Barabás Blanka
Barabás Blanka
Mindennapi betevőnket add meg nékünk ma.

Maradt a feketemunka, mindenki tudja – A felügyelők pedig résen vannak 

A munkáltatók kihasználják a lehetőségeket, a munkakeresőknek pedig gyakran mindegy hogyan, csak pénzhez jussanak a megélhetéshez. Mindenki kockáztat, a munkaadó a büntetést, a munkavállaló...
Becsült olvasási idő: 14 perc 33 másodperc

Székelyudvarhelyen járt nemrég a Kolozsvári Állami Magyar Színház színésze, két fellépése is volt ekkor, augusztus 20. környékén. Mivel visszatérő vendég errefelé, most megragadtuk az alkalmat, hogy irodalomterjesztéstől a csókolózós szerepekig néhány dolgot megbeszéljünk. 

– Te köszöntötted augusztus derekán a jubiláló házasokat Székelyudvarhelyen, a Városházán. Hogyan készültél erre az eseményre? 

– Mindig úgy kezdem a felkészülést, bármilyen felkérést is kapok, hogy megnézem, milyen esemény, mi a tematikája, és hát nem utolsó sorban nekem az irodalom terjesztése a legnagyobb célom erdélyi színészként, úgyhogy jubiláló házasoknak a magyar irodalom gyöngyszemeit, az Őrizem a szemed című verses műsort vittem. Mindig olyan költőket választok, akik számomra és talán a közönségnek is fontos üzeneteket adnak át a verseikben. Tizenöt-húsz százaléka állandóan változik a műsoromnak, mert van olyan vers, amiről úgy gondolom, hogy elvesztette az aktualitását, és van olyan vers, ami nagyon aktuálissá válik.

– Hogyan képzeljük el az irodalom terjesztését?

– Közel hat éve már, hogy ültem a kolozsvári színház büféjében, és azon gondolkodtam, hogy színészként, Marosán Csabaként mit tudok tenni azért a közösségért, amelyből én is sarjadzom. (Arany János Válasz Petőfinek c. versével szemlélteti).

Azon gondolkodtam, hogy erdélyi színészként az erdélyi magyarságért én mit tehetek. És a szakmámból kifolyólag, azt hiszem, az egyik legfontosabb alapeszme – még mindig nem elavult a kijelentés –, hogy nyelvében él a nemzet. Arra  buzdítom a fiatalokat, hogy kicsit hagyják el a simogatós telefonok világát, és olvassanak többet. Nekem az a fő célom, hogy terjesszem az irodalmat Erdély-szerte mind az iskolákban, mind a templomokban. Én hiszem, hogy a 21. században, itt Erdélyben, sőt, Erdélyben pont itt, ahol 1568-ban kinyilvánították a világon először a vallásszabadságot, nagyon nem a vallásháborúkról kell szóljon a mi jövőnk, hanem pont arról, hogy olyan dolgokat találjunk a szakmánkon belül, mindenki a maga helyén, ami közösségépítő.

Azt  hiszem, veszélyben van a fiatalság – ha az olvasást vesszük alapul, a kötelező tananyagot, amit kiad a magyartanárnő, nem olvassák el, már csak előveszik a telefont, és magától értetődő, hogy ott van a világ legnagyobb adattára, egy csomó lehetőség, hogy a tudást magukba szívják. Viszont még mindig fontos az olvasás. Persze ha már az internet adott, akkor onnan is lehet olvasni, erre is biztatom őket, de legyenek köztük komoly szövegek, szépirodalmi szövegek is. Idestova most már, 

ha összeszámolom a kilométereket, akkor olyan 170 ezer kilométernél járok itthon Erdélyben és közel százhatvan templomban tartottam előadást.

A legészakibb település, ahol jártam eddig, az Hosszúmező volt, Máramarosban, a legdélibb pont Zsil völgye, Petrozsény, Lupény, a legnyugatibb Temes megye. Kábé száztíz líceumban jártam itthon, nem csak Erdélyben, Bukarestben is, mert ott van egy középiskola, az Ady Endre Líceum, és van két református templom is, a Kálvineum és a Szőlőkert utcai, és van római katolikus plébánia is, úgyhogy nem felejtem el én őket, ne felejtsük el a szórványt sem. Mindenki ott, ahol van, ahol él, legyen igazi őrző a strázsán. 

