Bizonyos zeneszerzők még a szakavatottak számára sem biztos, hogy sokat mondanak. Ha nevük ismerősen is cseng, életükről már nem biztos, hogy olyan bátran nyilatkoznak, mint például Mozart esetében. A mai koncerten is hallani fogunk olyan zeneszerzők munkáiból, amelyek amolyan „rocksztárok”, a klasszikus zenei életben nagyon ismertek, míg mások kevésbé.

Franz Joseph Haydn (Rohrau, 1732. március 31. – Bécs, 1809. május 31.), simán a „rocksztár” kategoriában fut, ugyanis őt tartják a bécsi klasszicizmus nagy mesterének, emellett a klasszikus szonátaforma tökéletesítője, a szimfónia és a vonósnégyes klasszikus műformájának kimunkálója. Osztrák zeneszerző, karmester, operaimpresszárió, énekes és zenetanár. Nem mondhatni, hogy nagy spanok voltak Mozarttal, de ismerték egymást és tisztelték egymás munkásságát. Haydn mindig nagy tisztelettel nyilatkozott Mozart művészetéről. Többek között Haydn tanítványa volt Beethoven, aki aztán – nem tisztátozott, hogy miért – más zenetanár után nézett. Haydn felismerte Beethoven zenei tehetségét, és ennek hangot is adott.

A bécsi klasszikus zene vagy bécsi klasszika: közkeletűen, bár helytelenül bécsi klasszicizmus. Az európai komolyzene történetében az 1750 és 1827 közötti időszakot így nevezzük. Ezekben az évtizedekben alkotott Haydn, Mozart és Beethoven, akiket műveik stílusbeli kiegyensúlyozottsága, dallami, harmóniai és formai kidolgozottsága, kifejezésbeli gazdagsága miatt mintaszerűnek, példaértékűnek, egyszóval klasszikusnak tekint a zenetörténet.
A szonátaforma: a zenei formavilág egyik eleme, melynek három fő része az expozíció, a kidolgozás és a visszatérés (repríz vagy reexpozíció, rekapituláció). A 18. század második felében – a korai klasszikus korszakban – kifejlődött zenei forma a klasszikus kortól a legelterjedtebb többtételes zenei műfajok, a szonáták, vonósnégyesek, zenekari szimfóniák és versenyművek tipikusan első és gyakran záró tételének formáját képezik.

Frédéric François Chopin (Żelazowa Wola, 1810. március 1. – Párizs, 1849. október 17.) lengyel zeneszerző és zongoravirtuóz. Mivel zsenialitása körülbelül Mozarttal vagy Bachhal tehető össze, zeneszerzőként, de zongoravirtuózként mindenképp, ezért azt gondolom, hogy

Chopin is elég rock’n’roll.

Én kifejezetten azért is szeretem, mert elég jól ismerte és szerette is a lengyel népzenét, gyakran megtalálni műveiben a lengyel népzene elemeit, dallamvilágát. Chopinnek közeli barátja volt az operaszerző Vincenzo Bellini, Eugéne Delacroix festő, de jó barátai voltak Hector Berlioz, Liszt Ferenc és Robert Schumann is – Chopin nekik ajánlotta egyes műveit. Zongoramuzsikája egyedülállóan ötvözi különleges ritmusérzékét (különösen a rubato és a kromatikus hajlítások használatát), valamint Bach stílusát. Megismertette az ír John Field által kitalált noktürn egy magasabb szintre emelt változatát, valamint olyan népszerű tánczenéket, mint a lengyel mazurka vagy a bécsi keringő. Chopin szerzett először balladákat és önálló darabként scherzókat. A Bach-féle prelűdök továbbfejlesztése is Chopinnek köszönhető.

A noktürn: A 18. század második felében a fúvós vagy vonós kamarazene-együttesre írt többtételes kompozíciók, például Joseph Haydnnál a divertimento vagy szerenád-típusú művek megjelölésére használt kifejezés. Ám a 19. század romantikus zongoraműveinél (John Field, Frédéric Chopin, Robert Schumann stb.) a szabad formátumú lírikus darabokat takarja.
A scherzo: zenei szakkifejezés, az olasz „tréfa” kifejezésből ered. Már a 16. században is felbukkan a fogalom, szerepe a 18. század utolsó évtizedeiben nőtt meg. Haydn op. 33-as vonósnégyes sorozatának mellékneve (Gli scherzi) egyrészt arra utalt, hogy a menüettek helyén scherzo van, másrészt arra, hogy a zenei anyag rafinált, helyenként szokatlan módon lett feldolgozva. Régebben azonos értelmű volt a scherzandóval, s inkább előadási műszóként szerepelt, később – a szonátaforma fejlődésével – annak egyes tételei között a menüettet pótolta, míg végül mint önálló műforma is jelentős szerepre jutott. A menüettet Beethoven műveiben váltja fel (szimfóniákban, szonátákban), de megőrzi annak jellegzetes triós formáját. Mind ritmikáját, mind tematikáját a meglepetésre való törekvés jellemzi. Mint önálló műforma Beethoven után fejlődött ki, s első szerep jutott e tekintetben Schubertnek, utána Mendelssohn, Schumann, Chopin jeleskedtek e műforma eszményítésében. A scherzo hangulata mindig szeszélyes, tréfás, enyelgő, de ezt ritkán tartja meg kezdettől végig, ellentétes hangulattal szakítja meg, s azután tér ismét vissza az eredetihez. A romantikus karakterdarab előretörését készíti elő.

