Becsült olvasási idő: 6 perc 8 másodperc
Nagy Noémi Kriszta
"Ugye vagyok, aki leszek, ugye leszek, ami marad?" Hiperkarma

Csata Ágnes – akinek helye van az operaházban

Csata Ágnes a Dr. Palló Imre Művészeti Szakközépiskola tizenkettedikes tanulója, kiváló énekes, aki az elmúlt években számos nemzeti versenyen részesült már elismerésben. Legutóbb az...
Becsült olvasási idő: 6 perc 55 másodperc

Különlegességgel kecsegtetnek a filharmonikusok ezen a héten is, ugyanis zömében olasz zeneszerzők darabjai csendülnek fel a mai előadóesten, egy énekes szólista és egy zongorista előadásában.

A középkorban Olaszország volt a klasszikus zene bölcsője, és azóta is jelentős pillérként szolgál a nyugati komolyzene világában. Nem véletlen tehát az sem, hogy a klasszikus zenében ma is használt, számos kifejezés az olaszból származik: a cappella, adagio, ária, canzone, coda, koncert, oratórium, recitativo, scherzo, szonáta, toccata stb. Mindezeket azért tartom fontosnak megemlíteni, mert nem árt tudni, hogy a pizzán és a spagettin kívül vannak még olyan „olaszos dolgok”, amelyekkel találkozunk a hétköznapokban, még akkor is, ha valaki nem „felkent” zenész.

A mai előadóesten a cseh Antonín Dvořák és a francia Erik Satie kivételével, többnyire olasz zeneszerzők művei csendülnek fel, olyanoké, mint Paolo Tosti, Vincenzo Bellini és Pietro Mascagni. Vendégelőadók: Anda Pop (szoprán) és Ana Maria Negrea (zongora).

Paolo Tosti

Sir Francesco Paolo Tosti (1846–1916) olasz zeneszerző és zenetanár. Könnyed, kifejező dalairól ismerszik meg, melyeket természetes, énekelhető dallamok és édes érzelgősség jellemez. Ismert a Canti popolari Abruzzesi című olasz népdalkiadványáról is, stílusa a Belle Époque (szép korszak) idején vált nagyon népszerűvé, és gyakran szalonzenének is nevezik. Leghíresebb művei a Serenata (szöveg: Giovanni Alfredo Cesareo), a Good-bye! (szöveg: George Whyte-Melville), amelyet néha Addio néven olaszul adnak elő (szöveg: Francesco Rizzelli), valamint a népszerű nápolyi dal, a Marechiare, amelynek szövegét a kiemelkedő nápolyi költő, Salvatore Di Giacomo írta. A Malia, az Ancora és a Non t’amo piu népszerű koncertdarabok lettek az idők során. Tosti jól írt darabokat énekhangra.

Vincenzo Bellini

Vincenzo Salvatore Carmelo Francesco Bellini (1801–1835) olasz zeneszerző. 

Gioachino Rossini és Gaetano Donizetti mellett ő volt a bel canto harmadik meghatározó alakja. A bel canto operák nagyrészt egy kaptafára készültek és nagyon erősen a cavatina és a cabaletta eszközére támaszkodtak. A lassú és lírai cavatina arra szolgált, hogy az énekes megcsillogtathassa dallamformálását, megmutathassa, hogy a hosszú hangot milyen szépen, érzékenyen és árnyaltan tudja kitartani. A gyors cabaletta az énekes virtuozitását volt hivatott bemutatni. 

Bellini különleges helyzetét a nápolyi iskola szerzőinek sorában mindenekelőtt rendkívüli dallaminvenciójának köszönheti. Anélkül, hogy felbontotta volna a hagyományos formákat, keze alatt az ária érzékenyebb, finomabb jellegűvé vált (ez jellemezte a későbbiekben Giacomo Puccini művészetét is). Zenei szerkesztésmódja nem tekinthető ugyan szimfonikusnak, visszatérő vezérmotívum-technikája azonban szorosan összekovácsolja az egyes művek számait, megelőlegezve ezzel a halála után kibontakozó zenedrámák szerkesztési módját. Együtteseiben a korabeli szokásoknak hódolt, viszont a szerelmi kettősök tekintetében elindította azt a formát, amelyet aztán Giuseppe Verdi fejlesztett tovább, azaz a kettős terc- és szext-parallelekben halad, majd finoman kromatikus kadenciákban találkozik a szoprán- és a tenorszólam. Jelentős szerepe volt a szokványos recitativo megújításában is, ugyanis kiemelte azt az addig megszokott secco-technikából és átkomponálta azt. Utolsó művében, A puritánokban ötvözte a nápolyi operaiskola és a francia nagyopera hagyományait. Zenéje még a Rossiniénél is jobban vonzotta a nagy énekeseket: megérintette őket a Bellini-áriákban megbúvó romanticizmus.

