Sepsiszentgyörgyön született, először Temesváron tanult divattervezést, később Budapesten a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen. Egy egyéves finnországi csavar után tért vissza Sepsiszentgyörgyre Jánosi Ágnes Anikó, aki tevékenységét nemcsak a tervezőasztalnál és a varrógépnél, de az „iskolai katedrán” is folytatja: az elmúlt két év folyamán eddig csaknem százan jelentkeztek hozzá szabás-varrás tanfolyamra, Sepsiszentgyörgytől Csíkszeredán át Székelyudvarhelyig. Ez utóbbi helyen már szájról szájra terjedt el a híre.

– Hogyan kerültél Udvarhelyre?

– Havonta egyszer járok egy képzésre. Helyi anyák egy csoportja meghallotta, hogy épp ott vagyok, és felkértek, tartsak nekik tanfolyamot.

Nagyon szimpatikus csoport, aktívak, összetartóak. Ráadásul Udvarhelyen nagyon erős a kézműves kultúra.

Olyan anyákról van szó, akik rájöttek, hogy nem találnak jó minőségű anyagból készült ruhát a gyermekeiknek, amik tartósak is, és nincsenek aranyárban. Húsz-huszonöten vannak, egy egyéves szabás-varrás tanfolyamot kezdtem el velük nemrég. 

– Mi ez a képzés, amin Székelyudvarhelyen részt veszel? Ami miatt odakerültél?

– Szerves Műveltség Kollégium a neve, és minden olyan ősképpel foglalkozik, ami a tárgyi kultúrában az évezredek, évszázadok folyamán megjelent.

Azért jelentkeztem, mert kíváncsi voltam a népi hímzesek jelentésére. Ez egy felnőttképzés, a Humán Reform Alapítványnál Balla Zoltánék szervezik, Pap Gábor (magyarországi irodalom- és művészettörténész – a szerkesztő) valamikori tanítványai. Ők viszik tovább a tudást, ami arra épül, hogy a különböző kultúrákon belüli, ősi képek gyakorlatilag ugyanazok, a jelentésük is megegyezik, legyen azték, inka, maja, magyar. Engem személy szerint az érdekel, hogy tudjuk meg, mi is az, amit hímzünk, festünk az adott anyagra, ismerjük az információértékét.

Ezeket

a mintákat nem dekoratív jelleggel festették, csak mert tetszelegni akartak például egy szép virágmotívummal, hanem azért, hogy életszakaszoknak megfelelő jelképeket, minőségeket hordozzanak.

Vagy ott vannak a természeti népek totemisztikus kultúrái az állatjelképekkel, ezek is mind az ösztönös tudás részei voltak valaha, én ennek az ösztönös tudásnak szeretném a jelentését megtanulni és továbbadni.

– A saját kollekciódban is tervezed majd ezt használni?

– Igen. Egy barátnőmmel, Mihálcz Ramónával álltam össze – ő Udvarhelyen keresztszemes hímzéssel foglalkozik. Találkoztak a nézőpontjaink, elkezdtünk közösen dolgozni múzeumokban talált minták alapján. Első lépésben a tervünk, hogy ezeket a hímzéseket ráillesztjük majd ruhadarabokra.

Nem öncélúan tervezzük a népi vonalat használni, hanem a hímzést, a törzsi kultúrát kortárs öltözékekkel szeretnénk majd kombinálni. 

– A kollekciót, amikről most mesélsz, eladásra készíted vagy inkább a saját magad kedvéért kísérletezel?

– Ez most egyelőre kísérlet, a távolabbi cél, hogy megrendelésre is készítsek. Mivel egy ilyen hímzés egy hónapig készül, meg kell találni azt a célközönséget, aki meg tudja engedni magának az ilyen típusú ruhákat. A kollekcióim eddigi darabjai ismerősök által leltek gazdára, úgyhogy van esély, hogy később ezek az új darabok is megtalálják a célközönségüket.

