Nem újkeletű, viszont fokozódó jelenség a fiatalkori depresszió. Közösségi szinten azonban sajnos csak akkor kap kellő figyelmet, amikor tragédia történik, holott a megelőzés eszköze pontosan ez lenne: a figyelem, a kommunikáció. Asztalos Lehel iskolapszichológust faggattuk arról, hogyan látja ő, testközelből a helyzetet. 

– Jelenség-íze van a fiatalkori depressziónak. Jól érzem?

– A fiatalkorban előforduló depresszió nem újkeletű, ellenben az elmúlt években felfokozódó jelenség. Nagyon sok tényező játszik közre abban, hogy ez így van: az online közösségi terekben olyan hatásoknak vannak kitéve a mai fiatalok, amilyenek ezelőtt egy évtizeddel nem voltak.
A karanténidőszak újabb tényező, szorongást keltő faktor volt, de nem feledkezhetünk meg az iskolai ártó tényezőkről, az egyre növekvő, túlzott elvárásokról, a kudarcélményekről, amik folyamatosan érik a fiatalokat. Ezzel párhuzamosan a családok, a szülők egyre kevésbé képesek ellátni azt a feladatot, amit érzelmi támogatóként, támaszként, biztonságot nyújtó felnőttként el kellene látniuk. Egyre kevesebb idő van egymásra, egyre kevesebbet figyelnek, csodálkoznak egymásra a családok, de nem szabad elfelejteni a szerhasználatot sem, amely egyértelműen okoz szorongási tüneteket. A kannabiszszármazékok fogyasztása nagyon komoly, nagyon súlyos pszichiátriai tüneteket okozhat.

– Ilyen szempontból a világjárvány csak rontott a helyzeten…

– Persze. Felerősödött egy általános társadalmi szorongás, ami a valódi egzisztenciális bizonytalanságból, létbizonytalanságból is fakad. A felnőtt közösség ezt közvetíti a gyermek fele is. Az összezártságban ugyanakkor túlterheltté váltak a kapcsolatokat. Korábban reggel a diák elment iskolába, a szülő dolgozni, egymás dolgairól nem tudtak, nem is föltétlen kellett, délután jött az együttlét. Most viszont

a lényegesen több együttlét nem feltétlenül azt jelentette, hogy jobban tudtunk figyelni egymásra, hanem azt, hogy felszínre törtek a konfliktusok. Nagyon sok ilyet láttam,

hogy a szülő belelátott a gyermek iskolai tevékenységébe, teljesítményébe, meglátott olyasmit, amit addig nem. És akkor elkezdett aggódni, nyomást gyakorolni. Így több lett a konfliktushelyzet. De nagyon sok új felelősség is hárul a szülőkre, át kellett venniük olyan szerepeket, amelyek nem az övé voltak. És mindemellett jött még a bezártság. 

– Hogyan látod, most, hogy visszaállt a viszonylagos „rend”, megszűntek, oldódtak ezek a problémák?

– Egy részük igen, de van, ami nem. Érzékelek egy olyat, mintha veszítettek volna a fiatalok azokból a szociális készségekből, amik az élő kapcsolatokban szükségesek ahhoz, hogy azok jól működjenek. Megtanultak az online térben működni és használni azokat a szociális készségeket, amik ott jól működnek, a való életben azonban nem.

Mintha az elmúlt két évben ezek a szociális készségeik visszafejlődtek volna, ezért sokaknak nehézséget okoz visszatérni a közösségi élethez. 

– Hogyan zajlanak a folyamatok, amikor kiderül egy fiatalról, hogy szorong, depressziós, bajban van?

– Mindenképpen a szülő az első, akinek tudnia kell a helyzetről. A következő szint a pszichológus, mentálhigiénés szakember, majd a gyermekpszichiáter. Sajnos Udvarhelyen nincs gyermekpszichiáter, legközelebb Csíkszeredában van ilyen szakember, aki azonban román anyanyelvű, így a nyelvi akadályok miatt elég nehézkes a kommunikáció. És azt jó tudni, hogy jó pár éve szigorúan különvált a gyermek és a felnőtt pszichiátria, tehát a helyi felnőtt pszichiáterek nem vállalhatnak, nem is foglalkozhatnak tizennyolc év alatti fiatalokkal.

– Hol van az a határ, amikor az iskolapszichológusnak kötelezően be kell vonnia a szülőt?

– Ha az életveszély lehetősége merül fel, vagy bármi jele a szuicid gondolatoknak – falcolás, autoagressziós –, akkor mindenképpen jelzem a szülőknek, hisz ez a kötelességem. És akkor a szülőket bevonva közösen kell dolgozni.

– Mi a helyzet akkor, amikor a gyermek nem akar kommunikálni, elzárkózik?

– Amennyiben veszélyben van, akkor ez már nem az ő döntése. Első körben pszichiátriai kezelés, és vele párhuzamosan pszichoterápiás munka következik. Ebben a helyzetben egyértelműen nem a kiskorúra bízzuk a döntést, ellenben jellemzően nem utasítják el a segítséget.

– Ha pedig nem jelez a gyermek? Vagy senki nem hallja meg a segélykiáltását?

– Ha nem lenne ilyen, akkor nem fordulnának elő tragédiák, de vannak ilyen esetek. Sajnos van olyan, amikor látszólag semmi probléma nincsen. Legalábbis erre hivatkozik a szűkebb kör: nem láttunk semmit, nem vettünk észre semmit, de a bajban lévő fiatal mindig jelez: talán nem egyértelmű, nehezen felismerhető, ezért kerüli el sokak figyelmét.

