Várkonyi Eszter
Várkonyi Eszter
"Régen űrhajós akartam lenni és színésznő. Hisz az a jó, ha több lábon él az ember. Az űrhajózás kiesett, maradt a színház, és mellé jött a média. Tévé, rádió, újság – jó dolog kíváncsinak lenni."

Maradt a feketemunka, mindenki tudja – A felügyelők pedig résen vannak 

A munkáltatók kihasználják a lehetőségeket, a munkakeresőknek pedig gyakran mindegy hogyan, csak pénzhez jussanak a megélhetéshez. Mindenki kockáztat, a munkaadó a büntetést, a munkavállaló...
Becsült olvasási idő: 6 perc 16 másodperc

Járjon vagy ne járjon? És ha igen, mire? Balettra muszáj, az olyan kecses. Hegedű? Még szép, zene nélkül nem nőhet fel, és amúgy is családi hagyomány. A kézilabda az apja miatt. Néptáncra ő akar menni, mert arra Kati is megy. Az úszás életmentő, mindjárt kilenc, és még mindig nem tud úszni. Hétvégén meg a lovaglás – ez valami új őrület az osztályban, és hát hadd legyen egy kicsit az is, amit ő akar. Magánórák: kell-e, jó-e, mennyi az elég?

Elkezdődött a tanév, és vele együtt sok szülő kálváriája: a különórák. Iskola után beindul a taxi-üzemmód: elvenni, elvinni, érte menni, hazavinni – ha több gyerek is van, mindezt többszörösen. 

Szegény gyermek meg örül, ha az esti leckeírás és a vacsora között még belefér a játék.

De az is lehet, hogy könnyedén megbirkózik a zsúfolt időbeosztással, és szárnyal két hegedűóra között, barátokat szerez az atlétikaedzésen, és alig várja a hétvégét, amikor bevonulhat a szobájába alkotni, gyakorolva a szobrász szakkörön tanultakat. Mennyi az egészséges? Mi az ideális? Terheljük vagy ne terheljük? Nekünk fontos vagy a gyereknek? Elég egy vagy legyen több? – szülőket és szakértőket kérdeztünk a különórák fontosságáról.

„Versenysportoló voltam, alsó tagozaton minden nap volt edzésem. Sokkal könnyebben nekiültem a házinak mozgás után, nem is igényeltem játszást meg szabadidőt. Imádtam a dzsúdót, az lett volna rossz, ha nem engedik. Később már napi két edzésem volt, mégis kitűnő tanuló voltam, felvettek simán az egyetemre. Az edzéseken voltam önmagam, ott voltak a barátaim, nem fenteregtem céltalanul cigizve a parkban a többiekkel” – vallja Annamari, aki végül gyermekeit is beíratta versenysportra.

A küzdősport Annának is jól jött, bár kissé máshogy: „Ötévesen kezdtem karatézni és tizennégy évesen hagytam abba. Pár éve elég nagy hasznát vettem, amikor is életemben először és utoljára istenesen behúztam egy srácnak, aki megtámadott este az utcán. Azóta van erősebb biztonságérzetem, mert tudom, hogy még mindig nagyot és pontosat ütök.”

Zsófi pont az ellenkezőjéről számol be:  „Már másodikos koromtól jártam aerobikra, úszásra, zongorára, furulyára, szolfézsra, rajzra, extra németre, hétvégente korcsolyázni…, aztán változott és le is morzsolódott sok dolog, ahogy nőttem, de arra emlékszem, hogy 

sokszor irigyeltem azokat a barátaimat, akik maradhattak a játszótéren.

Néha az is fontos, hogy semmit se csináljon egy gyerek.” Ő már nem terheli túl a gyerekét. Táblázatot vezet a hűtőn, ahova mindent felírnak, ami a lányát érdekli, aztán félévente választanak egy tevékenységet, amit kipróbálhat.

