Harminckét festményét állítják ki ma este a székelyudvarhelyi Művelődési Házban a nagykadácsi születésű, Budapesten élő László Albertnek. Az elmúlt két év termése ez, a fiatalon elsajátított technikák újbóli szárba szökkenésének, a régen tanultak kiteljesedésének is mondhatnánk, ha patetikusak akarnánk lenni. A nyolcvanas években csoportos tárlatokon szerepeltek a festményei, díjat is nyert, aztán csaknem négy évtizedig nem vett ecsetet a kezébe. A mai megnyitó kapcsán kérdeztem, régi ismerősként, a művészt.
– Volt-e „művész vénájú” a családban, egyáltalán mikor jelentkeztek nálad a tehetség jelei, és hogyan fogadta ezt a környezeted?
– Gyermekkoromban korán feltűnt a rajzkészségem, sokat rajzoltam, főleg lovakat és kocsikat. A családban ezt jól fogadták, hisz minden szülő szereti és büszke, ha a gyermeke jól rajzol, de ennél több sajnos nem volt – azért gondolom ezt, mert tehetségkutatók el akartak vinni Marosvásárhelyre, a művészeti iskolába, de a szüleim nem engedtek el.
Nem tudok róla, hogy a felmenőim között lett volna valaki, akinek köze volt a művészethez, de édesanyám birtokában volt a jó ízlésnek.
Szépen hímzett és point lace csipkét készített eladásra, ez volt a munkája is az akkori szövetkezetben. Édesapám férfiszabó volt, amúgy meg éltük a falusi életformát.
– Úgy tudom, nem adtad teljesen fel a terveidet azzal, hogy nem mehettél a vásárhelyi művészetibe…
– Annak idején több alkalommal jelentkeztem a kolozsvári képzőművészeti főiskolára, ilyenkor a felvételi előtt intenzív felkészítő kurzusokra jártam több héten keresztül. Kolozsvári tanáraim Vremir Mircea festőművész és Gergely István szobrászművész voltak. Olyan nagy volt a túljelentkezés – több mint száz jelentkező közül három-négy embert vettek fel évente –, hogy nem volt esélyem a bejutásra. Lassan rájöttem, hogy ez az út nem járható számomra.
Tudtam, hogy nem vagyok zseni, de azt is tudtam, hogy van tehetségem, és mivel látható volt, hogy nem élhetek a művészet vonzásában, meg kellett hozni a döntést: a festészetet befejeztem, és utána az életem más irányt vett.
1978-ban kerültem Vlahițára, a mostani Szentegyházára, ott éltem 1994-ig, amikor a feleségemmel áttelepültünk Magyarországra, Budapestre.
A szüleim eredetileg budapestiek voltak, édesapám ott született, és miután 1918-ban kitört az őszirózsás forradalom, a család visszaköltözött Erdélybe. Édesanyám Budapesten nevelkedett, sportolt is, a harmincas évek végén első osztályú csapatban kézilabdázott, az ő családja a negyvenes években menekült a háború elől Erdélybe, konkrétan Farkaslakára, mivel édesanyám felmenői onnan származtak.
Önarckép: 1956-ban születtem a Nyikómentén, Nagykadácsban, alig húsz kilométerre Székelyudvarhelytől, majd a szüleimmel beköltöztünk a városba. A Szentimre utcában laktunk, ott tanultam meg járni, később visszaköltöztünk a faluba, ahol a gyermekéveimet töltöttem. A középiskolát a székelykeresztúri Berde Mózes Gimnáziumban, az akkori Orbán Balázsban végeztem humán szakon. Az iskola jelmondata: „Musis et virtutibus” (Múzsák és erények) jó útravaló volt az életre. Egyetemre Budapesten jártam, élelmiszermérnök végzettségem van.
– Kadács meg-megjelenik a képeiden, laikusként úgy látom, a természet, a szakralitás is inspirálnak.
– A természet megjelenítése mindig is foglalkoztatott, mégpedig úgy, hogy a szemnek kellemes legyen az a látvány, ami a néző elé tárul. Megjegyzem, hogy
Zsögödi Nagy Imre erős színvilága annyira a hatása alá vont annakidején a táj megjelenítésében, hogy számomra még most is ő az igazodási pont.
A szakralitás pedig benne van az egész lényemben, a művészet szempontjából oly módon, hogy őszinte érzések és vágyakozás nyilvánuljon meg a hitbéli kérdések megfogalmazásában.
Sosem kesergek a múlt dolgain, mindig előre tekintek és bízom a Jóisten segítségében.
– Majdnem négy évtizede festettél utoljára…
– Tényleg lehet mondani, hogy negyven évig nem vettem ecsetet a kezembe. Budapesten, felnőttként végeztem el az élelmiszermérnöki szakot, és a szakmában is dolgoztam egészen 2009-ig, az akkori munkahelyem megszűnéséig, aztán az önkormányzati szférába kerültem, szociális területen dolgozom. A covidjárvány kezdetén a párommal kiköltöztünk Budapestről a vidéki házunkba, ahol megvoltak a feltételek (a természet, a műterem), és talán sugallatra elkezdtem festeni.
Megfestettem Az élet fehér fáját, és belémvágott a felismerés, hogy amit fiatalkoromban, a nyolcvanas években tanultam, az mind bennem van,
csak a mostani énemen átszűrve használnom kell, és miután a képi megjelenítés boldog érzése szétterült bennem, hatása alá kerültem a színek varázsának.
Az életben sok réteg rakódik egymásra, de a lelki kiteljesedés – úgy gondolom – most valósult meg, miután módomban áll a bennem szunnyadó képességek, készségek képi megjelenítése, mindenféle kötöttség nélkül.
– Egykori tanárod is eljön a tárlatmegnyitóra Csíkszeredából. Tartottad vele a kapcsolatot az elmúlt években, ő hogyan fogadta, hogy újra festesz?
– Három évet tanultam Csíkszeredában festészetet, ahol a kedvenc tanárom volt Zsigmond Márton festő, tanár, a monumentális művészet jeles képviselője. Vele is megszakadt a kapcsolatom, miután Budapestre költöztem, a mostani kiállítás apropóján találkoztunk újra, még februárban. Örültünk egymásnak és megnyugtatott, hogy nincs baj, mert „élnek a képeim”.
– Említetted, hogy a Művelődési Ház által készített meghívón meglepő volt olvasni a neved alatt a festőművész „titulust”. Még a nyolcvanas években szerepeltél csoportos tárlatokon, tavaly Budán volt az első egyéni kiállításod, ez pedig az első itthon. Hogyan készülsz?
– Harminckét festmény lesz kiállítva, ebből harmincegy az elmúlt két évben született, és egy a régiek közül, amit kontrasztként mutatok meg. Hosszú távollét után hazatérve – mégpedig úgy, hogy megmutatom a munkáimat – nagy felelősség, de ugyanakkor nagyon-nagy boldogság is, éppen ezért nagy várakozással és izgalommal várom a megnyitót.
A kiállítást ma, április 5-én, 18 órakor a Művelődési Ház koncerttermében nyitja meg Kovács Árpád művészettörténész. Közreműködik Ilyés Zsolt zongoraművész és Fazakas Andrea énekművész, illetve a Balázs Ferenc Vegyeskar. A tárlat április 19-ig látogatható a Művelődési Ház programja szerint.