A Norma az egyetlen Bellini-opera, amely folyamatosan műsoron van, benne testesül meg a bel canto hagyomány lényege,

és Bellini legnagyobb művének tartják.

Ütemről ütemre építkező, kiegyensúlyozott, végtelen hosszú dallama – mint a Casta diva a Normából – tökéletesen arányos, szemérmes, mégis szenvedéllyel teli. A Norma nem könnyű szerep, rendkívül hajlékony drámai szopránt igényel. 

A bel canto
A bel canto egy olasz operai kifejezés (jelentése: szép ének), amely olyan éneklési technikát jelent, ami a tökéletes dallamformálást helyezi az előadás középpontjába. A hang mozgékonyságán, a hangképzés kiegyenlítettségén alapul. A zeneszerzők az énekhangot már-már „hangszerként” használták. A bel canto operákban gyönyörű áriák szólaltak meg. Hosszú időn át magába foglalta a rögtönzés és a díszítés művészetét is, később az énekes szólam rögzült, majd drámaiság is társult hozzá. Verdinél és a francia nagyoperákban az éneklés már jobban eltávolodott a drámai kifejezés és a deklamáció irányába. Az operai történetek drámaiságának kihangsúlyozását a végül a zenei verizmus valósította meg.
A bel canto 17-19. században volt a legnépszerűbb, főleg az olasz operában, kiváltképpen a nápolyi iskolában. Híres bel canto áriák például Norma cavatinája (Bellini), Malatesta és Don Pasquale kettőse (Donizetti: Don Pasquale) vagy Nemorino románca a Szerelmi bájitalból (Donizetti), a rágalomária Rossini A sevillai borbély című operájából. A bel canto aranykora 1805–1830 közöttre tehető, amikor a stílus legnevesebb zeneszerzői alkottak: Bellini, Donizetti és Rossini. 

Pietro Mascagni

Pietro Mascagni (1863–1945) olasz zeneszerző, karmester. A 19. század végén, Giuseppe Verdi visszavonulása után űr keletkezett az olasz zenei életben, amelyet a kor nagy zeneszerzői csak részben vagy egyáltalán nem tudtak betölteni. Ebben az időszakban az olasz operában is egyre hangsúlyosabban jelentkezett Richard Wagner hatása, ami a dallam és az éneklés hazájában nem volt természetes jelenség. Szükség volt reformra, vagy legalábbis friss színre, új hangra az olasz operairodalomban, olyan változásra, ami nem az olasz sajátosságoktól idegen oldalról jelentkezik, nem a szimfonikus elemek uralomra juttatására törekszik, hanem a nemzeti sajátosságokból indul ki, és iránya a belső fejlődés törvényeihez igazodik. Ebben a közhangulatban indult Pietro Mascagni pályája 1890-ben, amikor Rómában bemutatták egyfelvonásos operáját a Parasztbecsületet. Ez az opera magába foglalta mindazt, amit az olasz opera reformjától vártak. A Parasztbecsület bemutatóját tekintik a verizmus kezdetének. Ez mind témájában, mind zenei formavilágában a való élet eseményeinek bemutatását tekinti célkitűzéseinek.

Hatásos, a változó érzelmekhez igazodó, többnyire rövid dallamívekkel tagolt melódiák, gazdag hangszerelés, a mesterkéltség legteljesebb kerülése jellemzi ezt az irányzatot.

A világos szerkezetű, drámai erejű Parasztbecsület ízig-vérig olasz muzsika, a szicíliai népi melodika szülötte. A bel canto diadala a deklamáció felett, az elemi erejű szenvedélyeké a Wagner-epigonok ál- vagy akár valódi pátosza felett. Fő jellemzői a rikító hangszínek, a harsány zenekari hangzások és a finomabb költői hangulat csaknem teljes hiánya. A Parasztbecsület mellett a Fritz barátunk Mascagni másik operája, amely a világ operaszínpadain ma is több-kevesebb rendszerességgel jelen van, jóllehet ismertsége nem vetekedhet az előbbivel.

A koncert a városháza Szent István Termében kezdődik, ma 18 órától, regisztrálni a 0745–031452-es számon üzenetben szükséges. 

Olaszosra veszik a figurát a Székelyföldi Filharmóniában