A nagyszalontai Nagy Xénia-Abigél 2018-ban lépett először a Tomcsa Sándor Színház deszkáira. A naiva szerepkörét már kimerítette, bár színészi játékának lényege a mély érzelmek eszköztelen reprezentálása marad. Az elmúlt évadokban több főszerep megpróbáltatásával is szembenézett, hamarosan a belevaló, vagány csaj, Candy Starr bőrébe bújik a Száll a kakukk fészkére című előadásban. Xéniával szembeállítottuk a fő- és mellékszerepek küldetését, továbbá beszélgettünk az inspirációról és a pályakezdők dilemmáiról. 

–Gyermekkorodban is színész szerettél volna lenni?

– Első meghatározó élményem még óvodáskorból származik, ekkor gyakran küldtek szavaló- és mesemondó versenyekre. Tizenegyedik osztályos lehettem, amikor elkezdtem azon gondolkodni, hogy miben vagyok jó – az említett versenyeken kívül nem volt más kimagasló teljesítményem az iskolában, így elhatároztam, hogy megpróbálom a színművészetit. A magyartanárom, egy énektanár és egy temesvári színész, Molnár Bence segített a felkészülésben. Felvettek a Babeș–Bolyai Tudományegyetem színház és színművészet szakára, a tanulmányaim után egyből jöttem Udvarhelyre.

– Az egyetemen töltött évek megerősítettek abban, hogy a színészet mellett kötelezd el magad?

– Volt egy előadás, a Ványa bácsi című, amit Andrei Șerban állított színpadra, és több mint tízéves produkció volt. Nagyon nehezen lehetett bejutni a nézőtérre. Egyetemistaként sikerült megnéznem, és abban a néhány órában éreztem, hogy én is ezt akarom csinálni.

Ültem, szorongattam a szék karfáját, és csak arra tudtam gondolni, hogy én is színpadra akarok menni, hogy hasonlóan szépen, könnyedén játsszak.  

– Miért esett Udvarhelyre a választásod?

– Először a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházhoz mentem vizsgázni, de nem jártam sikerrel. Még abban az évben, 2018-ban, elindultam Udvarhelyre, hátha… Megpróbáltam, sikerült, felvettek. 

– Fiatal színészként mennyire vagy tisztában a képességeiddel?

– Ez már a negyedik év, hogy a Tomcsa Sándor Színház tagja vagyok. Az első évben egyáltalán nem tudtam, hogy miben vagyok erős. Azzal jöttem, amit az egyetemen mondtak nekem: tiszta a lelkem, mély érzéseim vannak, és őszintén tudok jelen lenni a színpadon. Akkor nem is tudtam, hogy ez mit takar… Most kezdem érteni, hogy ez azt jelenti, hogy az arcom, a mimikám kifejező. Udvarhelyen gyakori visszajelzésként ér, hogy én vagyok a naiva, a szenvedő szerepek megtestesítője. Ahogy Törőcsik Mari mondta: még nem jutok át a rivaldán – a színház nézőtere hatalmas, és valószínűleg én az utolsó sorig még nem érek el.

Azt szeretném megtanulni, hogy a mély érzéseimet a közönség velem együtt tudja átérezni.

Ez nehéz, mert nem tudok felszabadultan játszani, hanem kotta szerint dolgozom, ez pedig behatárolja a képességeimet. Emiatt nagy kihívást jelentene egy kimondottan humoros szerepet eljátszani. 

– Visszatekintve az elmúlt évadokra, a valóság mennyire fedte a pályakezdő színész elképzeléseit?

– Udvarhelyre érkezve, azt gondoltam, hogy én vagyok a nemzet színésze, aki csak nagy szerepeket kaphat. Nahát, ez nem így van… Jelenleg azt vallom, hogy jobb kis szerepekkel kezdeni, mert ha nagy szerepet kapsz a pályád elején, cipeled annak a terheit. Egy kezdő színésznek nincs annyi tapasztalata, hogy hiányosságok nélkül célba vigyen egy nagy szerepet. A kis szerepekkel kevesebb a nyomás, és nyugodtabban lehet dolgozni. Inkább kapjak kis szerepeket, majd kicsivel nagyobbakat, még egy kicsivel nagyobbat, amíg megérek arra, hogy eljátsszam Shakespeare hősnőinek egyikét. A Vladimir Anton által rendezett, A mi kis városunk című előadásban Kőmíves Borókával dupla szereposztásban játszottunk: egyik héten Boró volt a főszereplő, a másik héten én. Amikor a mellékszereplő Rebecca Gibbset alakítottam, sokkal könnyebben ment minden. Emily Webb szerepe is jó volt, hiszen ez volt az első főszerepem – mindenki a karakteremre figyelt, illetve Emily szerelmi története körül bontakozott ki az egész darab, mégis a mellékszerep munkafolyamata kellemesebb emlék.

– Melyik szerep jelentette a legnagyobb kihívást eddig?

– Amalia von Edelreich a Haramiák című előadásban, Florin Vidamski rendezésében. Ez egy teljesen más színház, ami a képekre összpontosít, és nyelvi világában is szokatlanul irodalmi. A rendező elvei szerint, ha utasításokat ad a színésznek, akkor idegen lesz a produkció – azt akarta, hogy mi magunk találjuk meg a helyes irányt. Attól kezdve,

sokszor azt éreztem, hogy magamra vagyok hagyva, nem találok kapaszkodókat.

Viszont, amikor ráleltem a szerepem lényegére, sokkal nagyobb öröm volt. 

– Hogyan született meg a Meghatározatlan időre című produkcióhoz tartozó, önálló jeleneted?

