Becsült olvasási idő: 6 perc 8 másodperc
Miklós Dalma
Összefüggéseket keresek, naprakész maradok, kielégítem a kíváncsiságomat, mindeközben rajongok a művészetekért.

Csata Ágnes – akinek helye van az operaházban

Csata Ágnes a Dr. Palló Imre Művészeti Szakközépiskola tizenkettedikes tanulója, kiváló énekes, aki az elmúlt években számos nemzeti versenyen részesült már elismerésben. Legutóbb az...
Becsült olvasási idő: 9 perc 31 másodperc

Az idei évadban csatlakozott az udvarhelyi társulathoz. Zilahról származik, és annak ellenére, hogy első körben lelkész, pedagógus vagy énekesnő szeretett volna lenni, a középiskolai versmondó versenyek a színjátszás felé terelgették Sepsi Melindát. A fiatal színésznővel beszélgettünk a pályakezdők nehézségeiről, a tapasztalatgyűjtésről és a klasszikus színházi női szerepekről.

Mikor kezdtél el több érdeklődést mutatni a színészet, mint a lelkészi pálya iránt?

– A konfirmálást megelőző felkészítőkre jártam, és egy kicsit elvarázsolt a vallás. Mindig olvasgattam arról, ami a vallással kapcsolatban érdekelt, aztán nem tudom, mi történt – a semmiből közbejött a versmondás, majd a színészkedés. De annak az időszaknak köszönhetek nagyon sok megszerzett információt, és a hitemet is. A szüleim már a lelkészi pályára azt mondták, hogy majd kinövöm, nem történt ez másképp a színészettel sem. Soha nem ellenezték, persze, szerették volna, ha komolyabb szakmát választok, de most nagyon büszkék rám:

a lányuk színésznő, ez hihetetlenül fontos és érdekes számukra.

Amikor egyetemista voltam, a legtöbb előadásomat megnézték, még azt is, amiben Kolozsváron statisztaként szerepeltem.  

Hogyan küzdesz meg az otthon hiányával? 

– Érdekes, mert amikor hazamegyek, akkor hiányzik Udvarhely, a saját kis kuckómmal, ahol senki más nincs jelen, mert szükségem van a magányra. De amikor itt vagyok, akkor csak arra a háromszáz kilométer távolságra tudok gondolni, ami elválaszt a családomtól. Mindkettő jó, mindkettő fontos.

Miért esett Udvarhelyre a választás?

– Korábban hallottam már, hogy az udvarhelyi társulat összetartó, ráadásul Kolozsvár után visszavágytam egy kisvárosba. Eljöttem versenyvizsgázni, és beleszerettem a városba. A vizsga után nagyon elégedetlen voltam magammal. Tíz verssel, két monológgal, három énekkel készültem – stréber vagyok ebből a szempontból –, a bizottság pedig azt kérte tőlem, hogy mondjam el Pilinszky János Azt hiszem című versét, ami az egész repertoár legrövidebb szövege volt. Keserű érzés maradt bennem, potyogtak a könnyeim, és úgy éreztem, hogy semmit nem mutattam meg magamból.

Amikor felhívott Nagy Pál igazgató, hogy felvettek, először nem is tudtam hova tenni a sikert. 

Milyen szerepeket alakítottál már? Melyik volt a legmeghatározóbb?

– A főiskolán Csehov Három nővér című darabjából Mása szerepét alakítottam. Ezen keresztül tapasztaltam meg gyakorlatban is azt, amivel előtte csak elméletben találkoztam. Tudtam, hogy végig kell menni a színpadon, de akkor jöttem rá, hogy milyen módon menjek át a színpadon, hogyan beszéljek helyesen, hogy a hangom az egész teret befogja. Mindebben segített az osztályvezetőm, aki megfogta a kezem, és akár egy kisgyereket, megtanított járni.

