Gagyi Katinka
Gagyi Katinka
Mindig is úgy tartottam, hogy a szavak jó barátaim. Tartalmas beszélgetések, utazás, természetjárás, biciklizés, könyvek, egy jó bor, egy különleges étel – ezek éltetnek.

Volt miért hálát adni Székelyderzsben

Mint Erdély-szerte minden unitárius egyházközségben, Székelyderzsben is az őszi hálaadás ünnepét ülték vasárnap. Az úrvacsoraosztással egybekötött istentisztelet, illetve kulturális programok mellett helyi termékek vására...
Becsült olvasási idő: 5 perc 33 másodperc

Meleg őszi nap süt élesen a szemembe, miközben a város egyik fő utcáján sétálok. November közepén járunk, és mivel az évszaknak megfelelően öltöztem, valósággal melegem van. Ha nem látnám a lecsupaszodott fákat, akár el is hinném, hogy május van. Amint haladok a központ felé, valami váratlan látvány ráz fel, az agyamban futtatott programok hirtelen lefagynak, és ráébredek a valóságra. Az ezzel megbízott cég emberei a villanypóznákra karácsonyi fényeket szerelnek. Annyira anakronisztikus a jelenet: közel 20 Celsius-fok és lelógó fényfüzérek.

Ritkán nézek tévét, de a fenti eset után egy-két nappal értesülök a híradóból: megérkezett New York karácsonyfája, helyére állították a 24 méter magas, örökzöld monstrumot. A híradó lejártával pedig az idén először ütötte meg fülemet a reklámtömbben egy karácsonyi dal.

Hosszú évek óta már (legalább) november közepétől ömlik velünk szembe a karácsonyi reklámözön,

hetekig harsog a Csendes éj. Pedig ebben a zajban csendet teremteni magunkban és magunk körül igazi életművészet.

Kérdem én, hogy november 29-én vagy december 13-án mitől csendes az éj? Illetve mitől csendesebb, mint máskor? Az évnek azon az egy, szent estéjén, éjszakáján, amelyről ez a zenei mű szól, már nem tudunk elcsendesedni, mert telítődtünk a Silent nighttal. És miközben a szegénységbe és nincstelenségbe érkező Jézus születésére emlékezünk, nem vesszük észre, hogy a Föld belenyög a lakásunkba bevitt, százhuszonharmadik műanyag giccsbe, amit neki a hátán el kell hordania.

Amióta eszemet tudom, készakarva

figyelek arra, hogy ne hallgassak adventben karácsonyi zenét, novemberben meg pláne ne, amikor még zsigerileg is tiltakozom ellene.

Igen, ilyen régivágású vagyok, hogy legfeljebb az ünnep előtt egy nappal veszem elő a karácsonyi CD-ket (sic! – van, aki még lemezeket tart?), és kezdem azokat a melódiákat hallgatni. Különben félő, hogy mire a karácsonyfa mellé lekucorodok, már megundorodom a Jjingle bells minden létező feldolgozásától. Persze teljesen kikerülni nem lehet, hiszen van, ahol nem áll módunkban szűrni, például azt, hogy mi áramlik a rádióból vagy egy bevásárlóközpont hangszóróján. De legalább ahol én dönthetek, ott tudatosan teszem, és ezt a tudatosságot igyekszem átvinni sok más területre is, hogy én válasszam a saját életem, és az ne csak úgy megtörténjen velem. Diétánkhoz nem csak az tartozik, amit megeszünk, megiszunk, hanem az is, ami más módon jut be a szervezetünkbe, elménkbe, lelkünkbe, például amit nézünk, hallgatunk, amit olvasunk, és akikkel szándékosan találkozunk, beszélgetünk.

Van egy-két olyan ének, amelyet egy évben egyetlen egyszer, szenteste hallgatok meg vagy énekelek a templomban. Megtehetném, hogy előtte vagy utána pár nappal rákeressek a youtube-on vagy feltegyem egy lemezről. De nem teszem. Nem akarom csorbítani annak a misztikummal átszőtt estének a varázsát.

Gyümölcsből is a málna a kedvencem. Hogy jön ez ide?! Egy nyárközépi gyümölcs az ősz végére? Úgy, hogy lehetne az alma, narancs, banán vagy kivi, amit az év minden egyes napján egyforma ízben, kinézetben megtalálok az üzletek polcain, legfeljebb az ára változik szezontól függően. De a málna, az csak júliusban érik két, jó esetben három hétig nagymamám kertjében. Páratlan, semmihez nem fogható aromája ezer érzést és emléket idéz fel bennem, mikor a hőségben egy kis csuporral a bokorhoz sétálok.

És soha nem is veszek a bevásárlóközpontokban málnát, mert nem ugyanazt az élményt nyújtaná, ha nem társul hozzá a tűző napsütés, a bokor apró tövisei, a kert, az intenzív illat.

Épp ettől varázslatos, ettől értékes, hogy az év során csak egyszer jutok hozzá, amiért újra várhatom a júliust. Tudunk örülni annak, amit évente csupán egy alkalommal kapunk meg, és akkor is mindössze pár napig tart? Miért nyújtanánk ki az élményt? A „ritka percek selyem szalagját” tudjuk-e örömmel felbontani?

Előtte másfél hónappal nekifogunk-e mindenszentekre gyertyát vásárolni, a gyerek a nyári vakáció vége miatt szomorkodik-e már augusztus elején? Elég nevetségesnek tűnne, nem igaz? Ha egy-egy megszokott, normálisnak hitt jelenségtől kissé eltávolodunk, és képesek vagyunk nagyobb perspektívából tekinteni rá, reálisabb képet kapunk róla, és jobban kibuknak az ellentmondások.

Sietünk, hogy minél előbb átessünk bizonyos dolgokon vagy minél korábban meglegyenek bizonyos tapasztalatok. A gyerek igyekszik, hogy mielőbb meglegyen az első cigis, piás élménye. A kamasz szeretné, hogy minél hamarabb kipipálhassa az első éjszakát. Mert ha nem, lemarad valamiről, amiben a társainak már része volt. (Igaz, a munkába állással, a mamahotelből való kicsekkolással már nem ugyanez a helyzet.)

A szülők a kórház kapuján épp kihozott újszülöttjüknek már napközit keresnek, és alig lett szobatiszta, a lehetséges tanító néniket latolgatják.

Hétfőtől csütörtökig azon sopánkodunk, hogy valahogy érkezzen el a hétvége, februárban nekifogunk kérdezgetni, hogy mikor kezdenek bomlani a rügyek, aztán júniusig azért sajnáljuk magunkat, hogy már sosem lesz végre nyár.

De hova is rohanunk?! Hiszen minden pillanattal, amiről alig várjuk, hogy elmúljon, tulajdonképpen a saját halálunkhoz kerülünk egy lépéssel közelebb. Vagy ezek csak ilyen novemberi, elmúlástól ihletett gondolatok? Nem hinném.

Nem lehet elég korán kezdeni