Nagyálmos Ildikó
Nagyálmos Ildikó
A hétköznapi élet, az eltűnőben lévő vidéki ember érdekel. Hátha sikerül átmentenünk és újraértelmeznünk a múlt egy kis darabkáját példaértékű életek felvillantásával.

Maradt a feketemunka, mindenki tudja – A felügyelők pedig résen vannak 

A munkáltatók kihasználják a lehetőségeket, a munkakeresőknek pedig gyakran mindegy hogyan, csak pénzhez jussanak a megélhetéshez. Mindenki kockáztat, a munkaadó a büntetést, a munkavállaló...
Becsült olvasási idő: 6 perc 56 másodperc

Tűzpróba Roma sorsok, gyerekarcok, életképekcímmel nyílt Márkos Tamás szabadtéri vándorkiállítása ma Székelyudvarhelyen. A Haáz Rezső Múzeum kovácsoltvas kerítésére függesztett képek a csíksomlyói tűzvészt követően készültek, szervező a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont. Tamással még nyáron találkoztunk a Minimum Party összművészeti táborban, ahol a fotóműhely vezetésével bízták meg, akkor készült vele az alábbi beszélgetés.

– Zenész, pedagógus és fotográfus is vagy egy személyben. Honnan indultál, és merre tartasz?

– Zenelíceumban klarinét szakon végeztem, húszévesen költöztem Kolozsvárról Budapestre, ahol hamar rájöttem: nem szeretnék előadóművészként dolgozni teljes munkaidőben. Számomra valahogy nem okozott akkora örömöt zenekarban játszani, talán azért, mert későn, tizenhat évesen kezdtem klarinétozni, és ráadásul a módszeres gyakorlás sem volt az erősségem. Viszont amint lehetőségem adódott tanítani, azonnal éreztem, ez az én utam.

Huszonöt évesen kerültem be a budapesti Autizmus Kutatócsoportba, ahol autista gyermekek zenés fejlesztésével kezdtem foglalkozni. Öt év elteltével Angliába költöztem, ahol húsz évig több iskolában dolgoztam, zenészként, zenei fejlesztőként. Egyrészt az autizmus spektrumzavarral élő gyermekek kommunikációs és szociális készségének fejlesztésével foglalkoztam, másrészt hangszeres játékot tanítottam. A módszert zenei interakciónak nevezik, lényege a gyermekre történő ráhangolódás. A kezdetben nem feltétlenül kommunikációs célzatú megnyilvánulásaikra válaszolgatunk zenei kísérettel, amely révén fejlődik a figyelem képessége, kialakul az utánzás, szerepcsere, a dialógus, emellett a gyermekek ki tudják fejezni érzelmeiket zenén keresztül, és megtapasztalhatják a közös zenélés örömét.

A passzívabb, magukba zárkózott fiatalokat a zene éberebbé, fogékonyabbá teheti, a hiperaktív, figyelemzavaros gyermekeket segítheti a lecsendesedésben, a figyelem fenntartásában.

– Mikor és hogyan jött képbe a fotózás?

– Tizenkét-tizenhárom évvel ezelőtt kezdtem fotózni Angliában, és ottlétem utolsó éveiben a főállásom mellett eseményfotósként is dolgoztam, illetve saját, többnyire utcafotó jellegű sorozatokat is készítettem.Tavaly Angliából Kolozsvárra költöztem, úgy gondoltam szerencsét próbálok, körülnézek, milyen munkalehetőségeim vannak itthon. Már korábban kapcsolatban álltam néhány intézettel, ahol esetleg el tudnék helyezkedni, autista gyerekekkel foglalkozni, tehát felkerestem őket. Ahogy elkezdődtek volna a foglalkozásaim a Kozmutza Flóra iskolában, a koronavírus miatt bezárták az iskolákat.

Mivel nem volt lehetőségem zenei fejlesztőként dolgozni, elkezdtem fotósként,

kezdetben a Szabadság napilap számára készítettem képsorozatokat, majd a Transindexhez kerültem, ahol jelenleg is külsős fotóriporterként dolgozom.

– Öt hónapon keresztül dokumentáltad a Csíksomlyón történt tűzeset károsultjainak életét. Miért vágtál bele ebbe a hosszú, ám semmiképp sem hálátlan munkába?

