Zsigerből azt mondanánk, hogy a szájával keresi a kenyerét. Aki azonban közelebbről ismeri, jól tudja róla, hogy legalább annyira a szívével is. Szabó Attila számára ugyanis a kommunikáció nem pusztán szavak átadását jelenti; az üzenet célba érése sokkal több tényezőn múlik – véli. Leginkább kommunikációs trénerként és egyetemi óraadó tanárként ismerjük, de újságíró, rádiós műsorvezető, szerkesztő, szöveggondozó, rendezvényszervező, konferanszié, moderátor, tehetségkutatókon pedig zsűritag. Tovább is van, mondjam még? – egy ennyire sokoldalú személyiségről egy mindössze néhány kérdésből álló interjú nem is portré, inkább csak „portrészlet”.

– Honnan ez az elhivatottság a kommunikáció iránt? Miért tartod ennyire fontosnak?

– Egy általam kedvelt értő-érző ember, Fodor Ákos költő-műfordító fogalmazta meg egy haikuban: 

Szótlanná tesz a /holmikorésmennyiért. /– Én beszélgetnék. 

Egy jó ideje én is azt tapasztalom szűkebb-tágabb környezetemben, hogy kommunikációnk jelentős része ténykérdések feltevésére és tényinformációk cseréjére korlátozódott – tehát a hol-mikor-mennyiért-stb. tény- és tettbeszéd túlsúlyba került, kommunikációnk mindennapi közléshalmazzá silányult. Pedig

lényeges lenne, hogy legalább a fontosabb beszélgetéseink ne csupán tény- és tettmondatokból álljanak, hanem gondolat- és főként érzésmondatokkal is fűszerezzük ezeket.

Utólag leginkább ezekre emlékezünk, ezek a legjelentősebbek kapcsolatépítéseink során. Tehát ilyen megközelítésből is paradigmaváltásra lenne szükségünk.

Mindemellett sokan úgy vélekednek, hogy a kommunikáció nem ördöngösség, hiszen gyakorlatilag már születésünk előtt, óta folyamatosan kommunikálunk. Tehát mindenki „ért” hozzá, mint a focihoz és a politikához és a vírushoz és a… Ennek ellenére számos nemzetközi felmérés az mutatja, hogy az utóbbi évtizedekben a leggyakoribb fóbiák között a nyilvános beszédtől való félelem általában vezető helyen szerepel. Pedig ezen a listán még más komoly tényezők is sorjáznak: halál, betegségek, háború stb. Mégis ez került fel a mindenkori félelempódiumra, legtöbbször annak is a legfelső fokára. Tegyük fel magunknak a kérdést: bármikor ki merek állni egy kis közösség vagy a nagy nyilvánosság elé? El tudom mondani mindazt, amit szeretnék úgy, hogy a címzettjeim a lehető legpontosabban értsék és érezzék a közlendőm lényegét?
Ezt a fajta krónikus kommunikációs önbizalomhiányt is jó lenne csökkenteni, hiszen annyi szép gondolat és érzés lakozik embertársaink többségében, kár lenne, hogy bennük maradjon. 

Kulturális és karitatív rendezvények, fesztiválok szervezője és hangulatgazdája. Moderál vitaesteket, író-olvasó találkozókat. Hosszú évekig nagy népszerűségnek örvendtek saját városi bulijai is. Korábban huzamosabb ideig a Príma Rádió szerkesztő-műsorvezetője volt, jelenleg egy általa vezetett online rádió fűződik a nevéhez, a Más néven ismertté vált, most pedig Civil Más Rádióként hallgatható adóállomás.

– Kommunikációs trénerként milyen üzenet, érték átadását tartod legfőbb feladatodnak?

– Talán az egyik legfontosabb, hogy ebben a főként tényközlő világban ne hagyjuk abba a történetmesélést. Ancsel Éva filozófus-esszéírótól tudom, hogy az emberi lényről elég sok mindent meg lehet tudni, ha ismerjük a történeteket, melyeket ősidők óta mesél – ha még mesél. Amíg van történet, addig majd minden van, ami fontos – mondja. Hiszen az emberi történetek teszik lakhatóvá és életszabásúvá az időt. 

Ezenfelül gyakran érzem úgy az utóbbi időszakban, hogy

a megmondóemberek, akik „mindenhez is” értenek, a „kommunikációs szakértők” túlságosan megszaporodtak.

