Nap mint nap tapasztalom a környezetemben, hogy a mélyszegénységben élőknek mennyire kevés reményük van a jobb életre. Látom az iskola, az óvoda, a szociális területek párhuzamosan futó programjait, amiről bár tudjuk, hogy erősíteniük kellene egymást, ez mégis ritkán sikerül. Látom azt is, sokszor mennyire nehéz megérteni egy más kultúrában felnevelkedett embert, mennyi csalódást, dühöt, néha tehetetlenséget szül, ha a segítő szándék és szakszerű – vagy annak vélt – beavatkozási kísérlet nem hoz eredményt. Azt is látom, hogy sokan könnyen ítélkezünk anélkül, hogy részleteiben ismernénk a helyzetet. Szeretnék néhány eredményről beszélni, amit romákkal végzett munkánk során tapasztaltunk. Talán a történet magáért is beszél. 

Amikor 2015 februárjában pszichológus és szociális munkás kollégáimmal először mentünk a sepsiszentgyörgyi Őrkő telepre, az a szándék vezérelt, hogy megismerjük, és szakmai felkészítőt tartsunk azoknak az őrkői asszonyoknak, akiket a közösség, illetve az akkori vezetőjük erre a szerepre kijelölt. Felfele, Őrkő irányába tartó utunk elején még beleütköztünk „a falba”, hiszen akkor még állt az a 80-as években épült határvonal, amely elválasztotta a szomszédos tömbháznegyed lakóit a roma közösségtől. A helyiek által „berlini falnak” nevezett építmény egy részét apránként elhordták az ott élők, majd az Őrkő felé vezető útszakasz korszerűsítésekor, 2017-ben a maradék betonelemeket is lebontották. Azt ellenben elmondhatjuk, hogy ennél sokkal nehezebb lebontani a lelkekben lévő falakat. Ennek ellenére

hiszem azt, hogy a változásnak még a zárt roma közösségek sem tudnak a végtelenségig ellenállni.

Hét éve hetente jelen vagyunk kollégáimmal Őrkőn egy, az Esély Lelki Egészségvédő Egyesület által nyújtott, Ringató – Biztos Kezdet Gyerekház elnevezésű programban. Ez az idő lehetőséget adott arra, hogy bepillantsunk az itteni emberek életében lassan érlelődő változásokba. 

Őrkőn azt látjuk, mint általában a cigány közösségekben, hogy a nők otthon tevékenykednek, főznek, mosnak, gyermeket nevelnek, és valamiféle íratlan szabálynak megfelelve,

mindig is a férjük, édesapjuk, fivéreik alárendeltjeiként pozicionálják magukat.

A napi betevő beszerzése, előteremtése a nő feladata, és ha ennek egy része „házon kívül” történik, erre a bizonyos beszerző körútra a nőnek cipelnie kell sok esetben három-négy apró gyermekét. Pillanatképek élnek bennem a város különböző részein látott cigány családokról, elől a férfi, a nagyobb fiúk, majd néhány méterrel hátrébb a nő, hátán, ölében, derekán a gyermekeivel, neccekkel a karján. 

A cigány történelem során mindig a nők voltak azok, akik a saját közösségük és az őket befogadó – vagy éppen be nem fogadó – társadalom között hidat képeztek.

Egy olyan asszonyról szeretnék mesélni, aki ezt a szerepet felvállalta és betölti ebben a közösségben lassan öt éve: „a mi Mónink” Őrkőn él férjével és gyermekeivel. Hivatalos alkalmazottja a sepsiszentgyörgyi Ringató gyerekháznak, története mintegy össze is fonódik ezzel.

