Sárga, a ház. Pont olyan sárga, mint a sárga kártya. Elsőre, sőt, másodikra sem annyira kézenfekvő, mint így kimondva. Ez csak egy szín, mely végül szimbolikus értelmet nyer a mai ember számára. A sárga házban két nő él, anya és lánya. Egyik bolond, a másik beteg? Mindketten bolondok és betegek? Nem, nem beteg és nem bolond egyszerre mindkettő. Előadás, melyet nyitott szívvel (sic!) érdemes szemlélni. 

Tegnap este volt a bemutatója a Leenane szépe című előadásnak Székelyudvarhelyen. Martin McDonagh darabját Barabás Árpád vitte színre a Tomcsa Sándor Színház művészeivel. Az előadásban a tér csak keret, gyakorlatilag a párbeszédek és az indirekt beszéd bontja ki a cselekményt is. Passzolnak a karakterek, a színészi játék remek. Zseniális Fincziski Andrea az anya szerepében, meg Wagner Áron a tahó Ray megformálásban. Elsőre ijesztő lehet a smink, de azt hiszem, a lélek kivetülésére ez egy jó eszköz. Mert más eszköz nem sok van, maradnak hát a gesztusok, a mozgás, és a szó: ennél hatékonyabb kellékre, eszközre, fegyverre nincs szükség. A szó maga lehetőség, bármire.  

Ha ezt a történetet mondjuk, a rend kedvéért, bostoniként nézzük… Mégsem. Így pontosabb: ha ezt a történetet egy bostoni nézi, tán elgondolkodik azon (de nem biztos), vajon milyen lehet a világnak egy olyan szegletén élni, sínylődni, tengődni, vegetálni, ahonnan a megélhetés végett elvándorolnak az emberek például New Yorkba vagy Kanadába. Ahonnan úgy kell elmenni, hogy otthon nem jó, másutt sem jó, de kicsit azért mégis jobb, miközben rühelljük azt a helyet is, ahol ezt a bizonyos pénzt, ami a jobb életet biztosíthatná, megszerezhetjük.

Olyan szeglete a világnak, ahonnan úgy kell elmenni, hogy tán vissza se térünk soha. A környezet bár lehet gyönyörű, és ideköt a múlt, kevés ahhoz, hogy az életet éltesse.

Mi, erdélyi magyar, székely, kisebbségi befogadók, menthetetlenül a saját életünkre asszociálunk. Nincs szükségünk tökéletesebb példára ahhoz, hogy ne saját sorsunk lássuk meg ebben a házban, a két nő viszonyában, a két nő és a környezete viszonyában. Az a fajta determináltság, ami a szűkebb és tágabb környezet, illetve az ember egymásra gyakorolt hatására jellemző, tulajdonképpen feloldhatatlan. A berögződések, a hagyományok, a sztereotípiák, a megfelelés kényszere, az értelmetlen, meddő tisztelet a múlt iránt, egy meghaladott kultúra iránt, a hely és rokoni kötődések iránt teljesen fölösleges, adott esetben kizsigerelő és bénító. Az érzékeny ember számára végzetes lehet. 
Nem tudni egészen pontosan, honnan jön a két nő konfliktusa, egyik sarokpont ebben a múlt eseményei. Miért olyan kegyetlen a lány az anyával, miért bánik vele úgy, ahogy egy idegennel sem szoktunk? Miért dühös, mik a sérelmei? – A húgyszag, az idős anya akadékoskodása, egy letűnt világ megkövesedett, múltból is visszatérő kísértetei, az egyéni megküzdések, a kudarcok egyre erősítik, lökik a szereplőket a végzetük felé. Kiszolgáltatottak, és bár úgy tűnik, az anya van a lánya segítségére, támogatására utalva, a helyzet nem ennyire egyszerű.

Valahol mélyen mindkettejüknek szüksége van a másikra: egyiknek a bárminemű létezéshez, másiknak, mint egy láthatatlan korlát, a benne maradáshoz.

Jó ürügy a darab arra is, hogy feltegyük a kérdést magunknak: felszámolható-e egy (mérgező) kapcsolat maradandó sérülés nélkül, látjuk-e, meddig van nekünk szükségünk valakire, és mikortól akadály, avagy meddig épít, mikor rombol? Tudunk lépni, vagy gúzsba kötnek az elvárások? Az elvárásoknak vagyunk foglyai, vagy mi magunk vagyunk a fogoly és a fogvatartó egy időben?       

A mozaikok összeillesztéséhez idő kell.   

Ugye, hétköznapi történet? – Annyiban viszont nem az, hogy szerencsére ritkán van olyan végkifejlet a valós életben, hogy szavainkat, kijelentéseinket tettekre váltsuk. Csakhogy attól még ugyanúgy képesek hatni, mintha tett követné őket. Van-e felmentés? – kérdezhetnénk így a végén. Ne áltassuk magunkat.

Leenane szépe, fekete komédia
A stúdióelőadást ma, május 11-én 19 órától lehet megtekinteni. 
Mag: Fincziski Andrea; Maureen: Albert Orsolya; Pato: Szűcs-Olcsváry Gellért; Ray: Wagner Áron; Díszlet: Szűcs-Olcsváry Gellért; Jelmez, smink: Karácsony Kinga; Videó: Bálint Hunor

Fotó: Balázsi Bence