Szilágyi Szilamér
Szilágyi Szilamér
Ahogy nem érdemes és ahogyan értelmes. Ritkán vagy soha középen, inkább két véglet között mindig. Ráhangolódni és lekapcsolódni. Együtt, hárman – és így szabadon. Szimfóniában a léttel, kutatni Őt.

Maradt a feketemunka, mindenki tudja – A felügyelők pedig résen vannak 

A munkáltatók kihasználják a lehetőségeket, a munkakeresőknek pedig gyakran mindegy hogyan, csak pénzhez jussanak a megélhetéshez. Mindenki kockáztat, a munkaadó a büntetést, a munkavállaló...
Becsült olvasási idő: 6 perc 3 másodperc

Lukács Laci, a Tankcsapda frontembere, a Vagyok olyan szemét című dalban elejt egy mondatot, ami így szól: ,,Én nem értem, hogy mi van ezzel a k…tt világgal, tele van hibákkal”. Eltelt a nyár, és nem tudom, hogy lesz-e ideje a fán a leveleknek sárgulni, barnulni úgy, hogy ne jelenne meg a kirakatban valami karácsonyra hajazó giccs: közeledik a szeretet ünnepe, ideje vásárolni. Maradjon titok, de a nyarat se tudtam befejezni rendesen, nemhogy azon kelljen aggodalmaskodni, hogy itt a karácsony, pedig sokunk fogja ezt így érezni (sic!). 

Mikor pörgött így fel a világ? Mikor kezdtek el repülni az évek? 

Isten az embert a saját képmására teremtette, egyéniséget, hatalmat és szabadságot adott neki, örökül pedig a földet. Mindent az ember lába elé vetett, hogy sokasodjon, és lakja be a világot. Alkotói szabadsága az embert a világűrbe repítette. Az ember felgyorsított minden folyamatot, amit csak lehetett, utazást, repülést, munkát, életet, kommunikációt, találkozást, beszélgetést, mindent, mindent. 

Meg is változott a világ. S a kérdésre, hogy mikor, a választ sehogy se találom, s ez egyre inkább bántja a lelkem, mert az még mindig a régi, mintha a régi lenne.

Van úgy, hogy az ember reggel elsiet munkába, felül a buszra, beül az autóba, átrepül egyik kontinensről a másikra, de a lelkét, a lelkét mintha otthon hagyná, nem vinné magával. Szoktuk is mondani azoknak, akiknek mintha hiányozna a fény a szemükből, hogy hé, ember, hol vagy, mert nem itt, az biztos. Mert egyik pillanatban itt van az ember, a másikban ott, és mintha soha nem lenne jelen igazán. 

Ősz van, a fák, a színek, a levegő, az ökörnyál, a termés, a túlérett paradicsom, megrepedezett a héja, a dióillat, minden-minden üzeni, s még hány vers domborítja ki szépen, hogy mi mindent hordoz magában az ősz, s vajon mennyit lát meg, tapasztal és érez ebből az ember?! Gesztenyefák levelei takarják be a park sétányát, s mit látunk mi mindebből?! 

Nyáron volt egy vendégem, egy sokat bicikliző ember, aki csak úgy betoppant, s amikor nekiszegeztem a kérdést, hogy mikor változott meg a világ és hogy mennyire, ő mondta, figyeljem meg következőkor az embereket az utcán, amikor a városban vagyok. Nézzem meg őket, és öleljem meg azokat, akik séta vagy sietség közben nem a telefonjuk képernyőjét bámulják. Azt a pár embert szégyelltem megölelni. Állítólag már van olyan ország, ahol a jelzőlámpákat a földre helyezik el, hogy a járókelők észrevegyék, ha piros a lámpa, mert mindenki a telefonját nézi. Ősz van. Mindenkinek mást jelent, van, aki már tényleg a karácsonyi ajándékokon gondolkodik, van, akiknek ezek megvásárlása még az ünnepen is gondot fog okozni, de most ősz van, most ideje lenne a lassításnak, ideje lenne, hogy bezárjon, megálljon minden, ami gyors, ami rohanásra készteti az embert. 

