Becsült olvasási idő: 6 perc 8 másodperc
Várkonyi Eszter
"Régen űrhajós akartam lenni és színésznő. Hisz az a jó, ha több lábon él az ember. Az űrhajózás kiesett, maradt a színház, és mellé jött a média. Tévé, rádió, újság – jó dolog kíváncsinak lenni."

Soron kívül

Még több térfigyelő kamera a városnak, egy társasház fiataloknak – ebben a két témában ültek össze dönteni ma az önkormányzati képviselők. Előbbiek megvalósulásához először...
Becsült olvasási idő: 14 perc 11 másodperc

Szülészetet lőttek Mariupolban. Állítólagos ukrán vegyi fegyverek miatt Kína Oroszország mellé állt. Holnap mi lesz, harmadik világháború? Ha a tévé háborús övezetet mutat gyermekekkel, megdermedek, átkapcsolok gyorsan egy másik csatornára. Ott menekült gyermekekről szólnak a képsorok – az egyik pont olyan plüssállatot szorongat, mint amilyen az én lányomnak is van. Próbálok nem belegondolni. Éjszaka hallom, ahogy repülő száll el a házunk felett, rémeket vizionálok ébren is. Megnéznék egy vidám filmet, hogy eltereljem a figyelmem, de van-e jogom nevetgélni, miközben emberek milliói szenvednek a szomszédban?

Amikor évekkel ezelőtt elolvastam Al Ghaoui Hesna magyarországi újságíró, haditudósító Félj bátran című könyvét, eszembe sem jutott, hogy egyszer a háborús fejezeteket közvetlen a szomszédunkban történő események idézik majd fel, és hogy hétköznapi szorongásaink helyett hasonlóval kell majd megküzdenünk – ha csak század-töredék részben is –, mint Hesnának, külföldi, életveszélyes övezetekben történő forgatásai során.
A magyar édesanyától és szír édesapától született, Prima Primissima díjas Al Ghaoui Hesna éveken keresztül dolgozott a Magyar Televíziónak többek között haditudósítóként. Gyermekei születése óta nem megy éles terepre, azóta az ott átélteket, a félelem, szorongás, stressz mibenlétét kutatja, jelenleg egy egyéves ösztöndíjjal Kaliforniában.


Az internet segítségével beszélgettem vele arról, hogy bár nálunk (még) nincs háború, gondolataink, pszichés reakcióink hatalmas harcot vívnak bennünk, épp a háború miatt. 

– Amikor a Félj bátran című könyvedet írtad, gondoltad volna, hogy egyszer még élesben napirendre kerülhet a témája?

– Nem, én akkor abszolút nem gondoltam bele, hogy ez az egész, amiről írok, a háború realitása ennyire közel kerülhet fizikailag hozzánk. Ez a furcsa érzés egyébként már a covidjárvány elején is nagyon megérintett, mert az is egy olyan extra helyzet volt, amikor kvázi egy láthatatlan ellenséggel kellett felvenni a harcot. Részben ettől talán még ijesztőbbnek is tűnt eleinte, mivel nem tudtuk, miről van szó, mivel is állunk szemben.
Akkor fogalmazódott meg bennem először az, hogy amikor háborúkból tudósítottam, az mindig  önként vállalt dolog volt. Akkor felkerekedtem és odautaztam.

Kifejezetten megrázó volt azt átélni, hogy a krízis az én ajtómon kopogtat. Ráadásul akkor már gyermekeim is voltak, szülőként pedig még szörnyűbb érzés a kontroll elvesztése.

Nem tudsz tervezni, nem tudod, hogy két nap, két hét, két év múlva mi lesz. Nagyon sok tudatosságra, önreflexióra, érzelmi szabályozásra és a félelemről és szorongásról kialakított elveimnek a saját magamon való alkalmazására volt szükség ahhoz, hogy vissza tudjak zökkenni a normál mederbe, és jól tudjam kezelni a felmerülő kihívásokat. Végül ugyanaz vált be megküzdési stratégiaként, mint a háborús terepeken. Egyszerűen

el kell engedni a kontrollhoz való ragaszkodást. Fel kell építeni a magunkba vetett bizalmat, hogy amikor azok a bizonyos kritikus pontok jönnek, amikor jó döntést kell hozni, és cselekedni valahogy, akkor képes legyek rá.

