Becsült olvasási idő: 6 perc 8 másodperc
Barabás Blanka
Mindennapi betevőnket add meg nékünk ma.

Soron kívül

Még több térfigyelő kamera a városnak, egy társasház fiataloknak – ebben a két témában ültek össze dönteni ma az önkormányzati képviselők. Előbbiek megvalósulásához először...
Becsült olvasási idő: 15 perc 53 másodperc

Szántó Mihály a székelyudvarhelyi rendőrkapitányság parancsnoka, tudták? Persze, van, aki igen, sokan azonban nem is hallottak róla. Mert olyan, mint egy jó pr-szakember, aki háttérben marad, s a brandet tolja előtérbe. Bár évek óta ő az udvarhelyi alakulat vezetője, szerény ember, nem az a szereplős típus. Magyar rendőrparancsnok, ez a hab a tortán, merthogy eddig ez a bravúr senkinek nem sikerült nálunk.   

– Négy éve ideiglenes megbízással vette át az udvarhelyi rendőrkapitányság vezetését, majd egy évvel később vizsgázott a vezetői tisztségre, így tehát Székelyudvarhely rendőrkapitányságának parancsnoka 2018-tól. Minek kellett megfelelnie, hogyan zajlott ez?

– Szakmai kérdésekre kellett válaszolni interjú formájában.

– Volt kihívója?

– Nem. Kétszer pályáztam meg, mindkétszer egymagam. Mondhatni egyedül szaladtam, és második helyen sikerült beérnem a célba. Minimálisan a hetest el kell érni, ugyanakkor bizonyos okok miatt a témakör úgy volt megválasztva, hogy ezt a bűvös hetest nem értem el. Másodjára viszont sikerült.

– Magyarajkú rendőrparancsnokunk nem volt ezidáig. Mi az ön titka?

– Fel kell vállalni, ilyen egyszerű. Az én esetem picit érdekesebb az itteni magyarajkúakéhoz képest. A feleségem csíkszeredai, a gyerekeim Székelyudvarhelyen nőttek fel, és küszködnek a román nyelv megtanulásával. Komoly kihívásnak számít itt, hogy az iskola megtanítsa nekik a román nyelvet. Én nagyszebeni vagyok, olyan közösségben nőttem fel, ahol a magyarok kisebbségben voltak. Nyolcadik osztályig magyar iskolába jártam, magyarul beszéltünk a családban, de tinédzserként mérnöki pályát akartam választani, és saját döntésem miatt nem magyar líceumba mentem. Volt egy elektronikai szak, románul, oda mentem, ezért könnyebb volt megalapozni a román nyelvtudást. Más esélyekkel tud indulni az életben egy magyar, aki így nő fel, román nyelvű iskolát végez.

– Hogyan lett belőle mégis rendőri pálya?

– Akkor sem tért el sokban a pályaválasztásról való gondolkodás a mostanihoz képest. Személyes tapasztalatok miatt történt így. Élveztem a krimiket, a líceumban pedig egyik kollégám édesapja rendőr volt, nyomozó, amikor párszor beszélgettünk, mondta, hogy lesz felvételi a rendőri iskolába. A fiát egyáltalán nem érdekelte, előttem viszont megnyitotta a kíváncsiság kapuit. Hárman pályáztuk meg, először a rendőrakadémiát, ez nem sikerült rögtön, de elmentem a rendőraltisztképzőbe, egy évig itt tanultam. Egyszerűen a kíváncsiság vitt. A családban nem volt hagyománya.

– Kíváncsi vagyok, hogy akkor a családjukban a rendőrnek milyen megítélése volt?

– Nagyon érdekes ez a történet, mert

mindenki megpróbált lebeszélni róla. Az akkori szász baráti társaság, a szüleim, rokonok.