– Említetted az előbb az oktatási rendszer elvárásait. Mi van a szülői elvárásokkal? Amikor a szülőnek magasak elvárásai, nem megfelelőek a nevelési módszerek, sok a kritika. Lehet ezt a problémát kezelni úgy, hogy a szülő se zárkózzon el?

– A szülő vagy a családi kapcsolatok dinamikája az, ami leginkább meghatározza a serdülő érzelmi állapotát. Akkor, ha már idekerül a probléma, ha másért nem, akkor az ijedtség vagy a félelem, vagy a sokk az, ami nyitottabbá teszi a szülőket, és fogékonyabbá a változásra. Ilyenkor azért már értik és felfogják, hogy részük van abban, hogy egy kiskorú ilyen állapotba került és hajlandók a változtatásra is.

Én azt látom, hogy inkább az eszköztelenség, ami számukra gondot jelent:

hogy mit csináljanak, vagy hogyan működjön a kommunikáció a családban. 

– Ilyenkor az egész családot be kell vonni a terápiába?

– Persze, sokszor az egész családot bevonjuk, családterápia lesz belőle, de mindenképpen lehetőleg mindkét szülőre szükség lenne. Sajnos ez nem mindig sikerül, volt eset, amikor apuka elzárkózott, így a tényleges haladás, változás sem történhetett meg.

– Mi a szakemberek stratégiája abban a helyzetben, ha a kortárs közösség a szorongás forrása? Ha zaklatják, kiközösítik a társukat?

– Eljön hozzám egy diák, és egy-két beszélgetés után kiderül, hogy tulajdonképpen neki beilleszkedési problémái vannak, vagy olyan módon peremre szorul az osztályban, ami számára már elviselhetetlen, akár zaklatás is része a történetnek. Sokkal hatékonyabb ezekben az esetekben a közösséggel is dolgozni. Elkezdek dolgozni a csoporttal, ami azt jelenti, hogy keresek olyan 2-3 órát, amikor az osztállyal csoportmunkában foglalkozunk azzal, hogy ki hogy érzi magát az osztályban, miért úgy érzi magát, ahogy, mit segíthetne, mit tehetne az osztályközösség. Párhuzamosan dolgozom a fiatallal, akinek problémája van: itt az a fontos, hogy megtaláljuk azokat eszközöket, azt a másfajta működési módot, ami által közelebb kerülhetne a csoporthoz. Merthogy nagyon sokszor, amikor csoportban kezdünk dolgozni, akkor a fiatalok hangot adnak annak, hogy miért történt az egész, vagy mik azok a működési módok, magatartásformák, amik a csoport számára elfogadhatatlanok.

– Célszerű ilyenkor kiemelni a diákot a bántalmazó közösségből?

– Amikor nem lehet megváltoztatni a szülői közösséget, a tanárokat és a diákokat, én is javaslom, hogy ki kell emelni a szorongó fiatalt: akkor inkább egy új közösségbe kell vinni. Nyilván előtte azért csak meg kell próbálkozni a másik módszerrel is. Nem lehet egyfolytában ide-oda hordozni a gyermeket.

– Jól érzem, hogy a fiatalok sem tudnak beszélni a problémáikról, megfelelően kifejezni az érzéseiket?

– Verbális szinten és az érzelmi intelligencia szempontjából

a fiatalok gesztusai, metakommunikációs jelzéseik, eszköztáruk szegényes. Ez nem csak jelenkori, hanem kulturális sajátosság.

Az, hogy hogyan kommunikálunk, hogy oldunk meg konfliktusokat, hogy közvetítünk érzésekkel, mit kezdünk az érzésekkel, tanult működési mód. Az eszköztárunkba az kerül be, amit megtanulunk a családban. Fontos a minta.

– Hogyan lehetne tehát megelőzni, hogy a peremre szoruljanak, egyedül maradjanak a szorongó, depressziós fiatalok?

– Minél több lehetőséget kéne teremteni és biztosítani számukra arra, hogy hangot tudjanak adni a szorongásaiknak.

Ha rajtam múlna, akkor minden osztályban, minden évfolyamon minimum heti egy órát szánnék arra, hogy kivel mi történt a héten, ki hogy élte meg a különböző helyzeteit, ki érez elakadást stb.,

és hogy mit tudunk kezdeni ezekkel a helyzetekkel. Szülőként pedig onnan lehetne kezdeni, hogy egyáltalán beszélgetést kezdeményezünk. De ne a számonkérő szülői státuszból érdeklődjünk, hanem a kíváncsi, érdeklődő, támogató szülőként. Ez nagyon nehéz tud lenni. Szakemberként meg tudok én fogalmazni mondatokat, de nem biztos, hogy az adott gyermek-szülő dinamikában ez működni fog. Nagyon jellemző nálunk, hogy a verbális eszköztárból hiányoznak azok a szavak, jelzések, kérdések, mondatok, ami ezt jelezhetné egy gyermeknek, hogy nem a számonkérő, autoriter szülő van jelen, hanem a támogató, biztonságot nyújtó, kíváncsi, a rá kíváncsi, érdeklődő szülő. Ezt kellene gyakorolnunk.

Kiemelt képünk illusztráció: pexels.com