Ágnesnél családon belül is változik a hozzáállás: „Mi megéljük a végleteket: a nagyfiam tizenkét éves, nehezen motiválható, állandóan falakba ütköztünk nála különóra tekintetében. Pedig nagyon szükséges lett volna neki valami sport, de elengedtem a dolgot, mindent abbahagyott, most már csak matekre jár, azt nagyon szereti. A kislányom a másik véglet, mindenre akar járni, örömmel megy bárhova. Öt nap alatt hét különórája van. A kicsi fiam most kezdte az ovit, lennének foglalkozások, de ő nem igényli még.”

Ahány gyermek, ahány szülő, annyi válasz. A kettő kombinációja együtt végtelen. De hogy mégis legyen valami támpontunk, lássuk:

Mit mond a szakember?

Papp Ágota iskolapszichológus, maga is két gyermek anyukája. Szerinte egy hét–tizenkét éves gyereknek nagyon fontos, hogy 

iskola után összefüggően legalább három órát a családja körében töltsön, és az sem árt, ha minden második nap szabad.

És hogy mire járjon? Itt lép közbe a szükségletek piramisa. Ha mindent megkap aznap – van tanulás, mozgás, megfelelő étkezés, szeretetteljes családi légkör –, ezután jöhet szóba a „piramis csúcsa”, a különóra. Itt érdemes elsősorban olyanra íratni, ami fejleszti, kiegészíti a személyiségét. A csendes, visszahúzódó gyermeket megpróbálhatjuk kicsit kiszakítani a komfortzónájából és tevékenységekre bírni, amik önbizalmat, bátorságot adhatnak neki: legyen az énekkar, színjátszókör vagy akár valamiféle csapatsport. Egy örökmozgó, egy helyben megülni nem tudó fiatal esetében pont ellenkezőleg: azok a különórák segíthetik, melyek fejlesztik koncentrációját, elmélyülésre való képességét.

Papp Ágota

Azonban ez sem minden esetben, mindenkire vonatkoztatható, folytatja Ágota. Ha van olyan, amiben megmutatkozik a tehetsége, kiemelkedik a többiek közül és persze élvezi is csinálni, ott érdemes továbbvinni azt az egy vonalat.

A rengeteg szempont közül még az életkori sajátosságok is fontosak. Tizenkét éves kor felett a továbbtanulás miatt egyre hangsúlyosabbá válik az iskolai teljesítmény. Egy kamasznál ez pont egybeesik az identitáskeresés időszakával. A személyiség kialakulását nagyban befolyásolják a siker- vagy éppen kudarcélmények, ebben az időszakban ennek elsődleges terepe az iskola. A szülő felelőssége, hogy figyelemmel kövesse a tanulmányi eredményeket, és ha szükség van rá, igenis küldje el gyermekét korrepetálásra.

Ráérezni, figyelni jó lenne

Mi legyen az edzésekkel? „Régen, ha nem akart valaki élsportoló lenni, az is elég volt, ha csak a tömbház mögött rúgta a bőrt a szomszéd gyerekekkel. Ezalatt automatikusan megtanulta, mi az a csapatmunka, a versenyszellem, a fair play azaz megtanult iskolán kívül szocializálódni. Manapság sajnos, néhány kivételtől eltekintve, már nem így van – teszi hozzá az iskolapszichológus –, a szülőnek mesterségesen kell gyermekét bejáratni olyan közegbe, ahol mindezt megkaphatja. És akárhogy is nézzük, az még egy különóra.”

Mi tehát a megoldás? Mennyit bír a gyerek? És – nem elhanyagolható szempontként  –  mennyit bír a szülő? Időbeosztásilag, logisztikailag, anyagilag? Sajnos, egységes válasz nem létezik, bár ha folyamatosan figyelünk gyermekünk jelzéseire, saját megérzéseinkre, már közel kerülhetünk a jó megoldáshoz.

Magánórák, edzések, szakkörök: Mennyi az elég?