Harmadéven készítettünk egy musicalt, Mel Brooks Producerek című darabját, és ez is meghatározó élmény volt, mert egy új műfajba nyertem betekintést. Nyáron pedig Eszenyi Enikővel dolgoztam, ezalatt Csehov Sirály című munkájából Nyina karakterét formálhattam meg. Olyan módon találkoztam a negyedik felvonásból egy monológgal, ahogy azelőtt még soha. Magam sem értem, mi történt, de nagyon a szívemhez nőtt a szöveg. Nyina olyan részét nyitotta meg a lelkemnek, ami sebezhetővé tett a színpadon. Értelmet nyert az a kijelentés, miszerint színésznő vagyok – hiszen pont az jelenik meg a szövegben, hogy ez nem kimondottan a csillogásból és a rivaldafényből áll.

Van álomszereped?

– Mindegyik színész azt mondja, hogy neki nincs, de én ebben nem hiszek. Mindenkinek van, még akkor is, ha nagyon titkolja. Nagyon sok mindent eljátszanék most, de igazából olyan nagy klasszikus szerepekre vágyom, mint Shakespeare Júliája.

Vonzanak azok a színpadi helyzetek, ahol szenvedni kell

– ez az egyik előnyöm és hátrányom is, ha túlzásba viszem. A tragikus karakterek közelebb állnak hozzám. Amikor azt mondják, hogy kacagjak a színpadon, sokkal nehezebben vagyok rá képes. Nevetni is meg kell tanulni, és ez néha nehezebb, mint sírni.  

Milyen nehézségekkel küzdesz pályakezdő színészként?

– Elsősorban a beilleszkedéssel – a társulat egy bizonyos rendszer szerint működik, és nekem meg kell tanulnom ehhez igazodni. Másodsorban feladatként tekintek arra, hogy alázatos maradjak. Jó érzés, hogy a kollégáim nyitottak, ráadásul szakmailag is segítenek. Rövid idő alatt gazdagodtam fontos és értékes emberekkel. Sajnos maximalista vagyok, és volt már olyan, hogy megkérdőjeleztem a színészettel kapcsolatos döntéseimet, de nem voltam annyira mélyponton, hogy többé ne akarjam csinálni. 

A nők között gyakori a rivalizálás. Milyen mértékben van jelen ez az udvarhelyi színésznők között?

– Eddig nem érzékeltem rivalizálást. Megtaláltam a közös hangot az idősebb és a fiatalabb színésznőkkel egyaránt. 

Mi a legrosszabb dolog, ami megtörténhet egy előadás közben?

– A legijesztőbb, ami történhet, hogy elfelejtem a szöveget, és csend lesz a színpadon. Lehet ez egyetlen mondat, ha nem jutna eszembe, teljesen lefagynék.

Mi a helyzet a gátlásaiddal? Jelzed a rendezőnek vagy elhallgatod, ha egy színpadi helyzet kellemetlen számodra?

– Legalább öt nekifutással megpróbálom leküzdeni azt a helyzetet, amiben a gátlásaimmal találkozom. Amikor azt érzem, hogy lelkileg is megterhelő, és hátráltatja a saját, illetve a kollégáim munkáját is, akkor jelzem, hogy nem bírom leküzdeni az akadályt. A színházban számos esetben dolgozom a személyes élményeimből. Ez veszélyes tud lenni, mégis én az a színész vagyok, aki szeret a saját tapasztalataiból meríteni.

Mi a véleményed a színpadi meztelenségről? 

– Ha a rendező megfelelően el tudja magyarázni, hogy a meztelenségnek mi az oka, hogyan talál a történetbe, akkor nem lehet kifogásom ellene, de ez abszolút egy olyan gátlás lenne, amit csak hetek elteltével tudnék leküzdeni. Szerencsésnek mondhatom magam, mert

sokszor átrágom magam a képességeimen, a gátlásaim gyökerein,

ahogyan a leküzdésük folyamatán is. Bárcsak lenne egy könyv, amit fellapozva útmutatót kapunk a gátlások leküzdéséhez. 

