Becsült olvasási idő: 6 perc 8 másodperc
Barabás Blanka
Mindennapi betevőnket add meg nékünk ma.

Soron kívül

Még több térfigyelő kamera a városnak, egy társasház fiataloknak – ebben a két témában ültek össze dönteni ma az önkormányzati képviselők. Előbbiek megvalósulásához először...
Becsült olvasási idő: 23 perc 11 másodperc

Még az írott sajtó hőskorában volt egy jó szokásunk a helyi napilapnál, hogy a hozzánk frissen érkező színészekkel interjúzunk. Változtak az idők, az online média térhódításával Udvarhelyen kikerült a színház a látómezőből. Jobbára sem az előadásokról, sem a művészekről nem tudni túl sok részletet. Holott jöttek színészek, jöttek és mentek, voltak, akik majdhogynem évszakváltással távoztak, voltak irtó jó előadások… Lenyomatuk? Nehéz felkutatni. Esti Norbert, Potter pár évvel ezelőtt érkezett Magyarországról Székelyudvarhelyre, s számomra nem csak a színpadon izgalmas jelenség, a rádiós szereplését is jó kedvvel hallgattam, és most is képes voltam két órát beszéltetni egy fűtetlen házban – mert ami jó, az jó.

Szóval, a régi jó szokást kéne folytatni, mondtam magamnak s a kollégáimnak. Könnyű dolga van a megfigyelőnek egy színész esetében, eléggé exponált műfaj ez, főleg, ha mindegyre színpadon látod az embert. Tavaly egy asztalhoz sodort a véletlen, ekkor beszéltem Norbival először, és mindig megjegyzem azokat, akikről pillanatok alatt kiderül, hogy okos, vicces, eredeti. Amikor nem kell keresgélni a kapcsolódást. Azt hogy nem mindennapi tehetség, már a nézőtérről megállapíthattam. 

– Láttam az UFF-fémjelezte, szakmázós beszélgetést veletek, fiatal vagy frissen szerződtetett színészekkel, és észrevettem, hogy némelyik nem találja a helyét még Székelyudvarhelyen. Talán magányos, talán a város méretéből adódóan szkeptikus, hogy az élet itt jó lesz. Te négy éve érkeztél ide, hogy vagy ezzel az érzéssel?

– Ez emberfüggő. Kisváros ide vagy oda, a magányodat nem a város mérete fogja meghatározni, hanem a te nyitottságod. Nyilván a kultúrközeg is fontos, itt is vannak korosztályunkbeliek… Meg a hobbik. Hogy van-e valamilyen hobbid, a színészeten túl van-e valamilyen célod az élettől, vagy erre tettél fel mindent? Én tudtam találkozni udvarhelyi zenészekkel, zenakarokkal, korosztályombeliekkel, és sokszor van az, hogy látom, valaki hív, de nem akarom most felvenni, mert sokat dolgoztam, most mosogatok, meg már találkoztam három emberrel a két szabadnapom alatt, stb. Tényleg nem érzem magam magányosnak, vannak barátaim. 

– Nem kisvárosból jöttél, szegedi vagy. Milyen volt ott az élet? 

– Csak az általános iskola befejezéséig éltem ott, az még olyan naiv korszaka az embernek, amikor minden meseszerű. Az 1-es villamos vonalán laktunk, közel a végállomáshoz, a suli meg majdnem a másik végállomásnál volt. Minden nap végig tudtam menni a városon, nem pesti szint, hamar átmegy a járgány, a város szép, emlékszem, tizenhárom éves voltam, amikor ráeszméltem, hogy az épületek tetejét sosem láttam. Attól kezdve felfele tekintettem, így mentem végig a városon egy éven keresztül. Utána átmentem Szentesre középiskolába, ahol van egy irodalmi-drámai tagozat a Horváth Mihály Gimnáziumban, most más a neve. Ide járt Alföldi Róbert, Nádai Anikó, sokan jártak ebbe a gimnáziumba. Ez már céltudatos irány volt. 

