Szász Csaba
Szász Csaba
„Öntsünk tiszta vizet a nyílt kártyák közé, mielőtt az idő vasfoga elszáll felettünk, hogy tiszta legyen a lelkiismeretfurdalásunk!"

Maradt a feketemunka, mindenki tudja – A felügyelők pedig résen vannak 

A munkáltatók kihasználják a lehetőségeket, a munkakeresőknek pedig gyakran mindegy hogyan, csak pénzhez jussanak a megélhetéshez. Mindenki kockáztat, a munkaadó a büntetést, a munkavállaló...
Becsült olvasási idő: 10 perc 21 másodperc

Most pörög a játék: ma este hat órától ismét kézilabda-mérkőzésre kerül sor az udvarhelyi sportcsarnokban – a VSK férfi kézilabda együttesének két alapemberét faggattam, Komporály Attila csapatkapitányt, aki pár hete játék közben megsérült, és aki legfeljebb a lelátóról tudja követni a meccset, illetve csapattársát, barátját, Ferenczi Botondot mint rangidős, tapasztalt játékost. Nem csupán a mai mérkőzésről, a mostani idényről meg a jövőről beszélgettünk, szóba került eddigi pályafutásuk is.

– Hogy megy most a csapatnak?

Ferenczi Botond: Azt hiszem, mondhatjuk, hogy jól. Az őszi szezont elég stabilan hoztuk a lebonyolítástól függően egy szűkebb csoportban, amiből kvalifikáltuk magunkat a tavaszi play-off kiírásra. A kezdeti nehézségek után, ugye, két vereség benne volt az első három fordulóban, márciustól felívelő pályán vagyunk, hétvégén is rangadót nyertünk Nagyváradon, úgymond visszaszereztük a korábban Udvarhelyről elvitt pontokat.

Komporály Attila: Maximálisan meg vagyok elégedve a csapattal, valóban belefutottunk két vereségbe, ami nem igazán jött jókor, de a bajnokság elején történt, így volt, illetve van időnk kiküszöbölni a csorbát. Nekem most kicsit nehezebb, mert nem igazán tudok segíteni a csapatnak, az utóbbi pár meccsen nem tudtam velük lenni, de büszke vagyok rájuk, és azt gondolom, közel vagyunk ahhoz a célhoz, amit szezon elején csapatként kitűztünk. 

– Mint tapasztalt játékosok, mit gondoltok azokról a fiatalokról, akik bemutatkoznak, akik jönnek felfelé, akik tán remélik, hogy olyan pályát futnak be, mint ti, vagy esetleg jobbat? Képesek lesznek a bravúrra, jó úton járnak?

K. A.: Az igazság az, hogy vannak ügyes fiatal játékosaink, viszont szerintem még többet kell dolgozniuk ahhoz, hogy nagyobb sikereket érjenek el, vagy hogy Udvarhelyről el tudjanak kerülni nagyobb csapatokhoz. Vannak olyanok, akik elérhetik ezt, nyilván tőlük is függ. A szakmai tudás megszerzése és a lehetőség itt adott, de ezt nekik is akarniuk kell. Vannak olyan mérkőzések, amikor bizonyíthatnak, olyanok is, amikor nem élnek a lehetőséggel, máskor pedig megmutatják, hogy van bennük potenciál. Tudjuk,

a sport nem olyan, hogy folyamatosan száz százalékon tudsz pörögni minden meccsen,

fiatalok még, vannak hullámzó teljesítmények, vannak kimagaslóak, türelem kell ehhez.

– Boti, neked is van viszonyítási alapod, jó néhány csapatnál láttál ifjakat felnőni, te milyennek látod a mieinket?

F. B.: Igazából mindenkinek ugyanazt az utat kell bejárnia egy sportpályafutás során, hullámzó teljesítménnyel a szárnybontogatás idején. Viszont a mostani generációra egy kicsit a motivációhiány is jellemző, annak ellenére, hogy szakmaiságból vagy képzésben jobbat kapnak, mint mi annak idején. A mi ifjúsági vagy fiatal felnőtt játékosainkban is megvan a potenciál, hogy karriert építsenek elsőosztályos vagy erős másodosztályos játékosként. Mindenképpen a minőségre és egyben a legmagasabb szintre kell törekednünk, de előbb-utóbb áttörést azt tud hozni, ha megértik, hogy már nem gyermekek, hanem fiatal felnőttek, tizenhét-tizenkilenc vagy idősebb férfiak, és ehhez mérten kell hozzáállniuk, dolgozniuk, és nem azt várni, hogy más dolgozzon helyettünk. Úgy tudnak csapatba kerülni, ha helyet csinálnak maguknak. Ez mindig is így működött. Ha jön egy fiatal tehetség, mindaddig tehetség marad, amíg nem bizonyít.

