Először került sor az Unitárius Nőszövetség szervezésében a Dungó feredő területén a homoródkarácsonyfalvi nannyók, azaz a nagy- és dédmamák találkozójára. A vidám hangulatot visszaemlékezésekkel, kvízekkel, tréfás jelenetekkel, verssel, énekkel alapozták meg, jövőre pedig garantált a folytatás.
Nagyjából harminc nagymama, dédi, régiesen nannyó gyűlt össze a felhívásra, hogy közösségben töltsék el a vasárnap délutánt. Noha a nagyszülők köztudottan fáradhatatlanok, mindannyian egyetértettek abban, hogy nekik is szükségük van néha lazításra. Benedek Enikő tiszteletes asszonyt régóta foglalkoztatja a nannyók találkozójának ötlete, nem csak amiatt, hogy mára a nyelvből kikopni látszó nannyó szót vissza kellene hozni a köztudatba, hanem, hogy kikapcsolódási lehetőséget is teremtsen a falusi asszonyoknak.
„Voltak már előzményei ennek a rendezvénynek, például a gyermeklakodalmas, ami a nannyóktól maradt ránk és azt vittük tovább. Ezzel a rendezvénnyel, azontúl, hogy szeretnénk örömet szerezni a mamáknak, szándékunkban áll más közösségeket is érzékenyíteni, hogy figyeljenek a nagyszülőkre, hisz fontos szerepet töltenek be a család életében. Ezt nem pályázatból, adományból szerveztük meg, hanem közösségi összefogással, kalákával, akik itt vannak, mindenki hozzájárult valamivel. Örömmel tapasztalom, hogy sokan máris magukénak érzik ezt a találkozót” – mondta a tiszteletes asszony.
Benedek Mihály homoródkarácsonyfalvi unitárius lelkész is köszöntötte a nannyókat, felidézve nagymamája alakját, akihez annyi kedves, gyerekkori emlék fűzi, s akit papóval a mezőn oly sokszor vártak, hogy feltűnjön a kantáros fazékkal, ételhordó kosárral. Ezután Horváth István Nannyó mesél című versét osztotta meg a hallgatókkal.
Néhányan, akik betegség, vagy egyéb családi okok miatt nem jöhettek el a rendezvényre, levélben üzentek: „Itt az ideje, hogy a nagymamák dicséretét zengjük, mert nélkülük annyira más lenne minden. Talán lehet velük vitatkozni, hogy náluk ilyenek vagy olyanok a szabályok, mit engednek meg, és mit nem, nyilván lehet ütközőpontokat keresni és találni. De a nagyinál érdekes módon minden, de minden finomabb: a rántott hús, a szilvás gombóc, a kolbászos kenyér, a lekváros bukta. A szerencsésebbek sok olyan emléket őriznek gyermekkorukból, amit a nagyszüleikkel éltek át.
Ahogy a szülőktől kapott útravaló, úgy a nagyszülőknél töltött hétvégék, vakációk varázsa is gyakran csak a felnőttkor küszöbén válik valódi értékké.
Akkor ébrednek rá sokan, hogy az, ami gyerekként került a tarisznyájukba, egy életen át elkíséri őket, és soha többé nem lesz részük hasonlóban.”
A jelenlévők is vallották: a nagyszülő–unoka viszony a világ egyik legszebb köteléke. Akik sok mindent megértek, tudják, hogy vannak dolgok, amik csak a pillanat hevében tűnnek értékesnek.
Kézfelemeléssel kiderítették, hogy a jelenlévők közül kinek hány unokája, dédunokája van, kinek a családja négygenerációs, és mégsem kopott ki még teljesen a nannyó szó, hisz két nagyszülőt szólítanak a jelenlévők közül nannyónak. Az érintettek szerint azért, hogy „egyediek legyenek”.
Sokan – bár még nem nagyszülők – úgy érzik, hogy nagyszüleik mozdulatait, értékrendjüket viselkedésükben, tevékenységeikben hordozzák tovább. A nagyszüleiknek köszönhetik tudástáruk bővülését, a gyermekkor szabadságát. Örökölni nem csak anyagiakat lehet, hanem szívbe, lélekbe beivódott, meghatározó értékeket is.
Sok megfontolandó gondolat elhangzott: „Nem az ősöket kell követni, hanem, amit az ősök követtek. Nagyszüleinknél nem az volt a hagyomány, hogy székely ruhában mentek templomba, hanem az, hogy felvették az ünneplő ruháikat, és elmentek a templomba. Nem himnuszokat, hanem zsoltárokat énekeltek, egy nannyó sem tanított a székely himnuszra, de imádkozni annál inkább. Nannyóék egyszerűen éltek, soha nem hallottuk, hogy innen el kell menni, nem lehet megélni. Tudták, hogy amíg van egy darab föld, tudnak magunknak ruhát szőni, a családnak élelmet biztosítani, addig itt helyük van. Ezt a hitet és a munkához való hozzáállást örököltem és szeretném átadni, hisz a nagyszüleim nem addig csinálták a munkát, amíg megunták, hanem amíg elvégezték” – fogalmazta meg egy nagyszülő.
Volt olyan résztvevő is, aki hatvankét évvel ezelőtt nannyóval járt utoljára a Dungó feredőnél,
s olyan is volt, aki nem értett egyet azzal, hogy a nagyszülőnek csak szeretnie, tutujgatnia kell az unokákat, mert igenis felelőssége, értékmentő szerepe van. Mások szerint pedig a nagyszülőnek kell megdolgoznia azért, hogy az unoka is nyitott, elfogadó legyen vele szemben. Elhangzott, hogy a legjobb az alkalmazkodó nagyszülő, aki gyakran a gyerek cinkostársa, hisz, ha a nagyszülő nem enged, nem fogadja el a gyerek ízlését, stílusát, vége a jó kapcsolatnak.
A találkozó alatt mindenki nyíltan és büszkén beszélt nagyszülői mivoltáról, tapasztalatokat osztottak meg egymással és jó hangulatú, olykor megható pillanatok szem- és fültanúi lehettünk.
A találkozóba a fiatalok egy része is bekapcsolódott: egy helybéli lány erre az alkalomra írt versével, egy másik pedig népdalok éneklésével tette ünnepélyessé az alkalmat, ugyanakkor egy kétszemélyes, komikus jelenetet is előadtak, amelyen mindenki jól szórakozott. Végül a nagymamáktól ránk maradt hagyományos süteményekkel – csöröge, pánkó, málé, töpörtyűs pogácsa – kínálták meg a találkozó résztvevőit, akik a Dungó feredő jóvoltából a hely csendjét és gyógyvizét is élvezhették.
A tiszteletes asszony felhívta a figyelmet a nagymamák világnapjára is, amelyet 1965-ben Lengyelországban indítottak el, a nagymamák virágjának a kéknefelejcset választották, napja pedig július 13.