Akkor, ʾ88-tól, a kilencvenes évek elejéig a családjainkból sokan elkezdtek menni kifele, Németországba. ʾ93-ra már mindenki, aki akart, elment. A rendőrségnek akkor az elnyomó szerepe volt hangsúlyos az emberek tudatában, én már másképp gondoltam, de ők nem, és megkörnyékeztek. Egyik szász család, akivel most is tartjuk a kapcsolatot, felajánlotta, hogy menjek bármilyen egyetemre, kifizeti, lehet magán is, mindegy. Ráadásul minden nyáron hivatalosan dolgozhatok kint, 800 márkát kereshettem volna, minden ellátás mellett, de én kitartottam az elképzelésem mellett. 

– Azt mondta valahol, hogy lehet ezt a szakmát munkaként, és lehet szolgálatként, hivatásként felfogni. Ön az utóbbit érzi magáénak…

– Enélkül nem lehet jól csinálni.

– Mit jelent a szolgálat önnek?

– Egyszerű a válasz: az igazságérzet érvényesülését, illetve amikor sérül az igazságérzet, az komoly motiváció tud lenni. Van pár szakma, amiről azt gondolom, hogy hivatásszerűen kell csinálni, hogy működhessen. Ilyen a tanügyi pálya, az orvosi…

Ahhoz hogy jól csináld, lemondásokkal jár.

Minden, ami hivatás, adott szinten, adott mértékben a szabadságról való lemondást jelenti. Ez a mai fiataloknál ritkább, nehezebben jön felszínre.

– Ön miről mond le?

– Nagyon sok panaszt sorolhatnék itt. Egy jó példa: egy orvos barátommal mentünk pár hónapja Brassóba, a Bogáti erdőnél jutott eszembe, hogy nem kéreztem el. Felhívtam vezetés közben a főnököm, akivel ugyan nincs rossz kapcsolatom, de a helyettesem sem volt Udvarhelyen, kicsit tehát letolt. A barátom meg nem hitte el, hogy túl a negyvenöt évemen még mindig kéredzkednem kell, hogy kimehessek a városból. Ez a típusú lemondás az egyik a sok közül. Persze, ha az ember szívvel-lélekkel csinálja, akkor mindig több jót lát a munkájában, mint rosszat.

– Látom, hogy villog a telefonja… Éjszaka is gyakran hívják?

– Igen, az egyik legnehezebb része ez a kapitánysági munkának, ez a fajta felelősség. Ritkán van, amikor ezt letehetem. Hétfőtől péntekig mindig én vagyok az éjszakai szolgálatos, a négy vagy hat hétvégéből egy az, ami szabad, vagy olyan helyre mehetek, ahol nincsen térerő. Olyan állapot ez, amihez hozzá kellett szoknom. A feleségem úgy alszik mindmáig, hogy én egy éjszaka alatt többször fel vagyok hívva, vagy tizenvalahányszor is, vannak ilyen pillanatok. Ehhez a szervezetem is hozzá kellett, hogy szokjon, illetve a stressz-szintemet úgy kellett mérsékelnem, hogy már ne idegesítsen, mert a hívásokra muszáj válaszolni.  

– Az a típus, aki hazaviszi a munkáját?

– Másképp nem lehet, huszonnégyből huszonnégyet szolgálunk.

– Megbeszélik otthon, ha valami miatt ideges?

– Észreveszik. Ha tudok beszélni róla, akkor mesélek, de legtöbbször hallgatok a stressz fő okáról.

– A felesége könnyebben tolerálja?