Bizonyítani úgy lehet, hogy gyakorlatilag minket, öregeket kell ellökni a labda mellől, hogy nekik igenis több játékidő jusson. Persze, mi sem vagyunk éppen papírból,

úgyhogy itt kemény küzdelemre kell számítani. De akik odateszik magukat, és helyet tudnak csinálni maguknak a csapatban, azokból lesznek az igazán életképes játékosok, akik ezt követően komoly, profi karriert tudnak befutni.

– Bizonyítani már ma lehetőségük nyílik, hiszen beszélgetésünk egyik apropója épp ez, hogy újra meccsnap van, amelyet egy hosszabb szünet követ, így egy ideig hazai pályán nem szurkolhatunk nektek. Milyen meccsre számíthatunk?

F. B.: Este hattól fogadjuk Fogaras együttesét a sportcsarnokban, bárki bejöhet és szurkolhat. Ez egy regionális rangadó, ősszel is egy csoportban voltunk velük, gyakran játszunk egymással. Eddig is volt, illetve a következő időszakban is lesz három-négy ki-ki mérkőzésünk, ezek döntik el, hogy kik fognak az első két helyre kerülni. Ha holnap is nyerünk, óriási lépést teszünk afelé, hogy stabilizáljuk helyünket az első két pozíció valamelyikén, ami kiemelt fontosságú a céljaink elérésében, tehát nagyon neki fogunk menni. A hazai pálya, a hazai közönség, az elhivatottság most nekünk kedvez. 

– Attila, neked lesz talán a legnehezebb dolgod… Hogy vagy?

K. A.: Nem túl jól, a térdem keresztszalagjai a tapadási pontokon elég súlyosan sérültek, a meniszkusz is, tehát műtét vár rám. Lelkileg sem vagyok a legjobban, szeretnék ott lenni, segíteni a csapatot, de előbb valahogy össze kell szednem magam, mert elég hosszú kihagyás vár rám. Április 13-án műtenek, nagyon optimistán számolva hat-hét hónap múlva tudok edzeni újra a csapattal. 

– A legfontosabb, hogy teljesen felépülj.

K. A.: Természetesen, és bár nem tegnap kezdtem el kézilabdázni, továbbra is az egészség a legfontosabb.

Szeretjük a kézilabdát, megyünk is előre, sokszor vakmerően,

de kézilabda után is lesz élet, tehát jó lenne később is lemenni egyet a műgyepre focizni, például veletek. 

– Ezt a szezont viszont ki kell hagynod.

K. A.: Ezt a szezont biztosan, nem kérdés, a jövő szezont meg az is befolyásolja, hogy melyik osztályban indulunk majd. Amennyiben másodosztály marad, akkor az szeptemberben indul, én meg november környékén szeretnék visszatérni a játékhoz, ha minden jól alakul. 

– Hogy ősztől milyen szinten folytatja a csapat, sok mindentől függ. Mi lesz, ha újra kiharcoljátok a feljutást?

K. A.: Mikor továbbjutottunk a csoportból és megkezdődött a play-off, kitűztük magunknak azt a célt, hogy az itthon játszott meccseket nem veszítjük el, idegenben pedig ott rabolunk pontot, ahol csak lehet.

Ha Fogarassal szemben nyerünk, akkor jobbára már célegyenesben vagyunk. Ezután viszont megint az a helyzet áll elő, hogy mi elvégeztük a dolgunkat, a többi pedig nem tőlünk függ.

