A húgom első gyermeke Tamáska. Emlékszem, mekkora öröm volt, amikor Reni bejelentette, hogy gyereket vár. Emlékszem, milyen óvatossággal, átszellemülten simogattam meg a gömbölyödő pocakját, hogy benne lakik egy gyermek, családunk első gyermeke. Visszatérnek akkori gondolataim: „Hihetetlen, hogy egy születés küszöbén álló csöppség mennyi érzelmet szabadít fel egy anyában, egy apában, de még egy nagybácsiban is! Isten szerető gondviselése, mosolygó arca legyen mindannyiunkkal!”

Aztán jöttek az ünnepek, minden nap az volt. Látni egy csöppséget, ahogy nyújtózkodik, növekszik, mind mennyei pillanat volt. Aztán jött az egyéves születésnapja. Lázárfalván házibuli, szülők, nagyszülők, keresztszülők, barátok, ismerősök, talán még a szomszédok is átlestek a kapu fölött, hogy mosolyogva bekiabálják: Isten éltesse sokáig a gyermeket! Predesztináció. Bár nem hiszem, hogy valakinek eleve el van rendelve a sorsa, de az dobja rám az első követ, aki nem úgy gondolta akkor, hogy ennek a gyereknek, bizony Batmannek, Vin Dieselnek, Jason Stathamnek, Great Gatsbynek, Kobe Brayntnek, Del Pierónak kéne lennie, és Isten tudja, hogy még mit akartunk, mi akkor keresztszülők, szülők, nagyszülők, barátok beleírni sorskönyvébe, hogy „you must to be”. 

Aztán múltak a napok, jöttek sorban a karácsonyok, névnapok, látogatások, találkozások. Mindig vettünk, vittünk, mint mindenki, ajándékot a gyereknek. Én személy szerint egy alkalommal márkás strandpapucsot vittem egy sima szombaton, csak mert épp a húgomat és családját indultam meglátogatni. Strandpapucsot, márkásat, és legalább tizenkét számmal nagyobbat, mint akkor a lába volt – megjegyzem, hogy Tamás minap töltötte a négy évet, a papucs most se jó, de azt akartam, hogy az első keresztgyerekem ne járjon majd olcsó papucsban, legalább ő ne, ha én már annak idején, s még felnőtt koromban sem tudtam magamnak megengedni a márkásat. Tamáska ma-tegnap négy évet töltött. Hétvégén megint összeülünk, mi, az ő jó sorsát szinte követelni akarók. Szülei, nagyszülei, keresztszülei, barátok, ismerősök és talán megint lesznek, akik bekiabálnak a kapu fölött mosolyogva, hogy Isten éltesse a gyermeket. Lesz lufi, cuki díszlet, egy nagy 4-est ábrázoló makett, vagy valami, ahol majd elkészítjük a huszonhatezredik fotót is,  lássa a világ, hogy Tamáska négyéves. Marcipános tortát, vagy csokisat, vagy gyümölcsöset fogunk rendelni, a legkiválóbb cukrászoktól, hogy biztos legyen. Mi talán még koccintunk is a gyerekek egészségére. Mind ajándékokkal fogunk érkezni. Labdát, autót, vasutat, legót, mesekönyvet, plüssállatkát, építőkockákat, tűzoltó felszerelést, vízipisztolyt, nyakláncot, ékszereket, ruhákat, szakácskötényt, téli sapkát, fürdőbugyit, krétát, táblát, gitárt, dínókat, állatparkot és még egy bababoltnyi játékot kapott a négy év alatt mindenkitől. 

Mit adhat egy keresztapa, egy keresztanya, egy barát, ismerős, nagyszülő, szülő, dédszülő? Melyik az a játék, ami nincs ott a mai gyerekek kis vagy nagy szobájában? Melyik az a játék, amelyik hiányzik ma a kertes házakból vagy a tömbházlakásokból? Meddig tudunk elmenni mi, emberek, felnőttek, szülők? 

Tamáska okos, ügyes és szép, mint mindenki más gyereke! Sok verset tud, ismeri a meséket, szaval időnként, énekel, játszik, sír, nevet, szeret, nagyjából mindenkit. Meg tudja különböztetni az autókat, ismeri őket, tudja, hogy melyik milyen márkájú, tud Renault-jelet formázni a kezével, és tudja, hogy hová kell üljenek a madarak és hová a cicák. Vicces gyerek, van humora, de jóérzés is sok van benne. 

Mégis mit vegyek neki, mivel lehet egy négyéves gyereket meglepni úgy, hogy azt ne feljtse el, úgy, hogy az majd sorskönyvébe beleíródjon?! Mit vesznek ma a keresztszülők ajándékba, születésnapra? Hogy kell túllicitálni a másik embert? Kell? A másik keresztszülőt? Ezen tűnődöm. Mert rabja vagyok az érzésnek. 

Gondolkodom, keresem a huszonhat évvel ezelőtti emlékeimet, hogy nekem mit vettek, hogy mitől voltam boldog, hogy mi maradt meg abból? Nekem is van anyukám, apukám. Vannak nagyszüleim, keresztanyám és keresztapám, sok is, jó is, és olyan is, akivel már nem szívesen beszélek. Mire emlékszem négyéves koromból? 

