December másodika van, gyermeksírás zaja veri fel a kicsi falu csendjét. A bába forgolódik az ágy mellett, hogy segítkezzen az édesanya körül. Egy másik szobában fel-alá járkál a ház ura, kíváncsian várja, fia után születik-e lány a Gábos családban.

– Juliska néném, mi lesz? – szól be az édesapa a bábához intézve a kérdést.

– Fiúgyermek, Samu, de ne menj messzire, mert jön a következő! – felelt az agyagfalvi bába.

Ikrek születtek a szabómester családjában, a kicsi Samu öt perccel, fél kilóval és egy centivel előzte meg testvérét, Ferencet. Nem volt eltúlzott az ujjongás a családban, talán arra számítottak, hogy egy leánnyal könnyebb lesz az életük.

A szomszéd néni még ajánlotta is, hogy hajítsanak párnát a másodikra, fiúból három sok egy családban. Így indult 1936-ban beszélgetőtársam, Samu bácsi élete, aki talán azért emlegette fel ezt a történetet, hogy legyen valami gubanc is benne, hiszen édesapjával, nagyszüleivel, bátyjával, ikertestvérével való kapcsolata szoros és meghitt volt.

Mátisfalva legidősebb emberének házában járunk, akinek még működő szabóműhelye van, még szabad szemmel fűzi be a cérnát a tűbe.

– Miklós Pali volt öregebb nálam, de ő már elment, a testvéremmel ketten vagyunk a legidősebbek a faluban. Édesapám magánszabó volt, mindhárom fiát kitaníttatta a mesterségre, ő maga egy décsfalvi szabótól leste el a fogásokat három nap alatt. Még abban az időben kezdtem el ezt csinálni, amikor az öregek szürke harisnyát, kendervászonból készült nadrágot hordtak. A környékről sokan érkeztek hozzánk, leginkább posztókabátokkal foglalatoskodtam, de készítettem női és férfi kosztümöket is – beszél egy kicsit a mesterségéről.

Nemrég műtötték a szemét, újra tökéletesen lát, azt mondja „olyan éles, hogy a Hargitát is észreveszi tiszta időben”. A faluban sokan láthatták, hogy autót vezet, öt évig még érvényes a vezetői engedélye, ha egészsége engedi, akkor ki is használná ezt az időt. Mondom neki, hogy nyugodtan praktizálhat sofőrként, hiszen az angol királynő is vezet még autót. (Cikkünk tavaly, Bögöz község lapjában, A falu hangja címűben jelent meg.) Egyik falubéli is hallgatja beszélgetésünk elejét, aki egy üveg mézet hozott a bácsinak. Azzal biztat, hogy Samu bácsi még jó sofőr, mert az angol királynő ha vezet, mindenki félreáll az útból, nem lehet összehasonlítani a kettőt.

A sapka, amire fel volt írva a nevük

Talán egy kicsit a végére kalandoztunk a történetnek, nem említettük az olvasóknak azt a részt, amikor a második világháború szele elérte Mátisfalvát. Amikor az idős Gábos Samu megkapta a behívót, három kiskorú gyermeket hagyott hátra a feleségével, szüleivel együtt.

– Apám huszár volt, Békásban sebesült meg szegény, de rövid lábadozás után már vissza kellett menni neki. Debrecenben esett fogságba, Nagybányáról szállították Oroszországba, ahol három kerek esztendőt húzott le bányában dolgozva és szabóként. Itthon nekünk

állataink és nagy birtokunk volt, édesanyám összeszedte a pénzt, megpróbálták kiszabadítani a foglyokat,

volt egy szervezkedés, a szomszéd faluból is sokan mentek át Erkedre, hogy a románul beszélő katonákat lefizetve megmenekítsék a katonáinkat. Az volt a terv, hogy egy sűrű erdős részre érve kinyitják a vagonok ajtaját, kiszökdösnek édesapámék. Igen, csak az oroszok lefülelték, elkezdtek lőni rájuk, meghiúsult a terv – emlékszik vissza az édesanyja által elmondottakra Samu bácsi.

Az örömteli hazatérést már testvére, Ferenc meséli el, aki a falu másik felében lakik, kicsit csendesebbnek mutatkozik testvérénél, de még mindig meghatódva idézi fel az édesapjával való találkozást.

– Kint, a két erdő között búza volt vetve nekünk. Mi kicsit beljebb voltunk a mezőn, észrevettem egy embert, aki megállt a búzatábla mellett. Arra gondoltam, hogy édesapám lehet, szóltam a többieknek, futottunk elejébe. Úgy megszorított minket, úgy örvendtünk egymásnak, négyévesek voltunk, mikor elment, szinte a nyolcban jártunk, amikor hazajött. Akkor sem tudott minket megkülönböztetni, szerencsére volt az a sapka, amit készített nekünk, fel volt írva rá a nevünk – mondja a fiatalabb testvér.

Egy anyajegy különböztette meg őket,

sokan összetévesztették, megannyi történetet őriznek erről. Iskoláskorukban megesett, hogy színdarabra készülve az összes szöveget Samunak osztotta ki a tanító, előadáskor vették észre a tévedést.

Ha megszidták valamelyiküket, együtt sírtak

A szomszédasszony születésükkor mondott szavait később elmondták Ferencnek, ha szomorú volt, megszidták valamiért mindig azt mondogatta, hogy a párnát kicsi korába rá kellett volna hajítani, akkor nem lenne semmi baj.

– A nagyobb leányok letapodták a kenderföldünket, nálunk az nagy dolognak számított, ránk fogták az egészet. Mézáné ezt csak idős korában vallotta be nekem, de én akkor büntetést kaptam, berekesztettek a kád alá, együtt sírtunk Samuval – idézi fel keserű élményét Ferenc.

1957-ben sorozták be őket, de nagy szerencséjükre a katonaságnak is nagy szüksége volt jó szabókra, megbecsülték őket a szolgálat alatt. Különböző életutat jártak be a testvérek, Samu itthon átvette édesapjától a szabóságot, megyebíróként tevékenykedett az egyháznál, Ferenc főként kőművesként dolgozott az országban, később Székelyudvarhelyen telepedett le. Különleges kapcsolat köti őket össze, szinte naponta beszélnek egymással.

– Nem telik nap úgy, hogy ők egymásról ne érdeklődjenek. Amióta Samu felesége meghalt, talán még szorosabb lett a viszony kettejük között. Mikor Samu beteg lett, reggel hat órakor hívta már Ferencet, hogy hallja a hangját, kérte, hogy testvére minél hamarabb látogassa meg őt. Mikor bement hozzá a kórházba, akkor hosszú percekig fogták egymás kezét. Mindig eltűntek a családi találkozókról, félrehúzódtak, hogy meg tudják beszélni egymással a dolgaikat. Mi csak most értettük meg igazán, hogy milyen különleges kapcsolat van köztük – osztja meg az ikrekkel kapcsolatos tapasztalatait Ferenc felesége.

Kiemelt képen Gábos Ferenc és Gábos Samu /fotó: Gál Barna