Móni kezdetben a program nyújtotta szolgáltatást vette igénybe, három apró gyermekével, kliensként járt hozzánk. Ez azt jelenti, hogy részt vett a mindennapi foglalkozásokon, amit a gyermekeknek és édesanyáknak tartanak a kolleganők: mondókázás, mozgásos játékok, tánc, kézművesség és sok egyéb, aminek az is a célja, hogy az együttlét során a kicsi mellett az anya is megtanulja, majd együtt mondja, továbbadja gyermekeinek. Móni kislánya, Gabriella, alig egyhónapos korától „itt nőtt fel”– mondja Móni, amikor visszaemlékezünk a kezdetekre. Programunk azon az elven alapszik, hogy minél hosszabb ideig, és minél több területen vagyunk jelen a közösség életében, annál több lehetőségünk adódik arra,

hogy élő kapcsolat alakuljon ki az emberekkel, ami reményeink szerint lassan, de biztosan eredményt hoz.

Arra gondolunk, hogy ha éppen elég, a fejlődését serkentő inger veszi körül a gyermeket az élete első  éveiben, akkor nagyobb valószínűséggel tud beilleszkedni az óvodai életbe. 

Azt látjuk ugyanis, hogy az első kiadósabb sírás hónapokra, akár teljes tanévre visszariasztja az anyákat attól, hogy óvodába vigyék a gyermekeiket, megfosztva őket mindazoktól a hatásokól, amelyek az iskolára is felkészíthetnék. Gabriella beszédén, viselkedésén egyértelműen ott van a nyoma a ringatós jelenlétnek. Biztonságban érzi magát az óvodában, „bandázik” a többi ringatós gyermekkel, nyugodtan hagyja ott az édesanyja, és ő is be tudja fogadni mindazt, amit neki kínál az óvoda. 

Móni munkaköre szerint dajka és takarítónő nálunk. Úgy van jelen a munkahelyén, hogy közülünk ő ismeri a legjobban a közösséget,

élő kapocs, tökéletes terepismerettel, és azzal a tapasztalattal, amit szülőként is átélt, amikor gyermekeit rendszeresen hozta a Ringatóba.

Megbecsüljük őt és a munkáját, és ő is becsüli azt a lehetőséget, amit ezáltal kap emberként, kollégaként tőlünk.

Hiszen

Őrkőn ritka, mint a fehér holló, hogy egy nő éveken keresztül kötelességtudóan jelen legyen, és ugyanazon a munkahelyen megmaradjon.

Tudjuk, hogy egy ok nem elegendő egy jelenség kialakulására, így ez esetben is sokféle tényező vezetett ebbe az állapotba. Magas azoknak az aránya, akiknek nincs nyolcosztályos végzettségük, illetve van, aki azért nem jár el otthonról dolgozni, mert a férje féltékeny, mások a gyermeknevelést helyezik előtérbe, de az is előfordul, hogy még írni-olvasni sem tudnak. Hogy ok, vagy következmény mindez, szintén megérne egy misét, mi minden esetre elevenen emlékszünk kollégáimmal arra, hogy a kezdetekben, amikor elkezdtünk dolgozni az őrkői asszonyokkal,

nem tudták megnevezni azt a viszonyt, ami munka közben kialakult köztünk. Érzékelhető volt, hogy idegen, tartalmatlan a „kolléga” fogalom, keresték, hogy minek nevezzenek bennünket ennek a szakmai identitáskeresési folyamatnak az első időszakában.

Amíg számunkra egyértelmű volt, hogy ha elvégzik a felkészítőt, kollégák leszünk, ők hosszú ideig nem tudtak belehelyezkedni ebbe a szerepbe, barátnőként tudtak megnevezni bennünket. A „kolléga” nem létező identitás és ennél fogva nem létező fogalom volt számukra, ezt mi is csak közben értettük meg. 

Ennek a folyamatnak a nehézségeire Móni is visszaemlékszik, főként azt emeli ki, hogy az elején komoly nehézséget jelentett az, hogy a több jelentkező közül ő lett kiválasztva erre az állásra. „Irigykedtek, nem néztek jó szemmel egy darabig”.

