Sokan felkapták a fejüket 2020 őszén, amikor Székelyudvarhelyen először választottak női alpolgármestert. A meglepettség és meghökkenés vegyes érzelmei keveredtek közszereplőkben, városlakókban egyaránt. Az eltelt esztendő során valamelyest megismerhettük, ám reméljük, eme beszélgetés révén mindenképpen szerethetőbb közelségbe tudjuk hozni Pálfi Kingát, az embert.
– Ha már feltűnt a polcon egy Könyv éve-kiadvány, hadd kezdjem ezzel a témával. Értesüléseim szerint te voltál e program kezdeményezője.
– Csapatmunka eredménye volt ez is, mint oly sok minden, és abszolút alátámasztja azt, amiben hiszek: ezek nem egyemberes történetek, hogy jön valaki, a megmondó. Egy kulturális megbeszélésen voltunk tavaly, amikor már tudtuk azt, hogy tematikus éveket vezetünk be, és arról akartunk dönteni, hogy mi legyen az idei év tematikája. Hirtelen arról kezdtünk beszélni, milyen fontos volt a tavalyi évben az, hogy olvashattunk, és talán Szabó Karcsi, a könyvtár munkatársa volt, aki kimondta: legyen jövőben a könyv éve. Mindenki egyből ráhangolódott, hiszen ebben a faramuci helyzetben, amikor a közösségi médiában mindenki mindent oszt, a könyv az, ami elsőként közvetít tudományt és valós információkat. Az elmúlt évben az ép eszünket sokszor egy-egy jó könyvnek köszönhettük, de a mindennapokban is,
ha nagyon lent vagyunk, egy könyv fel tud emelni, amikor nagyon sajnáljuk magunkat, egy mű megmutatja, hogy az igazi túlélők ennél sokkal komolyabb történeteken mentek keresztül.
És mindenképp teret és lehetőséget ad arra, hogy jobbak legyünk.
– Te milyen könyveket olvasol szívesen?
– Szépirodalmat, inkább a modernebb, kortárs változatot. Az egyik nagy kedvencem Umberto Eco, akinek meghatározó művei vannak, többet is kétszer-háromszor elolvastam, mert ilyen egy jó könyv, hogy vissza-visszatérsz hozzá.
Egy másik nagy kedvenc Kun Árpád Boldog észak című könyve, egyik legszebb könyv, amit olvastam, de folytathatnám Háy Jánossal, mert úgy gondolom, hogy minden felnőttnek kötelező lenne A cégvezetőt elolvasni.
– Mi a legelső emléked saját életedből?
– Valószínűleg befolyásolnak a képek, és az, amiket meséltek a körülöttem lévők, elsősorban a szüleim és nagyszüleim. Egy közös kirándulás, ahol a régi, hátizsákszerű hordozóban édesapám hátán vagyok, és édesanyám valami falatkákat ad nekem.
– Életünk egy-egy fejezetének kiemelkedő személyisége, intézménye rányomja bélyegét a későbbiekre. Téged milyen útravalóval tarisznyáltak fel a gimis évek?
– Ó, életre szóló szerelemmel, mivel a férjemmel osztálytársak voltunk. Abban a kiváltságban van részem, hogy az első nagy szerelmem házasságban virágzott ki, és azóta is együtt vagyunk – ez sem mellékes.
Abszolút meghatározó volt általános műveltség szempontjából is, mert
azon szerencsések közé tartoztam, akinek nem csak tanárai, hanem mentorai is voltak.
Olyan műveltségi batyuval szereltek fel minket a tudományok, de akár a képzőművészet, esztétika, kultúra terén, melyek nagy fontossággal bírtak egész életemben, és sokszor visszacsengnek a szavaik.
– Meg tudnád határozni magad egy mondatban?