– Feladták a feladatot: gondoljunk egy témára, amiről szívesen beszélünk. A pandémia alatt az ismerőseim, a közösségi médián, gyors egymásutánban tették közzé a képeket, hogy milyen jól érzik magukat. Boldog párkapcsolatok, otthon töltött napok – én egyáltalán nem éreztem jól magam. Furcsa volt, hogy mindenki, akit láttam jól van, én pedig rosszul. Ebből a gondolatból született az előadáshoz tartozó saját kis részem, miszerint a közösségi oldalakon csak a szépet mutatjuk, csak akkor készülnek fotók, amikor ki vagyunk sminkelve stb.  

– Milyen akadályokat kell leküzdened fiatal színészként?

– A rendezők a kezdőkkel mindig szigorúbban bánnak, bár ez nem feltétlenül rossz. Másrészt a kollégákkal is friss még a viszony. Nehézséget jelent eldönteni, hogy mit engedhetek meg magamnak egy idősebb színésszel szemben.

Ők poénkodnak, de én visszaszólhatok?

Rögtön első évben megkaptam, hogy hallgassak, mert a tojáshéj még a fenekemen van.

– Jakab Tamással (szintén a társulat tagja) osztálytársak voltatok a színművészetin. Milyen volt az első főszerepet rögtön egy ismerős partnerrel eljátszani?

– Biztonságot adott, hogy Tamás ott volt velem, de nem csak a színpadon, hanem a civil életben is. Kezdetben nem találtam ebben a városban a helyemet, és emlékszem, mindig vártam, hogy Tamás érkezzen meg a próbákra Kolozsvárról. Sokat segítettük egymást: sértődések nélkül el tudtuk mondani a pozitív és a negatív észrevételeket is. 

– Az utóbbi előadásokban már gyakrabban voltál, illetve vagy partner a színpadon Barabás Árpáddal. Hogyan éled meg azt, hogy a magánéletben is egy párt alkottok? Okoz bonyodalmakat, hogy a munkahelyeden és otthon is ugyanaz a felállás? 

– A Haramiák című előadásban játszottunk először szerelmespárt ketten, azt megelőzően még csak közös jelenetünk sem volt. Az elején féltem, hogy ki fog oktatni, ha valamit nem csinálok jól. Amikor elkezdtünk próbálni, elmúlt az izgalom. Olyan szinten megértettük és segítettük egymást, amire azelőtt nem is mertem volna gondolni.

A Száll a kakukk fészkére című darabban, Vladimir Anton rendezésében, szintén szerelmespárt alkotunk. Ami bonyodalmat jelent, hogy néha otthon sem tudjuk letenni a színházi témákat. 

– Mikor kaptad a legmeghatározóbb szakmai kritikát?

– Az egyetemen, Botos Bálinttól, aki tanárom volt. Látott bennem valami különlegeset, amit folyamatosan hangoztatott: jó helyen vagy, jó úton jársz, jó az, amit csinálsz. Barabás Árpi véleményére is sokat adok: mindig elmondja a negatív kritikát, majd bátorít, hogy menjek tovább. 

– Milyen a viszonyod a pályatársakkal? Ha sikeresebbek nálad, az inspirál vagy konkurenciaként tekintesz rájuk?

– Mi tagadás, néha irigykedem. Jó viszonyt ápolok a kollégáimmal, és amikor évente egyszer találkozom velük, akkor örülök a sikereiknek. Ha ők meg tudták csinálni, akkor én is – tehát, inspirálnak is. Emellett, példaértékűnek tartom a Pintér Béla és Társulatát, a Katona József Színházat, és Törőcsik Mari munkásságát. Neki kilenc év kellett ahhoz, hogy jó színésznő legyen a színpadon – ez megnyugtat, nekem is van időm fejlődni, és nem kell most rögtön jó legyek. 

– Vannak vajon hátrányai annak, hogy egy kisvárosban kezdted a pályád?

– Nincs hátránya, innen is megismerheti a világ a színészeket. Mivel egy kis társulat tagja vagyok, minden előadásban játszom – ez mind gyakorlat, mindeközben folyamatosan dolgozom. Kolozsváron nem biztos, hogy sok szerepet kapnék, vannak olyan színészek, akik hónapokig ülnek egy helyben. 

– Hogyan töltődsz fel a szabadidődben?

– A szaladás teljesen kikapcsol. Sokszor a próba előtti szaladás során találom ki, hogy mit fogok tenni a jeleneteimben. Ez fel is tölt, mert nem agyalok rajta, csak

bevillannak a remek ötletek, és el is tudom engedni a hétköznapi dolgaimat.

Szeretek olvasni, a kedvencem Törőcsik Mari és Bérczes László beszélgetőkönyve. Szeretek filmeket nézni: Netflix-rajongó vagyok. 

– Milyen előadásban láthat téged legközelebb a közönség?

– Januárban mutatjuk be a Száll a kakukk fészkére című produkciót, amelyben Candy Starrt alakítom. Amikor megláttam a szereposztást, nem akartam megnézni a filmet, nehogy ellopjam a karaktert. De egyszer egy beszélgetésbe bonyolódtam a színház öltöztetőnőjével, Karácsony Kingával, és elkezdtünk találgatni, hogy vajon Candy hogyan jelenik meg először a filmben. Megnéztük a jelenetet, és rengeteg ötletet adott. Nem utánoztam, hanem teljesen magamra szabtam a lány karakterét: kíváncsi, vidám, szókimondó személyiség. Izgalmas jelenség az elmegyógyintézetben. Amikor a próbák során begöndörítették a hajam, felvettem a jelmezem, azonnal rátaláltam Candy magatartására. 

Fotó: Fülöp Attila