Még sosem írtam úgy, hogy közben sírtam, de ezt a cikket, ha papírra írtam volna, szétfolyt volna a tinta rajta. Ma délben üzenetet kaptam ezen lap főszerkesztőjétől: „Egy sürgős írás kellene.” Tegnap két tizenéves fiú szíve megszűnt dobogni. Ők döntöttek így. Mindketten székelyudvarhelyi középiskolák tanulói. Miután felocsúdtam a döbbenetből, rögtön eszembe ötlött, hogy a hétvégén egy rendezvényre voltam hivatalos, ahol felolvasták Ferenc pápa gondolatait: „Az újságírás egy küldetés vállalása, egy kicsit olyan, mint az orvosé, aki azért tanul és dolgozik, hogy gyógyítsa a világban levő rosszat.” 

Nem vagyok újságíró, sose tanultam a szakmát, nem vagyok egyetlen sajtóorgánum közvetlen munkatársa sem, az írás „csak” egy színfoltja az életemnek. Mégis egy ideje küldetésemnek tekintem. Ha gyógyítani akarom a világban levő rosszat, ha erre elhívást érzek, akkor a tegnap történtekről nem hallgathatok. Írnom kell róla, akkor is, ha az első percekben úgy érzem, hogy nincsenek szavak. Mert kell, hogy legyenek szavak. Valami kapaszkodó csak kell, hogy legyen. Írnom kell akkor is, ha először fogalmam sincs,

hogyan lehet ekkora fájdalomról gyógyítóan írni, szépen, empátiával, úgy, hogy senki ne érezze vádolva magát. Írnom kell róla, mert van, amiről hallgatni nagyobb bűn, mint szólni.

Vajon kérdés-e a miért, vagy inkább az a kérdés: hogyan? Vajon kérdés-e a miért tették, vagy inkább az a kérdés: hogyan előzzük ezt meg? Illetve nem ezt. Megelőzni sajnos csak a következőket tudjuk. De azokat muszáj!

Szalay Zsuzsanna pszichológus, iskolai tanácsadó szerint egyértelműen tapasztalható, hogy nagyon megnőtt a szorongásos és a depresszióval küzdő személyek száma. Nagyon sok az adat arra vonatkozóan, hogy a járványhelyzet olyan társadalmi-közegészségügyi pszichés állapotot idézett elő, amely nagyon terheltté tette az életünket. A korlátozásokkal járó életmódváltozások, a kiszámíthatatlanság, bizonytalanság és kontrollálhatatlanság – ezek a tényezők járulnak hozzá leginkább a szorongás és a depresszió kialakulásához. Nagyon sok mindenen múlik, hogy a depressziótól és szorongástól hogyan lehet eljutni a legvégső döntésig, hogy valaki véget vessen az életének – mondja a szakember. Nem ugyanazzal a genetikával, fiziológiai adottságokkal rendelkezünk, egyeseknek van hajlama szorongásos betegségre, másoknak nincsen. Egyik legfontosabb összetevő, ami ehhez hozzá tud járulni, hogy milyen megküzdési stratégiákkal rendelkezünk. „Sajnos azt kell mondanom, hogy Székelyföldön mi nem rendelkezünk adaptív, egészséges megküzdési stratégiákkal. Kezdve azzal, hogy hogyan kezeljük az érzelmeinket.

Nálunk sajnos még mindig él a tévhit, miszerint az érzelmek másodlagosak, el kell fojtani, menni kell tovább,

a feladatokat teljesíteni kell, mindegy, ha megfeszülsz, akkor is.” 

A pszichológus szerint mindannyian szorongunk az életünk egy adott szakaszában, a különbség abban áll, hogy van-e egy olyan személy, családtag, akinél megélhetjük a biztonságot, az elfogadást, ahol lehetünk önmagunk, ahol megmutathatjuk érzelmeinket. Ha nincs, és az ember magára marad, ez a kilátástalanság el tudja juttatni oda, hogy azt érzi: nincs ereje lépni tovább. Sajnos

akik már eljátszanak az öngyilkosság gondolatával, azoknál beszűkül a tudat, az agyban megváltoznak a biokémiai folyamatok,

ezért az öngyilkosságot csak súlyos depresszióban szenvedők követik el. Az a depresszió már korábban, latensen jelen volt, de az utolsó tíz méteren még be tudunk lépni, és megfordíthatjuk a folyamatot – magyarázza a tanácsadó.

„Az utóbbi időben nagyon sok depresszív hangulatú kliensem volt, akiknél szintén előfordult ez a fajta gondolat. Miután diagnosztizáltuk, hogy ez súlyos depresszió, akkor kell irányítani pszichiáterhez, mert lehet, hogy már gyógyszeres kezelés is szükséges ahhoz, hogy a terápiás munka lendületet kaphasson, és tudjunk haladni. Én már

nem győzöm hangsúlyozni: óriási hiánya Udvarhelynek, hogy nincs helyben egy gyermekpszichiáter.