– Nem biztos, hogy sikerül egyetlen mondatban. Azt tartom magamról, hogy alapvetően pozitív beállítottságú vagyok, és ennek következtében a munkában, de a magánéletben is a problémamegoldásra helyezem a hangsúlyt. Ezért is tudtam jól dolgozni azokon a területeken, ahol eddig tevékenykedtem. Azt hiszem, ez az egyik legfontosabb jellemzőm.
– Vannak példaképeid?
– Mindenképpen édesanyám, aki bennem él, és remélem, hogy általam tovább él. Ha közéleti személyiségekről beszélünk, akkor mondanám, hogy Új-Zéland miniszterelnök asszonya, Jacinda Ardern is döntő fontosságú. Amit a nőkért és a kisebbségben élőkért tesz folyamatosan, abban számunkra szintén jó példa lehet Michelle Obama. Hoppá, ezek mind nők, igaz?! Persze, nem szándékos.
Az ember egy-egy élethelyzethez igazodva mindig keres újat, aki példaértékű, akiről elmondhatjuk, hogy ő az, aki kézen fogott, és kiemelt ebből a helyzetből.
De ugyanígy említhetném édesapámat is, akivel nagyon szoros kapcsolatunk van mind a mai napig. Olyan sok mindenben vagyok kevés hozzá képest, és olyan sok mindenben irányadó a mindennapokban.
– Mennyire fontosak neked a szász gyökerek, inkább szásznak vagy székelynek tartod magad?
– Ez identitáskrízis volt huszonegy éves koromban, amikor az egyetemi évek alatt nyári programra lehetőségem adódott az Egyesült Államokba elmenni. Amikor kérdezték, hogy ki vagyok, akkor fogalmaztam meg a számomra leginkább passzolót:
én erdélyi magyar vagyok, és ebbe nagyon szépen belefér a szász gyökér meg a székelység is.
Családilag édesanyám is sokkal inkább a magyar identitáshoz sorolt át, de én mind a mai napig németül imádkozom, úgy kezdem el az imákat, akaratlanul is. Még akkor is, ha nem az az anyanyelvem, vagy nem beszéltünk otthon németül.
– Aki ismer, tudja rólad, de aki figyelemmel követi megnyilatkozásaidat, annak is átszűrődik, hogy istenhívő vagy. Milyen az az Isten, akiben Pálfi Kinga hisz?
– Szelíd – ez a legerősebb tulajdonsága. Pont ez a szelídség a legfontosabb számomra a gyengébb napjaimon.
Mivel az együttműködésben hiszek, az istenképem sem totalitárius, hanem sokkal inkább egy szerető, hol anyai, hol apai, hol testvéri kép alakult ki bennem.
Ezek pont aszerint váltakoznak, amire leginkább igényem van. A legnehezebb időszakom akkor volt, amikor megszültem a harmadik gyermekemet, és még hat hónapos volt, amikor édesanyám egészségügyi állapota nagyon kezdett romlani. Abban a nagyon nehéz, összecsúszott időszakban egy bécsi szobor stílusú istenkép élt bennem, aki fent volt, magas volt, súlya volt, és az meg tud nyomni.
– Hogyan viszonyulsz a halálhoz, foglalkoztat-e ez a gondolat?
– Szerintem mindenkit foglalkoztat, legfeljebb elhessegeti magától. Persze. Édesanyám elvesztése elég kemény próba volt, és sok minden újraértékelődött bennem. A felnövekvő gyermekeim kapcsán szintén meghatározó kérdés, hogy meddig él valaki, és hogyan él, hogy van-e élet a halál után. Valószínűleg lennie kell valaminek, mert volt valami azelőtt is, hogy mi lettünk volna.
Abban is hiszek, hogy meg kell küzdenünk, hogy méltók legyünk a halálra. És bár furcsán hangzik, de megpróbálom úgy rendezni a dolgaimat, hogy ha másnap nem vagyok, a többieknek egy picit könnyebb legyen.
– Mi a legfontosabb örökség, amit édesanyád rád hagyott?