Claude Achille Debussy (Saint-Germain-en-Laye, Franciaország, 1862. augusztus 22. – Párizs, 1918. március 25.) francia impresszionista zeneszerző.

Na, ő egy igazi „rocksztár”!

Életműve új színt hozott a muzsikának valamennyi műfajába. Az irodalmi és képzőművészeti inspiráció mellett az ő zenéjében különös jelentőséget kap a pillanat futó benyomása, egy napszak, egy illat megannyi gondolattársítása. Mindehhez Debussy maga hozta létre sajátságos eszközeit: rendkívül finom hatásokra építő, meglepő hangzásait, keleties-modális harmóniavilágát, érzékeny és differenciált ritmikáját, dallamainak karcsún ívelő, bájos és finom vonalát. Munkássága zeneszerzők sorára hatott, például Bartók Bélára és Kodály Zoltánra is. Debussy a Római-díj nyerteseként két évet töltött Rómában, az olasz opera nem nyerte el tetszését, a régi zenében (Palestrina, Lassus) keresett menedéket. 1887-ben végleg Párizsban telepedett le, kizárólag a komponálásnak szentelte életét. Ugyanebben az évben Bécsben megismerkedett Brahmsszal. Debussy jártas volt a hermetikus filozófiában – csak érdekességként említem.

Manuel de Falla  (Cádiz, Spanyolország 1876. november 23. – Alta Gracia, Argentína, 1946. november 14.) spanyolországi roma zeneszerző és zongoraművész, a 20. századi spanyol zene korszakalkotó mestere. Simán megérdemelné ő is a „rocksztár” kinevezést, hisz zseniális zeneszerző volt.

Ilyet kitalálni, hogy egy egész zenekar úgy szóljon, mint egy gitár?! Na, ezt alkotta meg

az El sombrero de tres picos (A háromszögletű kalap) című balettjében, amely egyenesen fantasztikus zeneileg: ritmikus, lírai, humorral teli és drámai is egyben. Jellemzője a finom és szellemes hangszerelés, aminek eredményeként a zenekar úgy szól, mint egy óriási gitár. Persze e műnek is nem egy motívumában fedezni fel a spanyol népzenét, ofkorsz.

És végül, de nem utolsó sorban Grażyna Bacewicz, akit a huszadik század legnagyobb női zeneszerzőjének tartják. Ő is egy igazi „rocksztár”. Nagyszerű zenei tevékenységet folytatott szólistaként, zeneszerzőként. 1936 és 1938 között Grzegorz Fitelberg karmester felkérésére először a lengyel rádiózenekar hegedűse volt. A háború után oktatói állást szerzett a łódźi Állami Zenekonzervatóriumban. Zenei tevékenysége a zeneszerzésre összpontosul, amelyet számos díj és megbízás ösztönöz. Bacewicz novellák, regények és önéletrajzi művek szerzője is.

A Székelyföldi Filharmónia szervezésében ma ezen zeneszerzők műveit fogjuk hallani Stier Alexa Dorottya előadásában. Generációjának egyik legígéretesebb fiatal tehetsége Szatmárnémetiben született, ötéves korában kezdett zongorázni, számos zongoraversenyen vett részt sikerrel: I. díj a Skót Királyi Konzervatórium Bach-versenyén (Glasgow, 2016); Mozart-különdíj a Newcastle-i Nemzetközi Zongoraversenyen (Egyesült Királyság, 2017); III. díj a brüsszeli Merci, Maestro! Nemzetközi Zongoraversenyen (Belgium), I. díj a Sheepdrove Zongoraversenyen (Egyesült Királyság, 2019), és Maurice Ohana-különdíj az Orléans-i Nemzetközi Kortárs Zenei Versenyen (Franciaország). A 2019-es tanév végén a Skót Királyi Konzervatóriumban Governor’s Recital Prize elismeréssel tüntették ki. A Yale School of Music kétéves mesterképzése során elnyerte az Elizabeth Parisot-díjat és az Alumni Association díját. 

A koncertre ma, június 14-én 18 órakor kerül sor a Városháza Szent István Termében.

Kiemelt képen: Stier Alexa Dorottya /Facebook