Miklós Csongor
Miklós Csongorhttp://www.mikloscsongor.wordpress.com
„Mindegy, hogy hogy, csak nehogy sehogy."

Volt miért hálát adni Székelyderzsben

Mint Erdély-szerte minden unitárius egyházközségben, Székelyderzsben is az őszi hálaadás ünnepét ülték vasárnap. Az úrvacsoraosztással egybekötött istentisztelet, illetve kulturális programok mellett helyi termékek vására...
Becsült olvasási idő: 5 perc 40 másodperc

Húsvétra készülődtünk. Az elmúlt néhány nap – van, akinek néhány hét, esetleg hónap – a megújulás jegyében telt. Takarítással, a felhalmazódott munkák mielőbbi „letudásával”, akár a lelki megtisztulás jegyében is, ablakpucolással „fordultunk rá” a nagyhétre. A keresztény hit és elvek szerint élő családokban a feltámadást várják. Mások a néhány napos globális elcsendesedéstől önmaguk feltámadását is remélik, a kimerítő, dolgos, már-már szó szerint is rohanó világukban. Előtte még persze lefutjuk a szokásos bosszankodással teli köröket, amikor már csak üres polcokat találunk a zöldséges részen, pedig a harmadik multiban álljuk ki a soha véget nem érő sorunkat. Tavaly is megfogadtuk, hogy kimaradunk ebből az őrületből, idén is a közepében találjuk magunkat.

A pszichológia azt mondja, hogy a gondolkodásunk által mi magunk alkotjuk a valóságunkat. Érdekes gondolat ez, és bár ismerek néhány embert, aki ebben az állandóan mozgásban lévő őrületben is zen mester módjára képes élni az életét, legtöbbünket mégis beszippant a globális rohanás. Rohanunk, de hova? S ami talán ennél is izgalmasabb: vajon muszáj nekünk rohanni? Mikor ezeket a kérdéseket kezdjük önmagunknak feltenni, olykor kijózanító válaszok születhetnek. Saját magunkat kergettük bele egy örökösen pörgő létbe, ahol már egy idő után fogalmunk sincs, hogy a képzeletbeli focipálya körül húzódó salakos futószőnyegen miért rójuk eszeveszettül a köröket, tartjuk s néha növeljük is a tempót.

Ha szerencsénk van, időnként egy-egy betegség lerúg a lábunkról, hogy szembe nézzhessünk a tükörrel, de ha elég rutinosak és edzettek vagyunk önmagunk kizsigerelésében, akkor ezt a kegyelmi állapotot sem engedjük be sokáig az életünkbe.

S mégis miért rohanunk?

Szorongunk. A világ, amiben élünk tele van veszélyekkel…, legalábbis

folyamatosan ezt hallani, olvasni a hírekben, látjuk a kampányplakátokon, jelenti be az aktuális „tárca nélküli pánikkeltésért felelős miniszter”. A szorongás pedig tárgy nélküli félelmet jelent, tehát csak annyit érzünk, hogy „ideg van a gyomorban”, s az ellen valamit bizony tenni kell.

S mivel a pszichénk egy csodálatosan megalkotott mechanizmus, így teszi is a dolgát, a mi védelmünkre. Azzal segít, hogy eltereli a figyelmünket erről a szorongató érzésről (legalábbis napközben), munkát ad, mert amíg elfoglaljuk magunkat, addig nem kell megélni ezt a diszkomfortot.

 Rohanunk és rohanunk, lehetőleg egyre gyorsabban, mert minél nagyobb a „száguldás”, annál kisebb a (meg)élés.

Természetesen, ha közben vezetnénk egy naplót arról, hogy minden napnak mi volt a legstresszesebb, megoldásra váró kihívása, problémája, elég lenne csak néhány hétre visszalapozni, hogy arcon csapjon a felismerés: az idő nagy részében üres köröket futunk, fölöslegesen aggódunk. De nem így teszünk, mert ezt is szeretjük kispórolni az életünkből. Még a végén változtatnuk kellene. Még a végén valóban élni lehetne. Micsoda böszmeség…

Nincs ez másként az élethez és a halálhoz való viszonyulásunkban sem. Hitünk szerint Jézus meghalt, majd feltámadott a harmadik napon. De előtte a Földön is élt 33 évet. A története alapján ő valóban ÉLT. Vajon mi élünk-e egyáltalán vagy csak megtörténik velünk az élet? Tudatában vagyunk-e annak, hogy a földi élet az MOST van. Nem akkor, amikor MAJD leérettségizem, nem akkor, amikor MAJD férjhez megyek, amikor MAJD lesz egy jó állásom, amikor MAJD végre lesz egy házam, amikor MAJD megszületik a gyerekem, az unokám, amikor MAJD végre nyugdíjba megyek, hanem MOST. 

Hogy az élvezetekről beszélek-e? Nem, azaz nem egészen. Halálos ágyukon lévő betegek számolnak be arról, hogy mennyire fölöslegesnek tűnik ebből a helyzetből az az eszeveszett rohanás, amely az anyagi biztonság megteremtésére irányult, amit az újabb és újabb társadalmi státuszok kiharcolásáért vívtak. Fájdalmas felismerniük, hogy évtizedeken keresztül arra készültek, hogy majd egyszer elkezdenek élni, de ez az „egyszer” sosem jött el. Mit csinálnának másképp? Az idejük nagy részét azokkal töltenék, akiket szeretnek,

mert az emlékeik között nem a bankjegyen feszülő nagy emberek portréi, hanem a lelküknek kedves emberek mosolyai törnek elő, újra és újra.

Rohanunk. S ebbe a rohanásunkba olykor behúzza a féket egy temetés. Minél közelebbi hozzátartozónk az elhunyt, annál nagyobb a sokk. Fáj a veszteség, fájó a szembesülés a valósággal. Azzal, hogy az élet véges. Nem csak másoké, de a miénk is. Valakinek el kell „múlnia” ahhoz, hogy legalább egy időre lassítsunk a futószőnyegen. A lassítás szempontjából mindegy, hogy valaki keresztény elveket vall-e vagy éppen a keleti vallások tanításaiban találta meg a spirituális útját. Húsvétkor globálisan lassul be egy kicsit a világ. Talán, ha most merünk egy picit lelépni arról a bizonyos futópályáról, ha a digitális eszközeinkről elemeljük a szemünket, és néhány percig, óráig, netán néhány napig szeretteink tekintetét fürkésszük, akkor megadjuk magunknak az esélyt az igazi ÉLETRE. 

Nem MAJD akkor, amikor elmosogattunk az ünnepi ebéd után, nem MAJD, ha megkínáltuk az utolsó locsolkodót is ordás palacsintával, nem MAJD, ha kipihentük a húsvéti fáradalmakat, nem MAJD akkor, hanem MOST. Az élet MOST van.

Kiemelt képünk illusztráció: pexels.com

Mégis mikor, ha nem most?