– Milyenek vagyunk?

– A magyarságot tekintve nagyon sokan vannak még mindig pesszimista hangulatban, hogy jaj, mennyi mindent veszítettünk. Viszont a 21. században, amikor egy kattintásnyira vagyunk akár egy melbourne-i magyartól, egy washingtoni vagy egy göteborgi magyartól, stockholmitól, amikor már szinte nincsenek határok, nincs hírzárlat, mint a múlt rendszerben, amikor semmit nem lehetett kivinni a határon túlra, nemhogy hangot vagy adatokat, videóüzeneteket, hanem könyveket is elkoboztak a határon, most, amikor mindent szabad, mindent lehet oda-vissza, akkor ezekkel élni kell. De úgy kell élni, ahogy Dsida Jenő leírja a két világháború között, hogy:  

„mindíg magunkért, soha mások ellen / sót párolunk és vásznakat szövünk / s míg kisebbítnek, lassan megnövünk”. Ez a legfontosabb alapszabály, azt hiszem, itt az erdélyi magyar létben, 

hogy mindig magunkért, soha mások ellen. Nem kell mindig azzal foglalkozni, hogy honnan érkezik a negatív provokáció. Böjte Csaba atya mond egy ilyet, hogy ha nem hiszed el azt, hogy a világon mennyi jó ember van, akkor kezdj el valami jót tenni, s majd meglátod, mennyi ember fog csatlakozni hozzád. Ez a legfontosabb alapelv: ne siránkozzunk és jajveszékeljünk, hogy már semmi esély nincsen, tegyünk ellene. Mindenki fontos, hiszen óriási szövetet alkotunk mi, erdélyi a magyarok. Fontos nagyban gondolkodni, nekem a legnagyobb családom az erdélyi magyarság, ha kellene a családfámat nézni, akkor Kalotaszegre redukálódna, majd Szilágyságra, és azon belül is Kalotaszentkirály és Kémer. Viszont mindig, mikor felfele megyek, akkor azt mondom, hogy a család után a legnagyobb közösség Erdély, és azt hiszem, felelősségtudattal kell végeznie mindenkinek a munkáját. 

A világjárvány kapcsán, lelkészekkel beszélgetve arra döbbentek rá, hogy sok ember elpártolt az egyháztól, és nem feltétlenül Istentől, hanem elpártolt a templomtól, mert félnek közösségbe járni, félnek a vírustól. Szerintem, ha nincsen közösség vagy elapad az eklézsia, akkor a pap is megszűnik létezni,

hiszen már nem lesz akinek átadja azt az üzenetet vasárnapról vasárnapra, amit az Úristentől kap. Nem létezhet politikus sem, ha nincs egy szavazóbázis, aki megszavazza őt, s nem utolsó sorban színész sem létezhet, ha nincsen közönség, mely estéről estére beül a színházba. 

– Mi történt hat évvel ezelőtt – mert hat évet említettél –, hogy benned ez a hivatástudat megszületett és így munkál?

– Hat évvel ezelőtt megszületett a nagyobbik fiam. Van egy nagyon szép idézet Czeizel Endre orvos-genetikus professzortól, aki azt mondja, hogy félünk a haláltól és a halállal szemben tevékenyen dolgozunk: a fáraók piramisokat építettek, a költők ódákat írtak, az építészmérnökök Eiffel-tornyokat építettek. Van a halhatatlansággal szemben viszont egy sokkal egyszerűbb, emberibb, hétköznapibb forma, a gyermek. Neki átadjuk elvetélt tervünket, megvalósított álmainkat, tudásunkat, genetikánkat… És tulajdonképpen, akinek gyermeke van, az halhatatlan. Nekem az összes felmenőm itt született, itt tudom elképzelni a jövőmet, és szeretném, hogy a fiam is így gondolkodjon, hogy ne akarjon innen messzire menni. Természetesen lehet menni tudást felszívni, hazajönni, s azzal a tudással itt építeni a közösséget, de hogy innen elmenjen örökre, azt nem szeretném. Azon is gondolkodtam, hogy mit hagyok én majd rá, egyáltalán milyen világot hagyok magam után. Vagy

 

kik azok az emberek, akikről az utókor szobrot állít majd? 