– Az eddigi tervezéseidben is a természetközeliség dominált: mind az anyagot, mind tartalmát tekintve. Volt már lenkollekciód, tartottál workshopot a természetes textilfestékekről, kékfestő ruhákat tervezel készíttetni tanítványaiddal. Netalán a természet szeretete hozott vissza külföldről, Budapestről és Helsinkiből?

– Igen, abszolút. Annyira fel van gyorsulva az élet a nagyvárosokban, gyors az étkezés, gyors a divat, minden, de minden olyan gyors. Az idő emiatt elértéktelenedik, és már nem úgy zajlanak az alapvető tevékenységek, amitől azt éreznéd, hogy súlya van az életednek.

Az emberek annyira felgyorsultak, hogy észre sem veszik, eltelt egy nap, egy hét. Ez most ugyan mozgalom is, létezik a Slow Living, aminek a célja, hogy ne bonyolítsuk túl az életünket, de én ezt mozgalom nélkül is ugyanígy érzem. Legyen kevesebb ruhánk, persze mind természetes anyagból, az étkezésünk is helyi alapanyagokra épüljön,

Ahhoz, hogy egyensúlyba tudjunk kerülni, hogy mind az egészségünk, mind a közérzetünk harmóniában legyen, hogy élvezni tudjuk az életet: minőségivé kell tennünk az időt.

Mivel számomra az öltözködés az a kifejezési forma, amivel el tudom mondani, mit gondolok a világról, egyértelmű, hogy ebben is megjelenik.

Amúgy ahhoz, hogy megtaláljam a helyem, nagyon kellettek ezek a külföldi évek – minden fiatalnak csak ajánlani tudom, aki keresi önmagát.

– A divattervezésről talán a legtöbb embernek a sikkes párizsi magazinok jutnak eszébe, a Londoni Divathét, vagy épp a Szex és New York című sorozat, ahol a főhős, Carrie Bradshow elképesztő, teljesen egyedi, egyéniségéhez tökéletesen illő összeállításokban jelenik meg. És persze sosem viseli kétszer ugyanazt a ruhát. Te mit gondolsz erről?

– Őszintén szólva régen engem is vonzott, hogy a ruha legyen minél kifejezőbb, legyen az ember egyéniségének a tükre.

Az szuper, ha valakinek megvan a saját stílusa, de az, amikor átmegy tendenciába, hogy gyakorlatilag azért dolgozunk napi nyolc-tíz órában, hogy megvegyük a drága designer cuccokat, puccos lakást béreljünk, befogadjon egy olyan kör, aki ebben él, az nagyon távol áll tőlem. Van ilyen ismerősöm Dubaiban, aki azért gürcöl, hogy megvegye magának azt a Lanvin-táskát, amit én tizedáron el tudnék készíteni ugyanolyan minőségben. Tehát gyakorlatilag ő a brandet fizeti meg, a logót a táskáján, ezért dolgozik. Nagyon hiábavaló dolognak tartom.

– Két éve tértél haza Finnországból, akkor kezdtél tanítani. Hogy jött ez a vonal az életedbe?
– Rájöttem, hogy én sosem leszek az a fajta divattervező, aki képes ipari mennyiségben ruhákat gyártani. Meg akartam tartani az önkifejezés terepét úgymond szűzen, hogy ne kelljen kompromisszumokat kötnöm se másokkal, se magammal. De ahhoz, hogy azt készítsem, ami nekem örömet okoz, fenn is kell tudni tartani magam. Ezért indítottam a képzéseket, gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. Ugyanakkor nagyon élvezem, hogy nem a műhelyembe vagyok elvonulva egész nap, hanem olyan emberekkel találkozom, akikkel rengeteget tanulunk egymástól. És mivel általában olyanok kerülnek a szabás-varrás óráimra, akikkel nagyjából egy hullámhosszon vagyunk, kialakult egy erős közösségi érzés. Az pedig olyan jó, amikor a tanítványok ráéreznek arra, hogy annál értékesebb nincs semmi, mint amit a saját kezükkel készítenek! Már ezért megéri csinálni.

Kiemelt képünkön: Ruhafestő workshop, Jánosi Ágnes középen