Egy kommunikációs négyzetméterre már túlságosan sok kommentelő hályogkovács jut – ők legtöbbször olyan fotelturisták, akik kioktatásban és minősítésben nagyon erősek, de a való világban, a gyakorlati(as) életben már nem állják meg annyira bravúrosan a helyüket. Az ilyen „szakértők” helyett inkább több szakérzőt szeretnék. Meg aztán – visszakapcsolva a korábbi kérdésedhez – a szólásszabadságot a véleményszabadossággal összekeverni nem bölcs dolog.

Jó lenne visszatanulni az emberi és szakmai alázatot, akár a kommunikációs alázatot is. Én még reménykedem… 

– Apaként mit gondolsz, mi adható át az általad képviselt kommunikációból és értékrendből kisgyermekkorban?

– Ha apaként tekintek a kérdéskörre, legtöbbször fordítva történnek a dolgok: a kisfiam az egyik legfontosabb Tanítóm, tőle tanulom újra a dolgokra-történésekre való, igazi rácsodálkozás művészetét, és az érzéskinyilvánítások szépségesen széles palettájának újrafelfedezését és megélését is.

Ugyanakkor az is meghatározó, hogy mit lát, hall és tapasztal a családban: nálunk többek között azt, hogy

ahol alkotás van, ott legfőképpen öröm van – ilyen az öröm természetrajza. Persze, az alkotás – legyen az bármilyen – vajúdással, fájdalommal is jár, de ez korántsem baj.

Az elmúlt évek alatt a magunk sajátságos módján folyamatosan alkottunk, ebből kifolyólag örömösödtünk is. S fordítva. Mindezt ő is megtapasztalta, így reményeink szerint beépült az ő értékrendjébe is. 

– Fő végzettséged szerint tanár vagy. Miért hagytad ott a hagyományos oktatói pályát, a romániai állami oktatási rendszert?

– Talán ismét egy Fodor Ákos-i szösszenetsziromba tudnám sűríteni a válaszomat: „mire megtanulsz énekelni, dalod már rég nem arról szól”.

– Egykor bulikat is szerveztél, amelyek híresek voltak Udvarhelyen. Neked milyen a zenei stílusod?

– Igen, hajdanán az induló székelyudvarhelyi Príma Rádió szerkesztő-műsorvezetője és lemezlovasa lettem, ez hozta magával, hogy jó lenne a rádiózáson kívül városi bulikat is keverni. A tervezgetés valósággá nemesedett – ez a korszakom hozzávetőlegesen tizenegy évig tartott.

Szerencsés helyzetben voltam, hangulatgazdaként sosem kellett megfelelnem a köztes közízlésnek. 
Merem remélni és hinni, hogy ezek a bulik valamiféle formáló erővel is bírtak. Persze, tudom, ízlések és arculcsapások, de ettől függetlenül gyakran tudatosan – s bizakodva a tudatalatti jótékony működésében-hatásában is – „építettem” fel a bulikat. Rögtön hozzátenném:

nem csupán szórakozáscentrikus össznépi találkozók voltak ezek, hanem építő, közösségi események is, melyek idővel viszonyítási ponttá váltak.

Ami pedig a zenei ízlésvilágomat illeti: nincs kifejezetten kedvelt, kizárólagos stílusom, még csak igazán kiemelt zenekarok és előadók sincsenek, én inkább dalokban és dalszövegekben gondolkodom-érzek. Egyetlen szempont van: hasson. 

– Önkormányzati képviselő is voltál Udvarhelyen. Miért vállaltad ezt a közszerepet?
– A politika és a közélet szelídebb formája hajdanán is érdekelt, manapság is – immár a magam kívülálló módján. Egy ideig önkormányzati képviselőként a gyakorlati oldala volt kihívás, míg később az elméleti megközelítések és a háttér-mozgatórugók kötötték le a figyelmemet. Ugyanis öt és fél éven keresztül volt egy rádióműsorom, a Sajtóvadászat, melyben egy történelem-filozófia tanárral, egy magyartanárral és egy újságíróval a heti politikai történéseket elemezgettük. 

Persze, azt is sejtem-tudom, hiszen magam is politizáltam, hogy

a politika gyakorta kemény versengés. És ez nem is baj, amíg léteznek megkérdőjelezhetetlen közös ügyek is.

Álnaiv módon a helyi politizálást nem csupán választási ciklusokban gondolkodva, hanem szent ágostoni módon képzeltem és képzelem el: „A szükséges dolgokban legyen egység, a kétesekben szabadság, mindkettőben szeretet”.

Amúgy már elég régóta inkább civilkedem…

– Egyszer egy tréningen azt adtad feladatként, hogy határozzuk meg magunkat legtöbb hét szóban. Most a hóhért akasztom: határozd meg önmagad hasonlóképpen.

– Történetről történetre épültem. Mert építettek. Mert építettem.