Amíg a kliensem eljut Marosvásárhelyre vagy Csíkszeredába, addig hetek telnek el. És ebben az esetben iszonyú kritikus az időfaktor. Sajnos, ez nem mindig nekünk dolgozik.”

Veszélyeztetettség, sebezhetőség szempontjából a kamaszkor igen kritikus időszak, amikor átstrukturálódik az egész személyiség, konfliktusok veszik körül, lehet, hogy a baráti kör kevésbé befogadó. Egy fontos tényező, ami hozzájárulhat ahhoz, hogy a gyerek végső elkeseredésében ne lásson mást: ha valamiért úgy érzi, hogy nem kap elég figyelmet, nem értik meg, csak hajtják a teljesítmény után. A szakember véleménye szerint a VIII. és XII. osztály nagyon sebezhető időszak, amikor a kamaszt számtalan elvárás, nyomás éri. Ő ugyanakkor serdül, a hormonháztartása teljesen fel van borulva. Nagyon sok diák úgy éli meg, mintha malomkövek között őrlődne, és nem tud annyi szinten megfelelni. Ezt a tempót le kell állítani, ha segíteni, könnyíteni akarunk gyermekeinken.

„Szeretnénk hinni abban, hogy minden eset megelőzhető, én a prevencióban látom a kulcsot. Szülőként a hangsúlyt tegyük át: fontosabb, hogy a gyermekemnek milyen a lelki egészsége, mint az, hogy milyen lesz az abszolváló jegye. Ha észreveszünk bármi apró jelet, lehangoltabb, kerüli a társakkal való kapcsolatot, inkább begubózik, megjegyzést tesz arra, hogy bántják a társai, akkor ezeket ne bagatellizáljuk el! Járjunk utána, és a pedagógussal együtt próbáljuk leállítani a folyamatot. Káros hozzáállás, ha a szülő annyit mond: Fiam, védd meg magad. Nem fogja tudni, mert ez már egy erőszak, amibe be kell lépnie a felnőttnek.

Muszáj komolyabban vennünk, mint hogy én is kaptam két pofont, engem is csúfoltak, túléltem, megerősödtem. Ennek a mentalitásnak véget kell vetni!

Ha a gyerek jelez, arra legyünk figyelmesek. Lehet, hogy nem szóban jelez, hanem a megváltozott viselkedésével: aggódik, fél, fáj a hasa, a feje, gyakran lebetegedik, kevesebbet tanul. Ezek azt mutatják, valami érzelmi probléma van a háttérben. Jelen vagyunk az iskolában, meg lehet minket keresni, vagy az osztályfőnökhöz fordulni. A pedagógusoknak azt tudom mondani, hogy lássák a gyermeket is, ne csak a jegyét. Ne csak az legyen, hogy ez egy tízes matekes, ez egy hatos romános. Ha látszik egy nagyobb visszaesés a jegyeiben, kérdezze meg, mi a baj, miben tud segíteni. Reagáljunk a változásokra! Ezek az esetek is arra hívják fel a figyelmet, hogy egy nagyon nehéz időszakban vagyunk, ami másfajta hozzáállást igényel, egy empatikusabb, közvetlenebb, elfogadóbb, nyitottabb hozzáállást” – javasolja Szalay Zsuzsanna.

Drága tizenévesek, nyújtsátok ki kezeteket még a halál árnyékából is, hadd vetüljön rá a fény! Nem szégyen elmondani másoknak, amikor megkísértenek bilincsbe verő gondolatok. NEM SZÉGYEN! 

Fiúk, Isten veletek odaát!

És Isten legyen veled is ideát: Norbi, Ábel, Mátyás, Csongi, Kristóf! És te, Anna, Petra, Berni, Fanni, Dóra, ugye megígéred, hogy szólsz, ha valami nincs rendben? Akár veled, akár egy társaddal. 

Nyugodtan elsirathatjátok a barátotokat. És sirassátok el magatokat is: igen, minden szerelmi csalódásotokat, minden megélt veszteségeteket, mások maró gúnyát, a visszaélést, a kihasználást, a meg nem értést, a világjárvány által valamelyest megtépázott ifjúságotokat.

Nem ciki, ha sírtok, akár fiú létetekre is. Rohadtul nem az! De aztán kapaszkodjatok bele valakibe vagy valamibe, és álljatok fel! Ha fogalmatok sincs, mibe lehet, nem ciki segítséget kérni: szülőtől, pedagógustól, rokontól, paptól, pszichológustól, baráttól, idegentől egy erre szakosodott segélyvonalon vagy online platformon (www.yelon.hu; www.hallgatlak.ro). Ne higgyetek a felnőtteknek, ha ennek ellenkezőjét mondják nektek! Hazudnak.

Norbi, Ábel, Mátyás, Csongi, Kristóf, Anna, Petra, Berni, Fanni, Dóra, ugye megígéritek, hogy szóltok? Hogy soha, SOHA többé ilyen ne történhessen! Ugye M E G Í G É R I T E K?