– Ekkor tudtad már, hogy ezzel akarsz foglalkozni?

– Persze. Hetedik-nyolcadikban kérdezte az egyik barátom: indul színjátszó kör, nem megyünk? Ki indítja? Az igazgató bácsi? Hogy is hívják? Bácsi János. Igazgató bácsi, aki Bácsi János. Hozzá jártunk színjátszó körre egy éven keresztül.

– Jó, de te éreztél egy hívást, te voltál a központ, a mókamester? 

– Nem, nem, nálunk a foci ment, meg a kosár. Az én magasságommal meg beraktak kapuba, és annyi. 

– Kapuba? Ez egy fontos poszt.

– Igen, akkor még nem tudtam. Gyűlöltem (hangosan nevetünk). És akkor jött ez a színjátszó dolog, távol állt tőlem, édesanyám vasutas volt akkoriban, apám a Szegedi Tudományegyetemnek dolgozott, nálunk a művészetek nem nagyon volt téma. Az igazgató egy újfajta technikát hozott be, nyugatisasabb szemléletű színjátszókört vezetett. Sokkal kötetlenebb volt vele a viszonyunk a körökön, inkább volt játszó partnerünk, mintsem a vezető, úgyhogy nekem ez annyira megtetszett, hogy mikor kérdezte, ki hova megy tovább, akkor én mondtam, hogy ha van olyan középiskola, ahol ezt tovább lehet tanulni, akkor én oda megyek. Mondta, hogy van, Szentesen. Egyedül elmentem a nyílt napra, tetszett, felvételiztem, és felvettek. Ott az alaptantárgyak mellé bejött a beszédtechnika, színházi alapismeretek, filmtörténet, tánc, délutáni diákszínpad, és még fakultatívan lehetett járni emelt drámatörténelemre… Ebből van is érettségi vizsgám. Nem tanultam, viszont nagyon érdekelt a színpad, nyomtam ezerrel, én voltam a sulirádiós, hangosítottam, világosítottam, ha kellett egy felvételt készíteni, akkor lógtam az órákról. Negyedikben viszont

rámszakadt a teher, hogy semmit nem tudok, s bár érdekelt az orvoslás is vagy a fizika, azt tudtam, hogy a tanulmányi eredményeimmel nem fogom elérni a megfelelő pontszámokat, akkor hát irány az SZFE

(Színház- és Filmművészeti Egyetem Budapesten – a szerző megj.). Felvételiztem, s ahogy a nagy könyvbe meg van írva, hogy elsőre senkit nem vesznek fel, nem is vettek fel. 

– Letörtél?

– Abszolút nem. Pozitív visszacsatolást kaptam, nem azt, hogy maga nagyon nem, hanem azt, hogy maga izgalmas, de nagyon fiatal. 

– A kettő nem megy együtt?

–  Nem. Szeretik azt, ha van élettapasztalat is a tehetség mellett, én is látom sokszor, hogy nem elég a tehetség. Nyilván ez egy anomália, tizennyolc évesen nem sok élettapasztalatod lehet, de egyébről is szó van itt. Nekem egy színházi élményem volt gyerekkoromból, A padlás, amiből semmire sem emlékszem. Gimiben kezdtünk elmenni Pintér Bélát és Krétakört nézni, tehát ennyi szakmai tapasztalatom volt. Azután elkezdtem egy marketing és reklámügyintéző képzést Szegeden (OKJ, Országos Képzési Jegyzék – a szerző megj.), be se fejeztem, csak azért volt, hogy legyen diákigazolványom, és jöjjön a támogatás. 

– Közben mit gondoltál, mi lesz veled?

– Hogy ezt ki kell próbálnom, az élet más területeit, s bár a marketing iszonyat távol áll tőlem, kapok egy papírt, a képzések nem túl erősek, de lesz egy diplomám. Persze nem így alakult… most, ez hosszú lesz, kitöltök egy nagy űrt. 

– Van hely a szalagon, mondjad.