– Nekem ő volt a példám arra, hogy a család mellett, a családdal együtt lehet mást is. Nem baj az, ha valaki nem az otthonülő ősanya archetípust testesíti meg, hanem vannak ambíciói, szeretne valamit megvalósítani. Ezenkívül meg miután beteg lett, figyeltünk arra, hogy a kedvenc ételeim receptjét átadja nekem. Most már örülök, ha rajtakapom magam, hogy egy gondolat, mozdulat, megfogalmazás az övéiből rám ragadt.
– Számodra az élet leginkább mihez hasonlítható, milyen metaforát alkalmaznál rá?
– Ezt is valamikor a húszas éveimben határoztam meg, és azóta is áll. Számomra az élet egy nagyon értékes ajándék. Túl becses ahhoz, hogy feltedd a polcra porosodni, de ahhoz is túl értékes, hogy minden hülyeséget kipróbálj vele.
– A közélet vizeire evezve: akkor, amikor közszereplővé váltál, valószínűleg vállaltad, hogy attól a ponttól egyúttal megosztó is leszel. Tartasz-e attól, hogy azok, akik korábban fenntartás nélkül kedveltek, most esetleg eloldalognak mellőled?
– Biztos, hogy van ilyen. Úgy, ahogy korábbi munkahelyeimen is lehetett ilyen, de nyilván ez most exponenciálisan megnőtt. Ez benne van a pakliban, és valószínűleg már nem rólam, hanem róluk szól. Azt nem tudom befolyásolni, hogy eddig hogyan ítéltek meg, és ezután hogy fognak. Nagyon remélem, hogy a közeli ismerőseim azt mondják, hogy nem fordultam ki magamból azzal, hogy ezt a pozíciót egy meghatározott ideig betöltöm. És
úgy szeretném betölteni, hogy se nekem, se másnak ne kelljen átmenni az út másik oldalára, ha három év múlva találkozunk.
Akár az oltás téma is nagyon előhozta az emberekből ezt a szögletes látásmódot, illetve megítélést. Lehet, hogy van, aki arra hivatkozva zárkózik el a személyemtől, hogy az oltást promoválom, de lehet, hogy van, aki amiatt, mert könyv éve volt, és nem művészetek éve, vagy nem bulikat szerveztünk, hanem dzsesszkoncertet könyvbemutatóval.
Azt gondolom, hogy aki nem szimpatizál, az csak keresi a megfelelő indokot, hogy ezt magában legitimizálja. Félni nem félek ettől, de nem igaz, hogy nem esik rosszul. Egy biztos: egy ilyen pozícióból olyan döntést hozni, ami mindenkinek egyöntetűen jó, nem lehet. És akkor azt a döntést kell meghozni, ami etikus, helyes, és a közösség legnagyobb javát szolgálja.
– Amikor egy nagyobb fajsúlyú döntés előtt állsz, hogyan hozod meg, mi segít, vannak erre bevált praktikáid?
– Mindig konzultálok. Elsősorban az adott területen jártas szakemberekkel. Összeszedek egy csomó információt, megpróbálok szintetizálni, és közben
arra törekszem, hogy elmondhassam, mindent megtettem annak érdekében, hogy a közösség számára ez legyen a legjobb döntés.
Hogy bizonytalan vagyok-e adott esetben? Abszolút! Főleg, hogy olyan döntéseket kell sokszor meghozni, amik nem a szakterületem. Én ki merem mondani magamról, ha valamihez nem értek. Ezért kérdezem meg a szakembereket, és megnézek még négy-öt másik tényezőt.
– Mi a következő célod?
– Valószínűleg olyasmi, ami a közösségi munkát érinti, tehát nem tudom elképzelni, hogy olyan munkát végezzek, ami nem vetül rá a közösségre. Valahol
lelkem mélyén hordozom, hogy erősíteni kell a nőket, a székelyföldi nőket meg különösen is.
