Elöljárók házi papucsban – A polgármester is ember! Sorozatunkban körkérdéseinkkel udvarhelyszéki polgármestereket keresünk fel, bekopogunk hozzájuk, hogy egy kicsit más megvilágításban is bemutassuk őket. Ecce homo! Lőrincz Csaba szentegyházi polgármestert kérdeztük.

– Hogy emlékszik, milyen gyerek volt?

– Mozgékony, aktív gyermek voltam. Két bátyám már kitaposta az utat, valamilyen szinten el is voltam kényeztetve. Tipikusan falusi gyermekkorom volt, Szentegyházasfaluban nőttem fel. Testvéreimmel mindhárman egyházi iskolába jártunk, a csíkszeredai Segítő Máriában, szigorú rendszer szerint zajlott az életünk.

Fontos szerepet töltött be az életemben a Gyermekfilharmónia, sokáig hegedültem, a nyári program arról szólt, hogy két szénacsinálás közben elmentünk turnézni. Erdei kaszálónk is volt, hetekig ott laktunk az esztenán, majd jött a pityókaszedés és egyéb mezőgazdasági munka.

Minden este precíz pontossággal rendeztük az állatokat, mindenkinek megvolt a maga feladata, utána mehettünk focizni. Édesapám halála után még két évet tartottunk lovat, amíg el nem mentem egyetemre, aztán eladtunk mindent.

Amikor hazakerültem, visszavásároltam a juhokat, tavalyelőtt még negyvenkettő volt, de ma már csak egy maradt a gyerekeknek. Nagyon szerettem az állatokat, a mezőgazdaságot, hiányolom is, mert tavaly a csűrt átalakítottuk vendégfogadónak.

A gyerekkoromat ez az életmód határozta meg, valamint a zenélés és a sport. Nekünk még szerencsére igazi, normális gyerekkorunk volt, ezért tudok mai napig konzervatívan gondolkodni, ami már nem is divat.

A filin keresztül belenevelődtem a közösségi, kulturális életbe, ami mai napig meghatározza a mindennapjaimat. A gyerek- és fiatalkorom összetettsége miatt jobban megértem most az embereket, legyen fakitermelő, zenész, vagy sportoló, fiatal vagy idős.

 – Mi volt akkoriban az álma a pályáját illetően, és ahhoz képest a polgármesterség milyen?

– Negyedik osztályban pap akartam lenni. Reál beállítottságú voltam, szerettem a kémiát, mérnöknek készültem, aztán orvosi fizikára váltottam, és azt végeztem, abból is mesteriztem. Párhuzamosan a közgazdaságtant is felvettem. Mindig is szervezkedős típus voltam, volt egy szállítással foglalkozó cégem, de nem voltak politikai ambícióim, eszem ágában nem volt polgármester lenni.

2011-2012 között Belgiumban, Svájcban és Skóciában dolgoztam tetőfedéssel, a külföldön keresett pénzből egy szállítmányozással foglalkozó céget hoztunk létre a testvéremmel. Miután hazajöttem, a csíkszeredai kórházban sugárvédelmi felelősként kezdtem dolgozni, ahol végül tíz évig voltam alkalmazásban.

Abban az időben Szentegyházán nagyon elmérgesedett az erdő ügye, a közbirtokosságtól magánszemélyek kérték vissza az erdőket, és elindult az az őrületes lopás, a saját érdekek érvényesítése, amiről mindenki tud. Létrehoztunk egy közbirtokossági egyesületet,

harminc-negyvenfős csapattal valahogy megállítottuk a falopást. Életemben annyi fenyegetést nem kaptam, mint akkor.

Mára valahogy rendeződött az erdőkérdés, bár jelenleg is több törvényszéki ügyünk van.

Sokat lobbiztam a kórházért is, benne voltam hat egyesületben, tehát elkerülhetetlen volt a közszereplés. Rengeteget tanultam, nincs bajom az adminisztrációval, nem fáraszt a papírmunka sem, szeretek minden kihívást. Ha jó a csapat, félerővel lehet dolgozni, és ha még politikamentes is lenne, akkor tökéletes lenne minden.