– Miközben ez zajlott, a szüleim elváltak, s anyámnak lett egy nagyon rossz, abuzív kapcsolata. Gimnázium alatt bentlakásos voltam, a nyarakat töltöttem csak otthon. Az új párkapcsolatból nekik lett két gyerekük az előző három mellé. Nyaranta nem volt más dolgom, mint a két kistesómra vigyázni, míg ők kimennek bulizni az éjszakába. Élettapasztalatom ebből a szempontból volt, és ezért is kaphattam pozitív visszajelzést a felvételin, mert volt anyag, amivel dolgozni. De mikor megjelentem Pesten, látszódhatott, hogy zűr van a fejemben, s ez még tetőződött az OKJ-s képzéssel, mert addigra otthonról jobban beleláttam a családi életbe, és azt mondtam, hogy ez nem mehet tovább, ilyen a drámákban van leírva. A két kicsi gyerek miatt átvettem az irányítást otthon egy évig, de nem működött, édesanyám párjának ez nem volt szimpatikus, anyám meg őt választotta, engem meg kirakott otthonról.

– Elmondtad, hogy mi nem tetszik, s emiatt?

– Igen, igen.  

–  Megviseltek a történtek?

– Nem, mert az jobban megijesztett, hogy a két kicsi így nő fel. Az a része jobban megviselt, hogy velük nem foglalkoztak. Hogy kirakott, az nem volt meglepetés, a nővéremmel már megcsinálta korábban. Az volt ebben a rossz, hogy most mit fogok csinálni.

Viszont egy nagyon jó gimnáziumból jöttem, ahol volt egy nagyon jó tanárom, Keserű Imre. Ő elémállt egy ajánlattal, hogy menjek fel Pestre az ő OKJ-s színész 2-es képzésére, ami kábé arra jó, hogy legyél a koszorú az asztalon vagy a bokor a színpadon. És azt is mondta, hogy drága ugyan, de ledoglozhatod, világosítasz, hangosítasz, vagy kezeled a honlapot, és ha kell, bent vagy az irodában. Felmentem Budapestre, a diákigazolvánnyal beadtam egy kollégiumba a jelentkezésemet, a helyzetemben pedig nagyon egyszerű volt elintézni a szociális támogatást.

Annyi pénzt tudtam szerezni, hogy a menzán a reggelit kifizessem, az irodában mindig etettek a csajok, vacsorázni meg nem vacsoráztam, mert abból a pénzből kimentem sörözni. Lettek itt is nagyon jó barátaim, jól éltünk.

Nem viselt meg tehát, persze volt egy időszak, amikor nem volt hova menni, csövetlem itt egy hónapot, ott, dolgozgattam ezt-azt, és Pesten végül stabilizálódott az életem. Egy év OKJ-s képzés után aztán felvettek a színire. 

– Tényleg?

– Igen, egy évet voltam bábszínész szakon. Ilyen négyévente indul. Keserű Imre mondta, hogy ez is izgalmas képzés, sokan lettek azóta is színészek, és nem nyolcszáz, hanem háromszáz emberrel kell versenyezni.

Hát akkor, cum să nu? – mondtam én. Akkor én be akarok jutni erre az egyetemre, csak jussak be.

(Prost, jegyzi meg, és röhögünk teleszájjal). Rájöttem persze, hogy én nem akarok bábozni, itt vagyok, de rossz helyen. 

– Nagyon hamar rájöttél?

– Nagyon, de a tanárok is rájöttek nagyon hamar. A harmadrostán azt mondta az egyik tanár, aki nem akar bábszínész lenni, most álljon fel. Nem álltam fel, de év végén elváltak útjaink, meg is buktattak színész- és bábszínész mesterségből. Nem lehet kirúgni valakit, meg kell buktatni, ugyanis nincs pótvizsga. 

– És te tettél azért, hogy megbukj? 