És amikor az ember ezt kezdi elhinni magáról, akkor már nem lesz olyan szinten kétségbeesve attól, hogy nem tud mindent irányítani.

Most, hogy konkrétan háború zajlik a szomszédban, ugyanezek az érzések jöttek elő. Mert én úgy is a szomszéd államnak érzem Ukrajnát, hogy jelenleg az Egyesült Államokban vagyok. Az életem Magyarországhoz kötődik, ott van a családom, ott vannak a szeretteim, ott van az a közeg, ahol felnőttem, és ahova nemsokára vissza fogok térni. És ezt nagyon megrázó látni. És nagyon megrázó azt is látni, hogy az emberek hogyan reagálnak, jó és rossz értelemben egyaránt. Mert amikor olyan családok, akik nem tapasztalták meg a háború borzalmait konkrétan a saját életünkben (és itt most a magyarokra gondolok), amikor ilyen családok először találkoznak testközelből olyan menekültekkel, akik átéltek egy bombázást, és nálunk kérnek segítséget, akkor azt látják a magyarok, hogy

ezeknek az embereknek az élete éppen most hullik darabokra.

Ezt látni és szemlélni már önmagában egy nagyon komoly másodlagos trauma. Főleg azok számára, akik befogadják őket, akik ott vannak és segítenek nekik, hallják, látják, hogy mit okoz közvetlenül egy háborús helyzet.
Közben meg nagyon felemelő azt is látni, hogy mennyire segítőkészek az emberek, hogy mennyi odaadás és együttérzés van ezrekben, százezrekben. Ez a tapasztalat, amit most sokan szereznek, olyan fontos tudás, ami sokaknak megerősítheti a megküzdési készségét. Nagyon bízom abban, hogy ez csak egy rövid epizód lesz, és nem a háborútól való félelemben kell majd a gyermekeinknek felnőni.

Mit tehetünk, mondd, hogy ne hatalmasodjon el rajtunk a kétségbeesés és a félelem?

– Fontos, hogy először magunkban gondoljuk végig azt, mit is váltanak ki belőlünk a mostani események. Nagyon sok emberen azt érzem, hogy be sem ismerik maguknak, hogy félnek. Inkább megpróbálják kisöpörni az egészet a tudatukból, belemenekülnek a munkába, valami tevékenységbe, és próbálják ezt a nyugalmat, ezt a „semmi sem történt” hozzáállást magukra erőltetni.

Ne akarjuk az érzéseket kikapcsolni, mert ez nem működik: átalakítani tudjuk őket.

Első lépésként vegyük észre és fogadjuk el őket, helyezkedjünk egyfajta megfigyelő perspektívába. Mindig azt szoktam mondani, hogy ítélkezőből váljunk megfigyelővé. Ne minősítsünk egy érzést magunkkal kapcsolatban sem, inkább nézzük meg, honnan jön. Nyilván ha egy ilyen krízis van, akkor egyértelmű az eredete, a bizonytalanság, az információhiány elképesztő módon stresszeli az embert. Ennek evolúciós okai vannak, hiszen a túlélés záloga az, hogy minél több fogódzkodónk legyen, minél inkább kontrolláljuk a dolgokat, és ehhez minél több információra van szükségünk.
Sokan úgy próbálják ezt pótolni, hogy éjjel-nappal a híreket bújják, az elemzéseket nézik, ezerfajta csatornából jön a hír. Ezt rögtön hagyjuk abba. Válasszunk ki két, maximum három olyan hiteles hírforrást, ahonnan tájékozódunk, és válasszunk ki egy napszakot, amikor nézzük ezeket. Sőt, a szorongató gondolatokat is próbáljuk arra a napszakra tenni. Azt mondom magamnak, hogy én ma napközben a munkára és a gyermekekre koncentrálok, és mondjuk hattól hétig minden nap teret adok, sőt, belefeledkezek a negatív gondolatokba, átengedem magamon az érzéseket. De csakis ebben a kijelölt időpontban. Amúgy rengeteg ilyen és ehhez hasonló szorongásoldó módszer van, amit használhatunk.

– Mi a helyzet a gyermekekkel? Nekik mit és mennyit mondhatunk?