F. B.: A feljutási jog korábbi kiharcolása nekem kimaradt, hisz én csak ebben az idényben csatlakoztam a csapathoz. Én úgy látom, ahhoz, hogy egyáltalán tervezz egy szintlépést, mindenekelőtt stabilitás szükséges, mert rettentő nehéz úgy teljesítményt nyújtani, hogy a fél szemed mindig hátul van, a másikkal meg nem tudod, hol van a jövőkép. A stabilitás az alap, minden további erre épül. És itt azért minőségi szakmai munka folyik, ezáltal is törekszünk minőségi kézilabdát mutatni. Ha megnézzük az élvonal csapatait, beleértve a másodosztályos hat-hét jobb együttest, akkor elmondhatjuk, hogy ott vagyunk országszinten az első tíz-tizenöt csapat között. Ez azért lehetséges, mert a szakma részéről komoly a hozzáállás, és ez elég arra, hogy a másodosztályban folyamatosan bajnokok lehessünk. Nem a mi tisztünk, hogy a többit firtassuk. Mi a részünkről tesszük a dolgunkat, hogy a székelyudvarhelyiek a  jövőben is jó kézilabdát láthassanak.

– Aktív sportolóként több év van mögöttetek, mint amennyi előttetek. Játszottatok itthon, külföldön, és visszajöttetek oda, ahonnan elindultatok. Visszatekintve az elmúlt évekre, milyennek látjátok a sportkarriereteket?

K. A.: Remélhetőleg még pár év van bennünk. Hellyel-közzel elégedett vagyok magammal, és azt gondolom, hogy sokkal többet nem igazán érhettem volna el. Számomra nem volt egyszerű az indulás. Világéletemben focista akartam lenni, voltak lehetőségek is rá, egyke gyermekként viszont nem nagyon akartam az otthontól sem elszakadni, és mikor tizenegyedikes koromban adódott egy lehetőség, megpróbáltam a kézilabdát. Őszintén, nem is tudom, mit láthattak bennem, csak szaladtam előre.

Botival egy tornán ismerkedtünk meg, amikor elképedve nézte, hogy mit művelek a pályán, hogy nem tudok passzolni, kézilabdázni. Aztán lejött a lelátóról és mutatott néhány dolgot. Nem volt egyszerű bekerülni az SZKC-hoz. Utána Orosházára szerződtem, mely döntés jónak bizonyult, nagyon sok tapasztalatot szereztem. Végül hazajöttem, a családi vállalkozásban próbáltam ki magam, illetve szerződést ajánlottak ismét itthon kézilabdázni.

Én nem „levezetni” jöttem haza, nem ilyen vagyok, én meghalok a kézilabdáért.

És nekem ez így megéri, elégedett vagyok. Szerettem volna első osztályban befejezni, ez viszont már nem tőlem függ, persze ez feltenné az i-re a pontot.

F. B.: Ha visszagondolok a felfutásom kezdeteire, akkor elmondhatom, hogy a nagyon klasszikus, iskolai kézilabdázástól végigjártam a ranglétrát, nagy tehetségnek tartottak annak idején, és azt hiszem, ezeket a hozzám fűzött reményeket nem váltottam be. Ehhez az én mentális milyenségem is hozzájárult, mint ahogy az is, hogy a húszas éveim elején milyen csapatokhoz igazoltam. Tizennyolc évesen az egyik legjobb játékosnak tartottak itt az országban, ezért is igazolt le a Szeged, ahol aztán igazi klasszisok ellenében kell küzdeni, hogy játékidőhöz juss, ami nemigen jött össze. Tatabányára kerültem, aztán még a junior KC színeibe is visszatértem, majd stabilan az SZKC-hoz jöttem, utána pedig abbahagytam. Tehát a visszavonulás nálam többször szóba került. Jött még egy magyarországi kitérő, ami nagyon hasznos volt, új szemléletet tanultam a kézilabdáról a spanyol mentalitás megtapasztalásával, de a pályámat igazából a mostani játék foglalja keretbe, és be is szeretném itt fejezni, így megfelelő módon tudom lezárni a karrieremet. Az is a szerepem itt, hogy megosszam a fiatalokkal a tapasztalataimat, ahogy mondani szokták, jó az öreg a háznál. Attilával közeli kapcsolatot ápolunk, próbálunk a csapat játékán tapasztalatunkkal segíteni, megtisztelő is, ha odafigyelnek ránk. Remélem, az eddigi munkánknak meglesz az eredménye, és hogy másodosztályú bajnokként fejezem be a szezont.

Nem vagyunk mi papírból – A mai kézimeccs apropóján