– Volt féléven egy beszélgetésünk, ahol felhívták már a figyelmem, hogy ebben a formában ez nem fog működni, voltak nézeteltéréseink, mondtam nekik, hogy vannak nagyon jó szakemberek, de nem jó pedagógusok, ők meg mondták nekem, hogy jól gondolkodom, de sokszor rendezői hozzáállásom van, nem bábszínész. Én meg, hogy ez van, én így gondolkodom. Bár a siker nem maradt el, a jeleneteim jól működtek. Ahogy menedzselték a helyzetet, az nem esett jól. Rendben volt viszont, hogy ők meghozták ezt a döntést, mert én már gondolkodtam, hogy még egy évet lenyomok ott. Mentem volna addig, amíg megértem, hogy ez nem az én pályám. 

– Ennyi volt Pestből?

– Igen, két év, és aztán: az Erdélyi Vándorszínház színészeket keres Sepsiszentgyörgy melletti vándorszínházi előadására.

– Na jó, de ez hogy jön szembe veled?

– Színház.hu, már működtek a Facebook-algoritmusok. És én nagy Google-fan vagyok, mindent engedélyezek. Inkább jöjjenek olyan reklámok, amik személyre szabottak! És akkor írtam a megadott e-mail-címre, találkoztam a színház büféjében a szervezővel, akinek elég volt az egy év bábszínész-képzettségem, bevett a csapatba, s utána leléptünk Kálnokra. Éreztem, hogy egy nagy lapozás történik, itt el fog kezdődni valami. Itt találkoztam vásárhelyi diákokkal, ők mondták, hogy gyere Marosvásárhelyre egyetemre. El is mentem, de hitelesített bizonyítvány kellett volna, így nem felvételizhettem, jöjjek vissza pótfelvételire, mondták. Ekkor már volt kilenc bejutott ember, és a pótfelvételin engem második helyre rangsoroltak, volt, aki emiatt fizetéses helyre került. Senki nem tudta, ki az a Nagy Norbert, aki így jön, és borul minden. És első napon nem jelentem meg.

– Ennyire felvágtál az eredményre?! 

– Hát tudtam, hogy nincs miből megélnem, akartam dolgozni, és Isten tudja hogyan, de anyám élettársával megegyeztem, hogy elmegyek neki tetőfedésben segíteni. Csakhogy a rendező, akivel Kálnokon dolgoztam, szólt, hogy beválogatták a gyergyói Kollokviumra a nyári előadásunkat, ráadásul pénzt kapunk érte. Kikértem magam az osztályfőnöktől tetőfedésre, de a tervváltozásról nem szóltam, hogy igazából fesztiválozni megyek. Tompa Klára osztályfőnököm akkor Bányai Kelemen Barnával indította volna az osztályt, s bár ő nem nagyon tudott ebben részt venni, de eljött a kollokviumra, ahol találkoztunk. Úgy mentem tehát vissza Marosvásárhelyre, hogy mikor megjött Tompa Klára, kérdezte: minden rendben, a kollégiumot elfoglaltad, és a fesztivál milyen volt…? Á, nagyon jó… Hoppá! Emiatt aztán egy nap alatt kellett nyolc jelenetet megcsinálnom, gyakorlatilag a kollégák minden jelenetébe berendeztem magam, megvolt a nyolc jelenet. Innentől kezdve puszipajtások voltunk Klárával. Rendben volt a vásárhelyi egyetem, de nem szoktam erről sokat beszélni, ilyen csináld magad jellegű volt. 

– Te is, akárcsak én, viccből is belefűzöd a románt a beszédedbe. Marosvásárhelyen tanultál meg románul?

– Nem, nem, itt volt ugyan fakultatív román nyelvóra, ketten jártunk, de az ábécén kívül, meg hogy pe masă, mást nem nagyon tanultunk. A vizsgák, a próbák miatt elfogyott. De azért hallod a kifejezéseket, elcsíped, és amikor jön egy román rendező dolgozni velünk, s a darabot ismered, akkor elkezded megérteni a logikáját a nyelvnek, a szavakat behelyettesíted, vagy a fordításokkor ellenőrzöm magam. 

– Erdély neked mennyire volt meg, mielőtt idejöttél?