Szülőként, mielőtt bármit is mondunk a gyermeknek, vagy bármit is teszünk, először a saját érzéseinket és lelkiállapotunkat gondoljuk végig. A gyermekeknek elképesztően érzékeny csápjaik vannak, amik képesek letapogatni a szülők érzelmeit gesztusaikból, nonverbális kommunikációjukból. Utóbbi a teljes kommunikációnk kilencvennégy százalékát teszi ki a kutatások szerint, ezért teljesen felesleges lesz bármilyen nyugtató dolgot mondani nekik, hogy ha rajtunk feszültséget éreznek. Ami nem azt jelenti, hogy nem lehetünk feszültek. Minden indokunk megvan rá, és a gyermekek érzései, a félelem, a csalódottság, a düh, mind-mind jogos.
Ha nem is mondunk semmit és nem vagyunk türelmetlenek, a gyermekek akkor is érzik a rezgéseinket. Krízishelyzetben ilyenkor evolúciósan is a szülőre néznek. Jeleket keresnek, hogyan kell a viselkedésüket, az érzelmeiket kezelni. És ha azt látja a szülőktől, hogy elnyomják azokat, akkor valószínűleg, nekik is ez lesz a kezelési módjuk. Ezért inkább adjunk teret az érzések és a gondolatok kibeszélésének.
Nyilván korosztályfüggő, de első lépésként mérjük fel, hogy hallott-e már az egész konfliktusról. Kicsiknél figyeljük, amikor szerepjátékoznak, mit beszélnek a babák, az állatok, nagyobb gyermekeknél előfordul-e drasztikusabb hangulat kilengés? Nagyon sok jele van annak, ha egy gyermek stresszel, szavak nélkül is kiderül. Az alvási ritmusa felborul, vagy regressziós tünetek lépnek fel, a kicsik elkezdenek megint bepisilni, felébredni éjszaka, elkezdik szopni az ujjukat vagy hasfájásra panaszkodnak. De ha hirtelen agresszivitást tapasztalunk például több ismerősömmel beszéltem, akiknek korábban békés természetű fiai iskolai verekedésekbe bonyolódtak , ez mind annak a jele, hogy belül valami nincs rendben. Szoronganak, foglalkoztatja őket a probléma, akkor is hogyha nem beszélnek róla.
De mi kezdjük el kérdezgetni ilyenkor, hogy lássuk, mit tudnak, nincsenek-e fals információik? Érdemes elmagyarázni, mi a konfliktus, mik a háború alapjai, mi történik jelenleg. És aztán segíteni a negatív gondolataik feloldásában. Például azzal, hogy milyen sokan dolgoznak a világban, hogy ezt a helyzetet megoldják, mennyien próbálnak segíteni azokon, akik most nehéz helyzetben vannak – írhat ő is levelet, vagy rajzot, készítsünk össze közösen ruhákat akár – tehát próbáljuk visszahozni a kontroll érzését az életébe, hogy igenis tud ő is irányítani dolgokat.

Ugyanakkor nagyon fontos az is, hogy ne a sztereotípiákat erősítsük, ne minősítsünk embereket, országokat gonosznak, épp elég gyűlölet van a világban, inkább próbáljuk meg ezeket így mederben tartani, és a szolidaritást erősítsük a gyermekekben.

Említetted, hogy feloldásként koncentráljunk arra, ami jó. De jogom van-e annak örülni, hogy itt nincs háború, vagy hogy süt a nap, amíg a szomszédunkban ilyen szörnyűségek zajlanak? Elmehetek-e péntek este bulizni anélkül, hogy bűntudatom lenne?

Van jogunk, sőt kötelességünk még jobban értékelni azt, ami megadatik nekünk. Mindig szoktam mondani szülőknek is, ha ő rosszul van fizikailag vagy emocionálisan, akkor a gyermekének is sokkal nehezebben fog tudni segíteni és támaszként szolgálni. Ezt tágabb kontextusban is így gondolom. Azzal nem teszek jót senkinek, ha hagyom, hogy az összes életenergiámat leszívja ez a helyzet, ha hagyom eluralkodni a pánikot. Ha viszont vigyázok magamra fizikálisan, emocionálisan, ha elkezdem értékelni még jobban azt, ami nekem megadatott, megtanítani a gyermekeimnek is, hogy ezáltal lássák, hogy érték az, hogy mi biztonságban élünk, ezzel nagyon fontos leckét tanítunk magunknak és nekik is.

Mindenki tegye meg, amitől azt érzi, hogy mentálisan karban tudja magát tartani.