Domokos Pál Péternek, aki a két világháború között járva Csángóföldet, járva az egész térséget, kitalálta az Ezer Székely Leány Napját, amikor évente összegyűlnek népviseletben a lányok, vagy Márton Áronnak, Kallós Zoli bácsinak, aki gyűjtötte a régi népdalokat? Ha végignézünk a legnagyobb, 20. századi, erdélyi személyiségeken, akkor van jó pár, akire büszkék lehetünk, és nem utolsó sorban, ha elolvassuk az írásaikat, nem csak erőt meríthetünk belőlük, felhasználhatjuk gyógyírként is.

– Mekkorák most a gyerekek?

A nagyobbik fiam hatéves, ő most kezdi a nulladikat a kolozsvári zeneiskolában és a kisebbik hát novemberben lesz négyéves. Már ő is halad a korban. 

– Próbáljátok őket a művészi pálya felé terelgetni, hiszen a nejed is művész?

A tudatos terelgetés túlzás lenne, viszont indirekt módon kapcsolatba kerülnek ezzel. Gyakran beülnek a színház nézőterére, vagy táncháztalálkozókon, tánctáborokban ők is ott vannak, vagy a feleségem ahol oktat, a kolozsvári Instru-Mentor Egyesületnél, úgyhogy kapcsolatba kerülnek a zenével, a táncházzal, és a színházzal is. Ha kimondom azt, hogy színpad, akkor tudják, hogy apa, és akkor színészkedés… nevetnek is sokat, sőt néha szemtelenül próbálnak engem utánozni, hogy én hogy színészkedek… Kifiguráznak.

– Neked milyen családi mintád volt, mert nekik valószínű, hogy ez lesz, az irodalom, meg a zene, meg a művészetek szeretete, de te milyen mintát kaptál otthonról?

Nekem érdekes minta volt, talán ott kezdődik minden, hogy hétgyermekes családba születtem.

– Hol születtél?

– Zilahon születtem egy hétgyermekes családban, és itt a lényeg, hogy túl sok lehetőség nem volt, akár táborokban részt venni, vagy aktívan más tevékenységekben az iskola mellett, netán hangszeren tanulni. Szerény körülmények között éltük a gyermekkorunkat. Azt láttam, hogy a szüleim akármilyen szűk keretek között is, de tehetségük szerint megkísérelték a maximumot, hogy nekünk jó legyen. És talán pont ebből a gyerekkorból eredeztethető az én küldetéstudatom. Voltak nehéz pillanatok, néha engem is gúnyoltak az anyagi háttér miatt, szó szerint úgy mondták, hogy a szegény Marosán család, és talán pont ebből ered az is, hogy azt mondtam, összeszorítva a kis öklömet, hogy egyszer majd, ha tudok, 

megpróbálok tenni valamit azért, hogy a sokgyermekes családokat ne lenézve kezelje a társadalom, hanem azt mondják, hogy ez milyen becsülendő dolog.

Úgyhogy mindig ebből a kicsiségből indultam ki, és próbáltam allűrök nélkül, őszintén mindenkivel beszélgetni, színészként pedig vinni az irodalmat…

– Most kocsmában is felléptél, fiatalok előtt, meg hát iskolákba is jársz verses előadást tartani. Nekik például miről beszélsz a verseken keresztül? Mit akarsz mondani? 

– Műsoraimba mindig olyan személyiségeket kerestem, akik számomra izgalmasak, és ha engem megérintett a vers, akkor betettem egy nagy kosárba, majd utána kronologikusan bemutattam a szerzőket. Aztán rájöttem, miért ne használjam ki én is a technológiát. 2017-ben évfordulós volt Dsida Jenő, Ady Endre, Tamási Áron, ötszáz éves volt a reformáció, ráadásul kétszáz évvel ezelőtt született Arany János. Ugyanakkor Szent László lovagkirályunk és Erdély védőszentje királlyá koronázásának évfordulója is volt. Arany János Szent László legendája kapcsán ötlött fel, hogy egy rövid filmet kellene készíteni: tíz percben Arany élete, helyszínek, ahol élt, tíz percben pedig a Szent László-legenda aktuális képekkel is alátámasztva. Aztán a kolozsvári Video Pontes Stúdióval és a Kincses Kolozsvár Egyesülettel továbbgondolva tényleg bejártuk a helyeket: Nagyszalonta, Debreceni Református Kollégium, a Nagykőrösi Gimnázium, az Országos Széchényi Könyvtár, ahol a Toldi estéjének a kéziratát őrzik. Ezután visszatértünk Erdélybe, hiszen itt játszódik az egész történet. Na, és akit tudtam, összehoztam egy kalap alá, hogy szép dolog jöjjön ki belőle: Kelemen László, a Hagyományok Háza igazgatója a zenét szerezte, Pál István Szalonna a talpalávalót húzta benne, de már több ilyen versvideó készült hasonló elven, az ötletemből kiindulva. 