Van pár régi fényképem, amelyet családi albumunk őriz, fekete-fehér képek, rajta én egy nálam nagyobb Kati babával, de egyébként nem emlékszem rá, anyu mondogatta mindig, hogy az első „babámat” Katinak hívták. Ha még jobban gondolkodom, ha megerőltetem magam, akkor egy vízipuska jut eszembe, amit mindig Lórinak adtam, ha jött velem játszani, mert nagyon szerettem játszani és szerettem, ha velem játszottak. Én olyankor egy mogyorófapálcát vettem a kezembe, és uramisten, én akkor elhittem, hogy a barna bot a kezemben egy olyan géppuska, amiből soha nem fogy ki a golyó, és istenem, mekkora puskapartikat rendeztünk Lórival a csűr hátánál, a diófa alatt, amikor mamáék megengedték, hogy hátra menjünk játszani. Búzával érő almát ettünk, sárga, vékony héjú, mézédes almát, még megvan mamáéknál az öreg fa, de az íze valahogy soha nem olyan, mint huszonhat évvel ezelőtt. Mama és Tata is megöregedett azóta, második gyerekkorukat élik, és milyen szépek, a legszebbek nekünk, unokáknak. 

Szóval, mi maradt meg egy négyéves gyerekkorából? Mondjam el?

Hát kevesen ismeritek, s talán le se tudom írni helyesen egyiket-másikat, mert soha nem néztem utána, mindig hallás után mondtam én is. Megmaradt a Varjúvár, megmaradt az út a mezőre, „gazdag Están tava” felé, ahová takarni jártunk, megmaradt „Turcsi”, egy nagy kaszáló az erdő alatt, amelynek aljában patak folyt, megmaradt a „nagyhíd” utáni földünk, ahol Tata kaszált, s a fénkőnek (fenőkőnek) a hangja, ahogy hozzáér a vashoz. Megmaradt a „Botszoros”, a kertünk melletti kis út, ami megint a mezőre vitt ki. Megmaradt a kórémuzsika, amelyet Mikli „ganyés terebúzaszálból” készített. Megmaradt Kellán, aki a biciklimet javította, megmaradt az óvoda csempekályhájának a háta, ahová elbújtam, ha nekem kellett kiállni szavalni. Leírni is nehéz, és most így talán még jobban fáj, hogy sok hely, sok tisztás, mező, erdő elveszett, elveszett emlékeimből, elveszett emberi, önös érdekből. 

Ennyi viszont megmaradt emlékeimben, négy-nyolc éves koromból. Nem emlékszem a fehér Puma cipőre, nem emlékszem a kezeslábasra, anyukám szerint akkor nagyon divatosnak számító farmerra. Nem emlékszem a tengernyi (tárgyi) játékra. Nekem érzések, helyek, földek, mezők emlékfoszlány maradtak meg. 

Ezek fényében, mindezek tudatában, most melyik boltot raboljam ki, hová törjek be, mivel töltsem meg az ezüstszínű bevásárlókosarat? Hol, melyik bankban nyissak számlát négyéves keresztfiamnak, hogy majd, ha kell, ha egyetemre megy, akkor neki több legyen, mint nekem? 

Mit tegyek, hogy úgy szétverjem, én, a szerető keresztszülő a gyerek fantáziáját, hogy egy darab vízipuskáját ne adja oda a szomszédnak, aki játszani jön vele? Mit tegyek, azért, hogy egy mogyorófa pálcáról soha ne higgye azt, hogy az egy végtelen tárral megtöltött géppuska? 

Nem hadat üzenni akarok a játékboltoknak, nem bezáratni akarom őket. Nem áll szándékomban senki vásárlót megbántani, én is az vagyok. Ott állok sorsa fölött a keresztfiamnak, négyéves, s ha akarnám se tudnám megvenni a világ összes játékát. Szenvedek. Szenvedek, mert érzem, hogy a túl sok se jó, mert talán árthat a 87. okos legó, mert talán árthat, ha mozdulni se tud a játékaitól, s talán legfőképpen azért szenvedek, mert nem a tárgyak, nem a macik, a papucsok, a lufik, a torta íze, a tűzoltó felszerelés maradt meg a gyerekkoromból. 

Megvehetetlen mezőnevek, poros szekérutak, hideg, tisztavizű patakok élnek emlékeimben, amelyek ma már aligha vannak. Őket, azokat se tudom megvenni neked, Tamáska, születésnapodra. 

Talán megint beállok a sorba, és hitvány harmincezüstökön, elásott dénárokon, takargatott párnapénzeken veszek neked sírva ajándékot, hogy vigyek én is tömjént, mirhát, aranyat, csillogó tárgyakat. S majd megérkezve hozzád, biztosan átölellek, sírni fogok, négy évet töltöttél, és hátha lesz erőm, időm, energiám és elég szeretetem, hogy játsszak veled, fantáziáljunk együtt, aludni úgy, hogy színeseket álmodjunk. Ölelni téged úgy, hogy megnyugodj, hogy ne görbüljön le a szád, szemed ne teljen meg soha könnyel, amikor azt érzed, hogy a felnőttek megváltoztak, hogy Justitia mérlege eldőlt a tárgyak, a papucsok, s nem a lelkiek, az emlékek javára.