– A történelemórákon nagyon általánosan érintették, a világháborúkat, az elcsatolást, de hogy ez mit jelentett demográfiailag, szociológiailag, nem igazán. Ott ülve a padban nem áll össze a kép, hogy várjál, vannak az elcsatolt országrészek, ahonnan biztos nem haltak ki az emberek egy csettintésre. Hogy itt generációk éltek tovább, itt maradtak a határok átrajzolása ellenére, ez nem kapcsolódik össze. Nem volt meg. Mikor Sepsiszentgyörgyön leszálltam a vonatról, néztem, hogy a betonba bele van nyomva, hogy MKV. És beugrott, hogy Magyar Királyi Vasutak, most is libabőrös leszek ettől, főleg hogy én is félig vasutas vagyok, a nagyapám is az volt, bennem is egy gőzmozdony csörgedezik, de mondom akkor magamnak, ezt nem most tették le ide, s ez azóta itt van. Nagyon jó kulturális sokk volt, és

szerencsére én nem kérdeztem nagy hülyeségeket, hogy nálatok is van wifi, vagy jaj, de szépen megtanultatok magyarul, ahhoz képest, hogy románok vagytok! Ennyire hülye nem voltam,

de azért le kellett essen a tantusz, meg hogy itt azért magyarabbak az emberek, mint Magyarországon.

– Ezt mégis hogy érted?

– Ha történelmileg visszavezetem a dolgokat, akkor Kolozsvár hamarabb volt főváros, mint Budapest, sok költő, író is innen származik, akik közül némelyik ugyan Magyarországra ment, de mi, magyarországiak betesszük őket a zsebünkbe, és azt mondjuk, hogy a miénk, közben pedig innen valók. Amit ők alkottak, annak volt egy gyökere, ami innen ered, ide vezethető vissza. Ha pedig valaminek az esszenciáját akarom megfogni, akkor el kéne ide jönni, meg kéne nézni a helyeket vagy az embereket. Kulturális örökség szempontjából sok esetben ez volt bölcsője megannyi alkotónak.

– Marosvásárhely után rögtön dobbantottál Udvarhelyen?

– A rögös SZFE–Vásárhely út után néztem, hogy a bábos osztálytársaim közül jó páran színházban, s nem bászínházban lettek színészek. Megértettem azt, hogy a kortársaimmal szemben, akik magyarországi színházakban helyezkedtek el, nekem nincs meg az a kapcsolati tőkém, ami nekik. Az SZFE-ről például kiküldték őket szinkronba, Medveczky Balázsék mentek filmekbe, szinkronizáltak, én is nagyon szerettem volna ezeket, és az egyetem ezekhez zöld kártya, amivel én nem rendelkezem. Megfog téged Rába Roland, Zsótér Sándor, Máté Gábor, és visznek magukkal. Vásárhely meg nem ez az egyetem. Szerencsém volt Sebestyén Abával Vásárhelyen, aki a Yorick Stúdióba három éven keresztül rakott be engem külsős produkciókba… Világos volt, hogy a kapcsolati tőkémet felhasználva kell elhelyezkednem, és bármennyire szeretnék Pesten játszani, ez nem lesz egyszerű. Egyszer itt kell kamatoztassam a tudásom. Voltam a marosvásárhelyi színház Chicago című musicalében statiszta, és megismertem az ottani gárdát, Kovács Botit, aki jóban van Tóth Árpival, aki ismeri Barabás Árpádot, és elhintette egy-két ember, hogy nekem Székelyudvarhelyre kéne mennem. Egyik nap pedig bementem az egyetemre, és a faliújságon megláttam a Tomcsa Sándor Színház álláshirdetését. Ez negyedév végén volt,

eljöttem felvételizni, öten voltunk egy helyre. Ez húsz százalék esély, jó arány, gondoltam.

Amikor leszerződtem ide, mondtam Nagy Palinak (a színház igazgatója, szerző megj.) legalább három évet itt szeretnék maradni, első évben megpróbálok beilleszkedni és teljesíteni, második évben megpróbálok még többet teljesíteni, illetve harmadik évben, ha minden megvan, akkor lássuk, ami a csövön kifér, mennyit tudok fejlődni. Hogy milyen szerepeket kapok, jön-e főszerep vagy nem. 