– Ezeket a költőket be is mutatod úgy, mint hús-vér embereket? 

– Amikor egy egész estés műsort állítok össze az adott költőről, akkor elmegyek azokra a helyszínekre, ahol élt. Az egészbe be lehet ágyazni fontos adatokat, játékosan, humorral, hogy a diák élvezze, kíváncsivá tegye őt. Nem arról fog szólni, hogy karót nyelve bejövök, mondok egy-két fellengzős mondatot a szerzőről, és akkor még egy-két vers, és eltelik az az ötven perc valahogy, aztán megyek haza… Az a célom, hogy a diákok maradjanak valamivel.

– Beválik?

– Igen, beválik, nagyon sokszor kapok Facebook-üzeneteket a diákoktól, hogy a verseikről mondjak véleményt. A legszebb visszajelzés talán a nagyenyedi kollégiumhoz kötődik – közel nyolcszáz diák jár abba az iskolába, és tartanak Déván istenes verses szavalóversenyt, ahová mindig meghívják a nagyenyedi kollégiumot is. Mondta egy tanár, hogy „a tavaly minden osztályban meghirdettük, jelentkezett olyan tizenhat-tizenhét diák, és Csaba, képzeld, valami csoda történt, a Dsida-műsorod után, mikor meghirdették ezt a szavalóversenyt, több, mint hetvenen jelentkeztek”. És ez a lényege az én mozgalmamnak, hogy ne legyen ciki az olvasás, vagy hogy a másik néptáncol. 

– Ha nem épp színész, mi lettél volna?

– Ha nem színész, akkor lehettem volna… voltam Észak-Olaszországban szobafestő, voltam vadőr az Őrvidéken, Zala megyében, voltam pincér Budán, voltam alpinista a Lágymányosi híd mellett, a K&H Bank épületén a rolókat egy hónapig én szereltem, jelentkeztem a román hadseregbe is. Majdnem tűzszerész lett belőlem. Ekkor jött a színház. Hál’istennek mindig éreztem fentről – túlzás nélkül –, hogy voltak ilyen irányítások, kaptam egy-egy jelet, hogy erre gyere, és arra mentem.

– Jóképű pasi vagy – az ilyen legyen szerelmes és csókolózzon, vagy lehet filozófus a színpadon? Milyen szerepek találnak meg? 

– Egészen eddig ezeket a fiatal, naív, hősszerelmes szerepeket kaptam, szerettem is, de voltam például Maugli A dzsungel könyvében, a Valahol Európában voltam Szeplős, voltam például a Kolozsvári Magyar Operában Árgyélus királyfi is. Most a Hegedűs a háztetőnben Fetyka vagyok, aki beleszeret Tevje, a főhős a lányába. Legtöbbször fiatal fiút játszom, igen, aki beleszeret valakibe.

– Most elég hosszú ideig online éltünk, mennyire sínyletted meg színészként, hogy nem volt közönség?

 – Nem esett jól, viszont gyakran kaptam felkéréseket például, hogy online tartsak előadásokat, készítettem versvideókat, verskalendáriumot, és aztán a világjárvány kezdetén felkérésre elkészítettem életem első hangoskönyvét. Utána ugyanígy készítettem több versfilmet is. Mindig vannak ötletek, mert irodalmat bárhol lehet terjeszteni. A kolozsvári hallássérült-iskola alapításának százharmincadik évfordulóján kitaláltam, hogy a kiválasztott verset siketnéma gyermekekkel tolmácsolom, úgy, hogy míg én mondom hangosan, ők jelelik – a négyszakaszos verset egy hallássérült lány írta, a címe: Hála. Próbálom mindig a játékot megtalálni, hogy hogyan lehet izgalmasan az irodalmat átadni, nem úgy, hogy, na jövök, mondok egy verset, s szerusztok. Annak semmi értelme. 

Marosán Csaba: Nem úgy van, hogy mondok egy verset, s szerusztok!