– Ő megszokta, amikor összeházasodtunk, mi katonák voltunk, sokkal nehezebb volt az élet. Ha kellene választani, hogy mit hagynék ki az életemből, ez lenne. De ez volt az alapja a karrieremnek, nagyon sokat dolgoztunk a székelyudvarhelyi bűnügyi osztálynak, viszont volt egy olyan periódus ʾ98-ban, mikor nem volt hat hónapig egyetlen szabadnapom sem. Nekünk a szombat kötelező munkanap volt, még ha rövidnapos programmal is, de nem telt el a vasárnap sem, hogy valami tevékenység ne lett volna, kocsipiac, ellenőrzés, vagy nyomozás miatt meg kellett valahol jelenni. Ez az időszak viszont arra volt jó, hogy a feleségem függetlenebb legyen tőlem, gyereknevelés, családi élet szempontjából. Ugyanekkor végeztem el a rendőrakadémiát is… A jelenlegi helyzet azért zavarja, mert ha szabadságon vagyok, vagy hétvégén, ha elmennénk valahova, akkor sem tudom letenni a munkát. Úgy csinálom, hogy ne tudja, ne vegye észre. Mert felesleges stresszt viszek be, kérdem, minek, és próbálom úgy rendezni az üzenetekre, hívásokra való válaszolást, hogy „ha nem tudom, nem fáj” alapon ne terheljem őt vele.  

– A korábbi parancsnok egyik nyilatkozatában azt mondta, hogy jönnek ugyan Udvarhelyre fiatalok, de két-három év után lemorzsolódnak, elmennek máshová, nem alapítanak itt családot stb. Mennyire küzd emberhiánnyal most a helyi alakulat?

– Akuttá vált a helyzet. Hat hónap után elmennek, ez a kötelező időtartam, folyamatosan távoznak. Hargita megye küzd a legnagyobb emberhiánnyal, benne van mindig a top 3-ban. Állományunk zöme fiatal, hozzám képest hárman vannak, akik idősebbek, tapasztaltak. Minden rossznak van egy jó oldala is. Megújult az állomány, mentalitásváltás történt, a hozzáállás is más lett, nyitottabbak, könnyebben alkalmazkodnak: nem a környezetet akarják megváltoztatni, hanem ők alakulnak utána, a többség.

– Akik távoznak, közelebb akarnak menni az otthonhoz?

– Haza akarnak menni. 

– Magyar fiatalok toborzása hogy megy?

– Dolgozunk rajta. Nehézség, hogy a román nyelvet nagyon jól kell tudni, kevés az a tanuló, amelyik az iskola végén tudja. Ha van ambíció, és van is rá jó példa, akkor sikerülhet. Több alkalommal is elmentünk iskolákba a szakmát népszerűsíteni vagy állásbörzére. Próbáljuk népszerűsíteni, farkaslaki fiatal kollégámmal, Fancsali Norberttel is készült olyan interjú, amely többek közt ezt is célozta. Vannak jelentkezések, nagyon kevésnek sikerül. Az akadémiára idén öt hely volt magyarajkúaknak, idegen nyelvként szerepelt a vizsgán a magyar nyelv is, általában viszont, akiknek sikerül a felvételi, azok Kolozs, Bihar és Maros megyeiek. 

– Most mik a legnagyobb kihívások a rendőrség számára Székelyudvarhelyen?

– Érdekes folyamaton ment keresztül Udvarhely az utóbbi öt-hat évben. Pozitívnak látom, javult a közbiztonság – az ügyészség és a fiatal, dinamikus bűnügyi osztály segítségével. Sok összetevője van a dolognak: a közlekedésrendészet, közrend, bűnügyi osztály, bűnügyi technika, diszpécserszolgálat, a vidéki őrsök koordinálása Parajdtól Varságig, Galambfalván, Kányádon át, egészen Siménfalváig.

Ezeken kívül is vannak fontos elemek, mint a megelőzés, az elemzések, tehát nehéz dióhéjban beszélni ezekről, de a legnagyobb kihívás – és nem feltétlen a mi területünk – az a drogprobléma. Megnőtt az utóbbi években a jelenléte, szokássá vált a fiatalok körében, már vannak függők. Ezek ellen próbálunk mi is tenni, de ez egy központosított kompetenciájú munka. Magát a tevékenységet a Szervezett Bűnözés és Terrorizmus Elleni Igazgatóság (DIICOT) felügyeli, ezért sem tudom részletezni a problémát. Mint érdekesség mondom, 2018–2019-ben fordult meg az arány abban a tekintetben, hogy

itt, Udvarhelyen a legolcsóbb hozzájutni a kábítószerekhez, ami a hazai magyar közösségeket illeti.