Igazi próbatétel elé éppen ők, a közössége tagjai állították,

megkérdőjelezték a kompetenciáját, bántó beszólásokkal nehezítették a mindennapjait. Ahogy telt az idő, Móni olyan értékeket kezdett elsajátítani, a magáénak érezni, amely a cigány közösség elveivel akár ütközhet is: naponta pontosan érkezik a munkahelyére, alkalmazkodik az ottani elvárásokhoz, ha a társa nem tud partner lenni egy helyzetben, akár egyedül dönt a gyermekei ügyében, határozottabban kiáll a véleménye mellett. Ez egy teljesen más női létforma, mint amit megszoktak a közösségben, és mind a saját családja, mind a tágabb közösség által nehezen tolerálható. Talán a legerőteljesebben a gyermekei iskoláztatásában látszik meg ez a változás. 

Ő maga is érzi a két világ találkozásában az újat, ami inspirálja, megtartja ezen a pályán. 

„Olyan, mintha nem cigány lennék”, így fogalmaz, és tudjuk mindketten, hogy nem a nemzeti identitás itt a lényeg, hanem arról beszél, hogy jó neki megtapasztalni, befogadni azokat a hatásokat, amelyek a munkahelyén érik őt. Móni példáján keresztül belegondolok abba, hogy

évszázados hagyomány törik meg azzal, ha egy roma nő a közösségen kívül dolgozik, talán ezért is kell ezt hangsúlyozni, hiszen nagy erőfeszítések árán tudják ezeket a lépcsőfokokat végigjárni ezek az emberek.

Az élet ebben a közösségben mindig a mai napról szól! Ma meglegyen a betevő falat, a holnap még messze van! A gyerekházunk olyan pedagógiai, pszichológiai szolgáltatásokat nyújt, amely éppen a nehézségeket feledtet(het)i el néhány órára a jelenlévőkkel, játékot, tanulást, mozgást, tisztaságot, táplálékot, nyitott, hívogató jelenlétet kínál, ennel ellenére mégis sok buktató akadt az eddigi évek során. Ilyen például az, hogy Őrkőn nem sokat mond az embereknek, ha azt kérjük, reggel kilenc órára várjuk, vagy hétfőn, kedden, egy megnevezett napon kerül sor egy születésnapra, egy farsangi mulatságra, terhesgondozó csoportfoglalkozásra, szülők iskolájára, erre-arra, hiszen az idő Őrkőn mást jelent mint nekünk, pár méterrel odébb, de teljesen más kultúrában felnőtt embereknek. Erre akár fel is háborodhatnánk, de

megtanultuk, hogy ha kicsit segítünk, kicsit elvárunk, az inkább vezet eredményre,

mint a teljes odaadás – mondjuk, adományok, vagy az, ha „felülünk a magas lóra”, és várjuk, hogy a mi szabályaink szerint működjenek mások.

Amikor körülöttünk nagy a baj, szeretnénk látni, hogy törekvéseink eredményt hoznak, hozzájárulnak a változáshoz, a jobb életminőséghez. Sokszor ültünk magunkba roskadva a kollégáimmal, azon tűnődve, vajon van értelme a munkánknak. Fog valaha is másként élni az itteni ember?

Ha Mónira nézek, akkor azt gondolom, járható ez az út, viselhető ez a szerep, ő és a gyermekei példája markánsan mutatják, hogy lehet szélesíteni az ösvényeket, új utakra lépni, ott megmaradni.

Munkájában nincs rendkívüli, de körülményei, amelyek közt ezt végzi, azzá teszik. Nekem mintaértékűvé. 

„Másként néznek ma már rám, felnéznek rám, azt mondják nekem az emberek, hogy óvónéni” – Móni tudja már, hogy mit jelent a „kolléga” szó, érti, érzi a tartalmát, jól érzi magát ebben a szerepben. Fontos nekünk ő, a tudása, a személye, a serénysége, a jelenléte. Őt is építi a munka, a velünk való kapcsolat és minket is. Bárcsak mindig elég lenne neki mindez ahhoz, hogy járni tudja még hosszú ideig ezt az utat!

Kiemelt képen: Móni kollégák közt a Biztos Kezdet Gyerekházban /fotók: Kátai Judit