– És kaptál szerepet… Nem így érzed?

– A rendezők adták… Nem a vezetőség. Szakmai megbeszéléseken nyilván van egy párbeszéd alkalmazó és alkalmazott között, és remélem, nem árulok el műhelytitkot, de nekem addig éri meg maradni bármilyen munkahelyen, amíg kölcsönös a profit a történetben. Tehát legyen a történetben mindkét fél számára valami haszon. És van, amikor az ember azt mondja, jó volt, ami volt eddig, de mi lenne, ha innentől nagyobb kockázatot vállalnánk, és nagyobb kamatlábat tennénk a dologra, azaz lehetne nagyobb szerepet adni-kapni?

Már érzem, hogy a komikus oldal működik, ennek is vannak rejtelmei, de úgy érzem, fő vonalakban élvezhető, működőképes dolgot össze tudok állítani. A komikum mindig ritmusra épül, én meg

tizenéve dobolok, szóval érzem, ha valaminek nem jó a ritmusa, megtörik, vagy nekem épp nem kell azt a poént megcsinálnom,

mert mások vannak előtérben. Tehát mondtam, hogy én szeretnék kipróbálni valami mást is. 

Tóth Árpi Magyar Mátrixában hat különböző karaktert kellett megformálni, és akkor még nem esett le, hogy ez is egy főszerep, amiért én hat kicsi szegmensre osztottam. Belül másképp éreztem. Az is érdekel, ha működik a humor, vagy zenélni kell, vagy bejönni… De ott volt a fordulópont, amivel Zakariás Zalán a Kovács János meghal című darabbal meglepett, ami első főszerep volt, de nem voltam tudatában annak, hogy milyen új perspektívákat hoz munkaattitűdben egy ilyen méretű anyag. Azt nem tudtam, hogy milyen, hogy én megyek be a legelején, és én jövök ki a legvégén, tehát ez egy nagy tapasztalás volt. 

– Te készülsz innen elmenni?

Miből szűrted ezt le?

– A profit meg kamatból. 

– Most nem panaszkodhatok, megkaptam Franzot (Franz Moor szerepe a Haramiák című darabban – szerző megj.), de van bennem elégedetlenség is, de én sosem a mát nézem, hanem a jövőt, hogy milyen szereposztások lesznek, mert nem szeretnék lenyomni úgy egy következő évet, hogy nem találok abban magam számára kihívást. A pénzért, amit itt kapok, ha nem vagyok kihívások elé állítva, nem éri meg maradnom. Alázattal dolgozom alacsony fizetésért, ha közben azt érzem, hogy szakmailag fejlődöm, mert

egyszer csak jöhet valaki, aki azt mondja: Antal Csabi, gyere Szombathelyre dolgozni. És Antal Csabi megannyi alázatos munkával és befektetett energiával most Szombathelyen színész,

és forgat is, és sorozatban szerepel. Tehát nem lehetetlen innen dobbantani, és boldogan tekinteni vissza erre a korszakra, de ehhez kihívások kellenek. 

– Van benned alázat az idősebb pályatársakkal szemben?

– Azután, hogy a szüleim elváltak, édesanyám meg kirakott otthonról, szerintem megadja kellően a választ, hogy nem mindig érzek garanciát az idősebb korosztályban. A mesterekkel, azokkal, akik konzekvensek, akik kicsit mélyebbre látnak, azokkal abszolút alázatos vagyok. Én harmincéves vagyok, már Vásárhelyen sem voltam fiatal, ahol tizennyolc-tizenkilenc éves csoporttársaim voltak, én meg huszonöt, jó nagy csomaggal a hátam mögött.

Engem már nem érdekelt a bullshit, a plusz feszkó, a szövegelés.

Vagy tudunk partnerei lenni egymásnak, legyen az az élet vagy a munka bármely területe, vagy nincs mit kezdjünk egymással.  