Milyen előadásokban láthat téged az udvarhelyi közönség? Hogyan azonosulsz ezekkel a szerepekkel?

– Műsoron van a Haramiák című előadás, Florin Vidamski rendezésében, amelyben rablót játszom, ugyanakkor a kar tagjaként is megjelenek. Jelenleg zajlanak a Száll a kakukk fészkére produkció előkészületei, Vladimir Anton közreműködésével, ahol Sandrát fogom alakítani. Sandra egy ismerőse a főszereplő McMurphynek, egy prostituált, viszont megláttam benne a talpraesettséget és a játékosságot. Most kezd létrejönni a karakter bennem – a jelmez ad egy nagy lendületet abban, hogy valaki más bőrében megtaláljam magam. Az előadások előtt pedig nem internetezek, csak a feladatra koncentrálok, és végigjátszom az előadást a fejemben. 

A színészet játék a szerepekkel, szakma a megélhetésért vagy életre szóló hivatás?

– Három az egyben. Nagyon fontosnak tartom, hogy játék maradjon, és soha ne váljon monotonná, ugyanakkor hazugság lenne azt mondani, hogy nem a megélhetésről szól. Mindeközben hivatást is jelent, de még túl fiatal vagyok, hogy meg tudjam határozni, mit is jelent számomra a színészet. Remélem, hogy soha nem fogom túl elégedettnek érezni magam – ha már nem érzem azt, hogy tovább tudok fejlődni, ott valami biztos, hogy elromlott. Nem szeretnék erre a pontra eljutni, mert abban a pillanatban abba kell hagyni. 

Vannak példaképeid, esetleg mestereid a szakmában?

– Példaképeim nincsenek, viszont vannak olyan emberek, akikre felnézek – ilyen például Bíró József, aki az osztályvezetőm volt az egyetemen. A napokban összefutottam vele, és furcsa módon összeszorult a torkom, könnybe lábadt a szemem, mert azt éreztem, hogy annyi eltelt idő után végre színésznek nevezhetem magam. Igazából ez mind az ő érdeme is, mert nagyon sokat tanulhattam tőle. Éppen olvasom Törőcsik Mari és Bérczes László inspiráló beszélgetőkönyvét, ha példaképet kellene említenem, akkor ő lenne az. Nem akarok olyan lenni, mint Törőcsik, de a kitartása egészen magával ragadott. 

A színház mellett milyen hobbira jut időd?

– Szeretek verseket olvasni, és időt tölteni a családommal – ezek töltenek fel életkedvvel. Udvarhelyen nem egyszerű barátokat szerezni, főleg úgy, hogy reggel tíztől délután kettőig, majd hattól este tízig a munkahelyemen vagyok. Próbálok nyitott maradni, de ritkán találkozom a színházon kívüli emberekkel. Szeretek gyerekekkel foglalkozni, és

pillanatnyilag én vezetem a Minifigurák ötödik–nyolcadik osztályos csoportját. A gyerekektől sok energiát kapok, plusz feldobják a kedvemet a munka után.

Örültem, amikor Bekő Fóri Zenkő kollégám előállt az ötlettel, hogy csatlakozzak a kicsikhez – az életem két olyan területe találkozik, amelyeket nagyon szeretek: a színház és a gyerekekkel való foglalkozás. 

Ha létezik előre megírt sors, ahogy egy szövegkönyv a színházban, akkor szerinted miért kaptad a tehetségedet az élettől?

– Amikor először megfogalmaztam, hogy miért lennék színész, akkor olyan dolgokkal és helyzetekkel szerettem volna találkozni, amelyekkel a mindennapi életben nem futnék össze. Az a célom, hogy minden színpadi helyzetet intenzitással, erővel és türelemmel éljek meg. Mérhetetlen kíváncsiság lakozik bennem. Új dolgokat szeretnék érezni, tapasztalni, kutatni, és nem utolsósorban, kipróbálni.

Sepsi Melinda: Nevetni is meg kell tanulni, és ez néha nehezebb, mint sírni