Nem tartom kizártnak, hogy majd ezen a vonalon induljak el. Hogy hogyan, még nem tudom, mert ez a munka minden időt és energiát igénybe vesz. Viszont számomra nagyon komoly és keveset hangoztatott téma, hogy nőként dolgoznunk kell magunkon is és a társadalmi szemléleten is annak érdekében, hogy önmagunkat megtaláljuk, és jól érezzük magunkat a bőrünkben. Azt a látásmódot, ami most van, tulajdonképpen önmagunk termeljük ki, elfelejtjük azt, hogy milyen lehetőségeink vannak, és ahelyett, hogy ahhoz keresnénk a partnert a férfiakban, sokszor inkább sajnáljuk magunkat, és irigyeljük a férfiakat.
– A hazai, de talán mondhatom, hogy a kelet-európai közélet (és annak majd minden szegmense) meggyőződésem szerint nem egyformán bánik a férfi és női szereplőkkel. Szenvedted el valaha hátrányát annak, hogy nő vagy?
– Nem. Valószínűleg sokkal tudatosabban figyelek erre, és az első két hónap után teljesen természetessé vált az, hogy nőként vagyok jelen. Az tény, hogy még mindig én vagyok a nagy kisebbség egy olyan találkozón, ahol közszereplők vannak jelen. Ez a fajta megkülönböztetés sokszor sajnos belőlünk fakad. Azt látom, hogy ha valaki nőként kicsit többet ér el, és felfigyelnek rá, egy idő után megijed, és hirtelen visszakozik, hogy „jaj, bocs, nem akarok én semmibe beleszólni”.
Felvilágosult szülők és vagány munkahelyek ellenére mégis hordozzuk magunkban ezeket a megkötéseket, korlátokat, amiket valószínűleg egy férfi nem érez. Ezt azért is fontos számomra belátni és valamit tenni, mert
három fiam van, és arra akarom nevelni őket, hogy egy nőt lehet nyugodtan bátorítani, nem baj, ha két mondattal többet dicséred,
mert nem biztos, hogy a fejébe száll, hanem arra a szintre kezd felemelkedni, ahol lennie kell.
– Ha bármilyen okból kifolyólag 2024-ben a közéleti szerepvállalást abbahagyod, hogy szeretnéd lezárni ezt a fejezetet? Hogyan szeretnéd, hogy emlékezzenek rád?
– Attól lenne szép az egész, ha azok a projektek, amik elindultak, élnének tovább. Azt gondolom, hogy egy város, egy közösség életében nem a személy a meghatározó, hanem az együttműködés. Könnyű nekem, mert így is, úgy is én vagyok az első női alpolgármester Udvarhelyen, ez a titulusom már megvan, de nincsenek olyan aspirációim, hogy hogyan emlékezzenek rám. Sokkal fontosabb számomra, hogy azoknak az elképzeléseknek, amik most működnek, legyen jövője. Ettől az egésztől azt remélem, hogy
ha valami nem is sikerül a közösség elvárása szerint, az ne szegje kedvét az utánam következő generációnak.
Ne gondolja azt, hogy nő nem vállalhat ilyen munkát – gyerekkel, gyerek nélkül, fiatalon, idősen, bárhogy, mert mindenkinek a maga hozzáadott értéke megvan. Ezt élem meg a legnagyobb felelősségnek.
Névjegy: 1981. július 29-én született Marosvásárhelyen. Középiskolás a Tamási Áron Gimnáziumban volt Székelyudvarhelyen, 2000–2004 között a BBTE Pszichológia Karának hallgatója. Volt munkaszervezői mérnökasszisztens a Coats Románia Kft.-nél, humánerőforrás szakember a KÉSZ Románia Kft-nél, számos uniós projekt felelőse, 2011–2015 között tanácsadó, projektfelelős a MÜTF-ön, majd 2019-ig projektmenedzser, kutató a REGA Régiókutató Egyesületnél, illetve 2019–2020 között projektmenedzser a Harghita Business Center kötelékében.
Fotó: Fülöp Attila