– Vezetőként mi jelentette a legnagyobb kihívást?

– Hogy azonosuljak a polgármesteri státusszal, nem vagyok tipikusan városvezető. A legnagyobb kihívás nem az, hogy a tizedik pályázatnál tartunk, hanem, hogy megreformáljam az emberek gondolkodását. Az önkormányzat olyan hely, ahol rengeteg érdek feszül egymásnak, minden itt találkozik és ütközik, és kihívásként kezelem kiépíteni a bizalmat. Ha van bizalom, eredmény is van. Nagyon szeretek dolgozni, nem tudom félgőzzel csinálni.

– Hogyan vannak leosztva otthon a szerepek?

– Ugyanúgy, mint máshol. Van, aki elismeri, van, aki nem. Mindent a feleségem visz, legalább ő is annyit vállalt, mint én. Ennyi inget nem vasalt életében és ennyi havat nem hányt, mint amióta polgármester vagyok. Ő a legnagyobb támogatóm, személyes pszichológusom, aki minden esetben racionálisan gondolkodik. Sokat segít a mindennapjaimban. A házimunkában nulla vagyok, de ez eddig is így volt, nem a polgármesterség miatt van így.

De minden nap begyújtok és igyekszem legalább egy órát a gyermekeimmel tölteni. Nagyobb szükségem van rájuk, mint nekik rám, ők töltenek fel.

– Mi az, amire kevés idő jut, de foglalkozni kellene vele?

– Több időt kellene fordítanom a családra, és azokra, akik közelebb állnak hozzám. Az ember hajlamos a számára legkedvesebbeket hanyagolni, mert tévesen úgy gondolja, ők úgyis ott vannak, megvárnak. Ugyanakkor nagyon hiányzik a ház körüli munka, a bütykölés, építés, toldás-foldás.

– Mi az a három pozitívum és három negatívum, ami jellemzi önt?

– Pozitívum lehet a nagy munkabírásom és az, hogy szeretem a kihívásokat. Be akarom bizonyítani a világnak, hogy mi vagyunk a legjobb, leghatékonyabb önkormányzat. Mindenkinek a saját apró gondja a legnagyobb, ezért megpróbálok mindenkit meghallgatni, segíteni. 

Szeretek lovagolni, énekelni, zenélni, focizni, pingpongozni, verset olvasni… 

Negatívum lehet, hogy nem tudok bánni az idővel, rossz az időbeosztásom, kicsúszik az idő a kezem közül. Ebben a szakmában az empátia sem túl előnyös, jobb lenne, ha határozottabb lennék.

– Ha valaki kritikát fogalmaz meg önről, hogyan reagál?

– Rájöttem, hogy nem az számít, mit mondanak, hanem, hogy ki mondja s milyen céllal. Sokszor nagyon dühít, ha tudom, hogy mi mindent megtettünk egy ügyért és mégsem elégedettek. Ha a lelkiismereted tiszta, meg vagy elégedve magaddal, nem zavar annyira, viszont az igazságtalanság felháborít. Az én nagy fegyverem a transzparencia, semmilyen hátsó szándékom nincs, objektíven döntök. Mindentől függetlenül azért a kritikákra figyelek. Nagyon féltem, hogy mennyire fogok megfelelni az embereknek.

– Milyen az igazi barát?

– Aki jóban, rosszban melletted van. Aki a háttérben marad, nem gyúródik, nem szerepel, hanem segít, amiben tud. Ha egy évig nem beszélünk, ott tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk.

Mi úgy nőttünk fel, hogy kalákában segítettünk egymásnak, így megmaradtak a gyerekkori barátságok,

mai napig jó viszonyt ápolunk.

– Milyen egy jó nap?

– Az a jó nap, amikor számos problémát meg tudunk oldani. Egy jó nap végén rendesen el van fáradva az ember, és jóleső érzés tölti el.