– Szerettem volna egy közelebbi képet mutatni a csíkszeredai tűzkárosultak helyzetéről, így a Transindex megbízásából Tőkés Hunor kollégámmal az Erőss Zsolt Arénában elszállásolt családokkal és Somlyón, a tűzeset utáni helyzetről készítettünk egy személyesebb hangvételű riportot. Közel kerültünk a közösség tagjaihoz, átéltük a helyzetüket, és úgy éreztem, nagyon hamar jó kapcsolat alakult ki köztünk. A riport megjelenése után felkérést kaptam a csíkszeredai önkormányzattól, hogy folytassam a dokumentálást, amit örömmel elfogadtam.

Csíkszeredába költöztem öt-hat hónapra, és a dokumentációs munka mellett az arénában lakó gyermekeknek interaktív játékos-zenés módon angolt tanítottam, időnként szabadidős foglalkozásokra vittem őket.

Az arénában terjedelmes anyag gyűlt össze: egyrészt a családok részére készítettünk portrékat – melyeket megkaptak felnagyítva, kasírozottan, másrészt folytattam a mindennapok dokumentálását. Ezzel párhuzamosan egy saját sorozaton is dolgoztam, amely nem szó szerinti értelmezése a helyzetnek, inkább a gyermekek játékát, hangulatait tükröző képek sorozata, és amelyből a jelenlegi Tűzpróba kiállítást is szerveztük.

Tervünk a vándorkiállítást összekapcsolni különféle gyermekprogramokkal, műhelyekkel, mesemondással, kézműves tevékenységekkel, zenéléssel. Az anyagot harminc életkép, ötven portré és tizennyolc, gyermekek által készített rajz, festmény képezi. 

– Visszatérve a Minimum Partyra, műhelyvezetőként milyen érzésekkel érkeztél a kászonaltízi művésztáborba?

– Bátyám, Márkos Berci zenész és zeneszerző a kétezres évek elején volt zenei műhelyvezető a táborban, ő jó fényben tüntette fel művésztelepet, és másoktól is csupa jót hallottam róla, így szívest-örömest elfogadtam Lőrincz Ildikó felkérését a fotóműhely vezetésére. Elképesztően szép ez a hely messze a város zajától, és az én esetemben el kell telnie két-három napnak, amíg elcsendesedtem, ráhangolódtam a közös tevékenységekre. A kreativitás, a kreatív együttműködés szempontjából nehéz elképzelni ideálisabb környezetet, közösséget. Nincs semmilyen külső zavaró, figyelmet elvonó tényező; magamról elmondhatom – és másokon is ezt láttam –: teljes lényemmel voltam jelen, vettem részt a saját és mások foglalkozásain. Talán gyermekkorom óta nem feledkeztem ennyire bele napokig a közös játékba, alkotásba. Számomra nagyon otthonos ez az életforma, ugyanis gyerekkoromban arra is volt példa, hogy egy-két hónapon át sátoroztunk, ahonnan kilenc kilométerre volt a legközelebbi település.

Visszagondolva, így ötvenegy évesen, talán ezek voltak a legjobb nyaraim, amikor elvonatkoztat az ember a városi világtól. Sokkal inkább jelen van az ember a gondolataiban, megelégedettség van benne, lenyugvás, csend, másokra való érzékeny figyelem. Ahogy telik az idő, egyre inkább vágyakozom erre az életmódra, nem csupán egy-két hét erejéig, hanem megpróbálni megteremteni annak lehetőségét, hogy minél folyamatosabban így éljem a mindennapjaimat.

A Haáz Rezső Múzeum homlokzata felőli kovácsoltvas kerítésre ma felkerült fotók 2022. január 15-ig láthatók. Jelen kiállításnak bővített változata többek között Csíkszeredában, Kolozsváron és Budapesten lesz megtekinthető.

Márkos Tamás számos hazai, külföldi csoportos és egyéni fotós műhelymunkát, képzést tart, mellette utcafotókat, életképeket készít Romániában, Magyarországon és Angliában. Főként lírai hangvételű felvételeit több ízben elismerték: a Kolozsvári Magyar Opera Viva la Musica fotópályázatának első díja (2021), a Magnum Heatwave (2019) és az Exposure fotókiállítás első díjasa (Nottingham, Nagy-Britannia, 2014), valamint a Black and White Photographer of the Year 2012 Award első helyezettje (Leica Mayfair, London, Nagy-Britannia). 
Fotók: Márkos Tamás

Roma sorsok a szemünk előtt