Az embernek ilyenkor fokozottan oda kell arra figyelni, hogy olyan dolgokat is csináljon, amik feltöltik.

Háborús terepeken járva magamon is észrevettem, hogy sokkal jobban menedzseltem a stresszt, a veszélyt, amikor be tudtam iktatni egy olyan pontot a napba, ami a töltődésről szólt. Mindegy, hogy ez egy nagyobb pihenés, esetleg minőségi étkezés volt, vagy a mostani helyzetben – kérdésedre válaszolva – péntek esti buli vagy vígjáték nézése. Az ember sokkal jobban tudja kontrollálni a veszélyérzetet, az önkontroll sokkal jobban működik, amikor az ember mentálisan és fizikálisan jobban van. Úgyhogy igenis figyeljünk erre, és ne hagyjuk, hogy beszippantson minket a félelem.

– A mostani háború szerinted más-e, mint az elmúlt évtizedbeliek?

– Az értelmetlen pusztítást, az emberi reakciókat és azt tekintve, hogy mindig az átlagemberek isszák meg a levét a nagyhatalmi érdekeknek, alapvetően nem. De ha olyan szempontból nézem, hogyha mondjuk most én is mentem volna tudósítani, mennyire más lenne már újságíróként dolgozni, mint régen, akkor azt látom, hogy nagyon megváltoztak a körülmények. Rengeteget fejlődött a technika, és ez elképesztően kihat arra, hogy hogyan tudsz mozogni, dolgozni, kapcsolatot tartani, és mekkora nyomás van rajtad.

Amikor még jártam háborús övezetekbe, volt már ugyan okostelefonunk, de még nem tartott ott a technológia, hogy az emberek a telefonokról közvetítsenek. Ez a hatalmas változás egyszerűsíti, de nehezíti is az újságírók munkáját. Mert nyilván nagyobb a presszió is, hogy minél gyorsabban küldjenek anyagot, hiszen közben a lakosság által készített felvételek is bejárják a világot.

 Ez a fajta „gyorsasági verseny” nem mindig megy a munka minőségének és hitelességének a javára, sajnos.

Amúgy is nehéz egy háborús területről úgy tudósítani, hogy az ember a forrásokat tényleg folyamatosan több oldalról is ellenőrizze, megerősítse. Hiszen pont az infrastruktúra az, amit sokszor először lerombolnak, és az információáramlás is sokszor nehézkes. Ilyen értelemben szerintem valamilyen szempontból könnyebb, sok szempontból viszont nehezebb ma egy háborús tudósítónak.

 Biztosan nem azért megy valaki haditudósítónak, mert nem fél… Mi volt az, ami téged odavitt a harcterekre?

– Engem mindig a tudásvágy és a kíváncsiság hajtott, hogy azokkal az emberekkel beszélhessek, akik szó szerint a történelmet formálják. Hogy a színfalak mögé is be tudjak nézni, lássam az események mozgatórugóit, és ne csupán a harci eseményekről tudósítsak, hanem beszélgessek az emberekkel, ők hogy élik mindezt meg. A személyes történetekre voltam kíváncsi, a frontvonalon túl is.
Sokszor feltették a kérdést, hogyhogy nem félek, amikor ilyen helyre megyek? Általában azt gondolták, azért lesz valaki haditudósító, mert nincs benne félelem. Pedig erről szó sem volt. És amikor azt mondtam,

dehogynem, félek, sokszor éreztem egyfajta csalódást az emberekben, mintha valami illúziót elloptam volna tőlük. Mindenki reménykedett, hogy talán létezik egy recept a félelemmentes életre.

De közben azt is megtapasztaltam, hogy a félelem valóban egyfajta hajtóerőként működik nekem ezeken a terepeken. A civil életemben sokszor én is szégyelltem, hogy félek, viszont ezeken a területeken – mivel teljesen normális – magam előtt sem próbáltam titkolni, elnyomni az érzést. Ez segített fizikailag is és mentálisan is átlépni a határaimat. Hiszen ahhoz, hogy valaki egy ilyen tudósítást végig tudjon csinálni, elengedhetetlen, hogy sokféle értelemben messze-messze átlépje a saját határait. Ez az élmény pedig mindig nagyon megerősített, és erőt adott ahhoz, hogy újra és újra útra keljek.

Mentális útmutató háborús időkre – Beszélgetés  Al Ghaoui Hesnával