főképp a ritmikai oldala, az teljesen matematika. Egy daktilus, egy anapesztus, egy szinkópa. Ez mind a tizenhatodok vagy a harminckettedek mozgása.

– Mennyire nyomta rá bélyegét a járvány a kórus életére? Egyáltalán hogyan tudtak próbálni, mikor tudtak fellépni?

– Ha nem lett volna ez a nagy garázsom itt, a házam alagsorában, most mindkét kórus halott lenne (a Balázs Ferenc Vegyeskar karnagya is Kovács László – a szerző megj.). Hideg időszakban itt próbáltunk, máskor meg a kertben. Mindent megünnepeltünk. Volt, hogy kiültünk a kertbe, felvették az anyagot, és közzétették a világhálón. Ez idő alatt is dolgoztunk. Tavaly március 15-én nem tudtuk előadni a Grundot (a Pál utcai fiúk című musical betétdalát), mivel én megfertőződtem. Pedig előtte már teljesen elő volt készítve, videó is készült a főpróbáról. Aztán élőben elénekeltük június 4-én, a nemzeti összetartozás napján, a polgármesteri hivatal udvarán.

– Pár éve arról is híres az Alla Breve, hogy több flashmobot tartottak, lassan védjegyükké vált.

– Ezt könnyű volt lemásolni, mert nagyon sokan csinálják Nyugaton, igaz, hogy Székelyföldön nem nagyon láttam senki másnál. Egyszer csak kipattant valamelyikünk fejéből, hogy tartsunk egyet a Merkúr áruházban, az volt az első. Utána aztán pályáztunk, pénzt kaptunk rá, a tavaly nyáron pedig elmentünk Borszékig, és minden benzinkútnál egyet énekeltünk. Mivel nem szabad bent énekelni, mi kint tettük. A vásárlók nagyon élvezték. Borszéken több helyszínen is felléptünk, de

a legérdekesebb az volt, amikor a bobpályán ereszkedtünk le a domboldalon, mindegyikünk ült egy bobban, és az erdő között énekeltünk.

A végén úgy elkapott a hév, hogy improvizációszerűen mindenhol énekeltünk egyet. Nagyon sokat flashmoboztunk, például Budapesten, Pozsonyban. Volt, amikor az utcán, de olyan is volt, hogy egy bankban daloltuk el az ABBA-tól a Money money money című dalt.