Megdöbbentő, mert az embernek van egy elképzelése a kábítószerekről, aztán a mindennapok részévé válik, a gyerekeim egyszerre nőttek fel ezzel a problémával, szülőként is elszomorít. Úgy érzem, olyan probléma most ez, amiről minél többet kellene beszélni, a társadalomban viszont a rendőrség az utolsó, mely tud ellene tenni. Mi azok vagyunk, akik a végén csapunk le, elkobzunk kábszereket, elfogunk bűnözőket, hálózatokat számolunk fel. Viszont ahhoz, hogy alapjaiban változzék a helyzet, a családban, az iskolában kell a bűnmegelőzést elkezdeni – sajnos nagy a vonzereje, könnyű pénzt jelent a drog, és könnyű örömforrást. 

– Ami viszont a hatáskörük, az a közúti biztonság és kihágás.

– Utóbbi az a típusú bűncselekmény, amit az emberek akarattal követnek el. Akarata ellenére megtörténhet a baleset, de ha ennek alapja, hogy ittasan vezetett, az akarattal elkövetett bűncselekmény. Ez ellen próbáltunk a legtöbbet tenni az utóbbi években. Fenoménné nőtte ki magát – mielőtt idejöttem beszélgetni, elolvastam az operatív helyzetelemzést 2019-től napjainkig –, jelenleg, és még nem teljes az év, de már szinte elérték az adatok az előző év baleseteinek számát. Hajtási nélküli, ittas vezetés, beíratlan autóval való közlekedés, ami összekapcsolódik egy balesettel például, ezekről beszélek. Ezek ellen próbáltunk fellépni keményen, és megszüntetni azt a gondolkodást, hogy vannak egyesek és kettesek. Például leszámolni azzal, hogy némelyek szemet hunynak az ilyen bűncselekmény fölött. Ezek ellen tettünk, ez szerintem látható változás, még akkor is, ha évről évre egyre több „alkoholfogás” van, és ez az érdekes, hogy ha mindenhol ez áll fenn, nem azt jelenti, hogy nem fogunk elég elkövetőt, hanem hogy dolgoznak az embereim, mert ez országos szinten, de még régiószinten sem trend, de nálunk az. Növekszik ez a típusú bűnözés, és a munkánknak köszönhetően el kell jönnie az áttörésnek, amikor csökken az elkövetők száma. 

– Ritkán hallunk éjszakai randalírozásról. Kifinomultabbak lettek a rosszfiúk?

– Voltak kiemelkedő alakjai az éjszakának, akik mindegyre rendet bontottak, és nagyon sok energiába, minimum két évi intenzív munkánkba került, hogy megszüntessük az éjszakai „uralmukat”, ugyanakkor ez a munka még mindig tart. Nem volt éjszaka, hogy ne legyen négy bűnügyi eset, közrendbontás, péntek, szombat vagy vasárnap, vagy már csütörtök este. Jelen voltunk az éjszakában, ez azt jelentette, hogy kisebb-nagyobb erőkkel kint voltunk, és erre nem voltak felkészülve kezdetben.

Nem úgy csináltuk, mint azelőtt, diszkréten, hanem közterületekről vittük el őket,

ott léptünk fel ellenük, ott statuáltunk példát, ahol az emberek is láthatták. Ez egy olyan munka, aminek mindig, mint a jéghegynek, csak a csúcsa látszik, de szerintem most jobb itt a közbiztonság. 

– Milyen a viszony a székelyudvarhelyi helyi rendőrséggel?

– Példaértékű a viszony. Összetettebb ugyanakkor az intézményt illetően a kérdés. Úgy jelentek meg Románia szinten a helyi rendőrségek, mint egyfajta konkurencia.