– Úgy gondolom, hogy a színészet kicsit lutri is, nem feltétlen múlik minden az emberen, kell a szerencse is, kevés tehetséges erdélyi színésznek jött össze a nagy áttörés. Hova mennél szívesen?

– A pandémia előtt lett volna egy tízelőadásos turnénk Magyarországon, sőt Horvátországba is lementünk volna egy fellépésre, illetve a debreceni Deszka fesztiválra is vittük volna a Kovács Jánost. Nem így alakultak a dolgok, de például Debrecenbe szívesen elmennék. Sokan játszottak itt, akik most Pesten vannak. Persze ez az egész nem helyszínfüggő. Lutri is a dolog, persze, de nekem most nem az az elsődleges, hogy melyik álmaim színháza, hanem hogy mennyit tudok keresni – a diákhitelt vissza kell fizetni – nem feltétlen álmaim színházánál. 

– Neked amikor azt mondják, tehetséges vagy…

– Nem mondják.

– Nem hiszem.

– Ilyeneket mondanak, hogy… Vidamski: „Potter, itt kezdődik az igazi színészet.” De azt mondja, itt kezdődik. Azt jelenti, még csak most léptem be egy zónába, s akkor értem, hogy innen még van befele. A visszajelzés azért jó, mert tudom, hogy folytathatom ezt az irányt. 

– Annyi neved van a Facebookon. Tudom, hogy volt egy ugyanilyen nevű színész, aki beelőzött.

– Igen. Nagy Norbi, ő jött ki hamarabb, ezért a névváltoztatás labdája nálam pattogott. Jakab Tamás is van kettő, és a port.hu-n nem tesznek különbséget, hogy ez erdélyi, ez meg magyarországi színész, bekerülhet az öreg róka neve alá a kollégánk munkássága is. Előfordulhat. Az Esti Norbert azért jött, mert a gimis időkben egy fesztiválon, meg az SZFE-n is találkoztam egy Norbival, és mindkét alkalommal Kosztolányi forgott a kezemben, illetve

mindent, amit nem mert Kosztolányi, azt Esti Kornél véghezvitte. Aztán a „ești” Norbert feltette az i-re a pontot.

A Pottert a gimiben kaptam, akkor még hosszú hajam volt és kerekebb szemüvegem, beesett arcom. Felismertem azt a tényt, ha valakit úgy hívnak, hogy Lada vagy Potter, azt sokkal inkább megjegyzik, mint a Bélát. 

– Ha kijössz a színházból, hova mégy?

– Nem ki, hanem lemegyek a pincébe a próbaterembe, itt van a dobfelszerelésem. Ha tehetem, dobolok, ha a színészzenekar össze tud jönni, akkor velük zenélek, korábban egy másik próbateremben egy udvarhelyi zenekarral dzsemmelgettünk, dolgoztam az Üvegfigurákkal. Nemrég elkértem egy kollégám teleszkópját, ezzel babráltam. Utánaolvastam, hogyan állítsam be, figyeltem az égboltot és fotókat készítettem, tehát mindig mást csinálni, valami újat… 

Beszéltünk még rádiós munkáról, csajokról, meg hogy ki, hol szilveszterezik, a tehetséget is megmértük centire… Ha ez annak idején a nyomtatott sajtóban kellett volna megjelenjen, esküszöm, sírtam volna azon, mit fog kihúzni helyszűke miatt a főszerkesztőm. Hálistennek, online nincs határ. Vagyis van. Tehát még visszatérünk, találkozzunk a színházban és azon kívül (is)! 

A Száll a kakukk fészkére című produkcióban Esti Norbertet Martini szerepében láthatjuk, legközelebb holnap, január 7-én (Kovács György bérlet), 27-én (Haáz Rezső bérlet), valamint 29-én játsszák az előadást. A helyek korlátozottak, jegyek kizárólag elővételben válthatók a színház jegypénztárban hétköznapokon 11–14 és 15–17 óra között. Telefonszám: 0266–212 131.

Fotó: Fülöp Attila

Potter, Esti Norbert, itt kezdődik az igazi színészet!