Mert lassan tényleg nem tudunk választ adni azokra a kérdésekre, hogy mikor. 

Mikor telt el ilyen gyorsan az élet? Mikor született meg a gyermek? Mikor nőtt így meg? Mikor végezte el az iskolát? 

Mi magunk vagyunk a szertartás, a rítus, ahogyan élünk. Egyre kevesebb ilyen kérdésre tudjuk a választ. Megvannak a magunk kibúvói, ha megkérdeznek, hogy miért nincs időnk találkozni, beszélgetni, sétálni vagy egyszerűen nézni, ahogy ősszel elszakad a levél az ágról és megérkezik a földre. Miért nincs soha ideje senkinek? Hová rohan az ember? Már-már a hétvégére, az ünnepre sincs időnk. Pedig milyen egyszerű és gyors lett a világ. Vannak autóink, gyorsan eljuthatunk bárhová. Vannak gépek, ma már három hónap építkezés után árulják a kulcsrakész házat, és vannak éttermek, ahol percre pontosan kész van az étel. Mindent felgyorsítottunk, hogy nekünk könnyebb legyen, hogy több időnk maradjon egymásra, családra, gyerekekre, betegekkel foglalkozni, időseket gondozni. 

Mikor lett minden egyéb fontosabb ezeknél? Mikor és mi miatt? Az ember emlékezete, ismerete a nagyszülők, dédszülők világáig tud visszamenni, annyit bír megérteni. Nagymamámnak nem volt Facebookja, családja legfontosabb dátumait, hogy ki mikor született és mikor halt meg, ő két helyen őrzi. Az egyik ilyen hely a nagy, barna ruhásszekrény ajtajának belső fele, a másik a Bibliája utolsó lapjai. Itt egészíti ki a listákat, amikor új taggal bővül a család, vagy amikor eltávozik valaki. A mi születésnapjaink is ide vannak felírva. 

Neki soha nem küld emlékeztetőt a szekrényajtó, sem a Biblia lapjai, hogy kit ünneplünk vagy kire emlékezünk, mégis soha egy olyan születésnapja nem volt senkinek, hogy mama egy nappal azelőtt ne köszöntötte volna fel.

Sőt, vágott virágot is kaptak mindig az ünnepeltek, s ha tehette, vasárnaponként vitt a templomba is. Megjegyzem, a faluban, ahol él, tavaly nyitották az első virágüzletet. Mikor volt és van erre ideje? 

Jó ideje felhívom, meglátogatom azokat, akiket szeretek, személytelennek érzem ölelés nélkül, vagyis leírni és elküldeni Facebookon, hogy: Boldog születésnapot!, Isten éltessen sokáig! 

Mikor lett minden fontosabb, mint egy jó beszélgetés egy rég nem látott baráttal? Mikor lett az, hogy napokig nincs időnk felhívni anyánkat, apánkat? Mikor lettek fontosabbak a kilométerek annál, hogy hétvégén meglátogassuk a még élő nagyszüleinket? 

Ahogy telik az idő, egyre több ilyen kérdésünk lesz. Mikor kezdett el repedezni az arcunk? Mikor kezdett elfogyni szemünkből a fény? Mikor kezdett el fájni a szívünk? Hogy és mikor, mi miatt kopnak el ők, akik a szívünk múzeumában élnek, akik a legféltettebb szeretteink, akik a barátaink? 

Az egyenletesen lassuló évszakban vagyunk, jó lenne ezt nekünk is észrevenni, megérezni. Tetszenek a posztok, hogy „hello autumn”, de megélni, beleszagolni, belefeküdni az avarba, diót törni-enni nekünk is jót tenne, segítene abban, hogy ne csak úgy rohanjunk az elmúlásba, a tél felé.

Mikor?