Az a típusú rendőrség, amit egy politikai hatalom igazít, visszaélésre ad lehetőséget, mert azt teszik adott esetben, amit a polgármester mond vagy azt, amit egy politikai vezető. Sokat beszéltünk erről László Szabolccsal, a helyi alakulat vezetőjével, régi az ismeretség. Tehát ő élsportoló volt, hozta ezt a szemléletet, maximalista, és elérte azt, hogy egy nagyon jól felszerelt intézménye, felkészült személyzete legyen, és nem szégyellt kérdezni, tanulni, tanácsot kérni tőlünk. Voltak pillanatok, amikor alárendelte a csapatát a székelyudvarhelyi rendőrségnek, és közösen jobban tudtuk uralni a közrendet. Hatékonyabbak is tudtunk lenni, akár külön-külön is.  

– Mit érzékel a rendőr, a rendőrség, jobb most a viszony a városlakókkal?

– Nagyobb a bizalom. Egyszerű példa, van erre statisztika, ma sokkal többen hívják megyeszinten a 112-t, mint öt évvel ezelőtt. Igyekszem kulcspozíciókba, mint például a szolgálatos tisztek, olyan embereket tenni, hogy kettejük közül legalább egyik beszéljen magyarul. Ez javított a kommunikáción, avagy a megítélésen. 

– Magyar közösségekben még mindig előítéletesebbek az emberek a rendőrökkel szemben…

– Ez természtes, mert történelmi örökség, nehéz ezt leépíteni, én is ebben nőttem fel. A fiatalokban viszont már nincs meg ugyanaz a félsz a rendőrséggel szemben, mint évtizedekkel ezelőtt. Persze a rendőrtől mindenikük tart, de míg az idősebbek egy pár szó után sem tudnak felszabadulni, görcs nélkül beszélni a rendőrrel,

a fiatalok már sokkal könnyebben kiengednek. Ők nem értik a szüleink félelmét a „milicistától”.

Voltak rendőri visszaélések, és valószínű lesznek a jövőben is, én viszont rájöttem valamire: ha a fiatal kollégáknak korán, mikor elindulnának repülni, gyorsan visszavágom a szárnyaikat, hogy nehogy túl magasra repüljenek, sokkal erősebb visszafogó erőt jelent ez, minthogy melléjük álljak, fegyelmezzem őket, és elmondjam, hogy itt s itt nem csináltad helyesen, elég lett volna kevesebb is. Inkább terelgettem, és szabályoztam. Fél éve nem volt megkeresés ilyen ügyben.

– Látja az eredményét. Akkor ez személyes siker. 

– Ez csapatmunka. Ehhez ragaszkodom, hogy

ne az én sikeremnek könyveljék el az eredményeket, hanem a jelenlegi vezetőségnek.

Nem szabad névhez kötni. Egy intézmény egyszemélyes megtestesítése arra jó, hogy hatalomhoz jusson az ember, én másfajta filozófiát igyekeztem meghonosítani, azaz személyteleníteni a rendszert, hogy bármilyen körülmény között, ha valaki eltűnik ebből a rendszerből, működni tudjanak a dolgok a megfelelő mederben.

– Van olyan, ami miatt nem alszik, ami nem hagyja nyugodni?

– Mindig van. Ha az embernek van lelkiismerete, akkor ezzel számolnia kell. Voltak olyan döntések, kevés, de amiket megváltoztatnék, csakhogy az idő úgymond egy irányba folyik… A feleségem szokta mondani, hogy mindennek van miértje, és a miértekre az idő, vagy épp az akkori helyzet adja meg a választ. 

– Azt mondják az okosok, az ember ötévente váltson munkahelyet. Ön hol látja magát öt év múlva?

– Nyugdíjasként, kisvállalkozóként, szakácsként. Azokat a dolgokat mondom most, amik jelen pillanatban vonzanak, de az élet majd elhozza, amit kell hoznia, én alkalmazkodom. 

Fotó: Fülöp Attila

Szántó Mihály rendőrparancsnok: Ez csapatmunka, ehhez ragaszkodom