Már jó ideje keserű pirulaként nyomja le a torkomon a környezetem a karácsonyra való készülést. Fekete péntekek, nagyszabású csak most, csak neked akciók, hogy legyen jobb az ünneped: karácsonyi vásárok, drága sajtok és kolbászok, olcsó forralt borok, hogy elérhető legyen az illúzió, még nekem is. 

Évről évre nehezebben érem utol magam, nehezebben jutok el magamhoz. Olyan ünnep előtti mélybe húz a világ kínálata, hogy csak szenteste, a Reszkessetek, betörők! után, éjszaka döbbenek rá arra, hogy megint elrontottam a felkészülési időszakot. Advent első vasárnapja már a múlté, s még mindig loholó üzemmódban vagyok lelkileg és fizikailag is. Takarítani szeretnék, megtisztítani a belső világomat.

Takarítónak lenni nem könnyű, mások szemetét, mocskát naponta felseperni nehéz feladat. És alázatra intő. Szembenézni a tükörrel, s megtisztítani lelkünket legalább olyan nehéz.

Porszívózással kezdem, rég járt a kezemben, nekitaszítom a szőnyegnek, és fel-alá húzom, olyan, mint a biciklizés. Látok néhány sárdarabot, s eszembe jut, hogy kinek a cipőjéről hullt le, eszembe jut, hogy mikor járt nálam utoljára, felsejlik beszélgetésünk néhány foszlánya, emlékszem a felszínességre, ahogyan figyeltünk egymásra, hogy ne áruljunk el semmit magunkról, kényesen ügyelve arra, nehogy áttörjük a falakat, s megmutassuk egymásnak, hogy kik is vagyunk valójában. Mindenre emlékszem. Végzek a porszívózással, és kiürítem a zsákot, talán utoljára látom a sárdarabokat. 

A portörlés következik, a poharakkal kezdem. Jó sok van belőlük, de kevés, amelyet tényleg használok, a fürdőben egy vizespohár, fogmosás után mindig iszom néhány korty vizet, rajta egy rúzsfolt, a lányé, aki szintén arra használta, amire én. Eszembe jut az arca, rá gondolok, és arra, vajon ő tudja-e, hogy én rá gondolok.

Egyre nehezebb a takarítás, kudarcaim jutnak eszembe, mindegyik lelkembe karcolt, fájó emlék – talán el se törölhető – csalódások, hajszálvékony repedések a rúzsos vizespoháron.

Az általam okozott, fájó sebek, összetört szerelmek, talán mára már begyógyult, rég elfelejtett hegek, de most mind-mind előttem. A pohár kész van, tiszta, mégis úgy érzem, a szerelem megtakaríthatatlan, nem látható előre, nem mosható le, nem kenhető rá semmire és senkire, és még mindig nem tudom, hogy mivel tisztítható és tartható fenn – még a poháron se írja, hogy szavatosságát megőrzi eddig és eddig az időpontig. 

Rendet rakni a ruhásszekrényben a legnehezebb. Kiválogatni a ruhadarabokat, némelyikük emlékeztet valakire. Régi, anyu angyala által hozott, bolyhosra mosott pulóvereimet rendezgetem éppen. A családanyákra gondolok, a mai világ megfeszített iramban dolgozó asszonyaira, a gondokat maguk mögött hagyni és tovább élni és menni tudó, csodálatra méltó teremtményekre. Per pillanat semmihez nem tudom hasonlítani az érzést, amit az kelt bennem, amikor egy anyának állása van, férje és csillogó szemű, mit sem sejtő gyermekei, s ezer küzdelme a világgal, számlákkal és kiadásokkal. Hogy van egy anyának ennyi lelkiereje, vagy hogyan tudja elrejteni terheit, s otthon nem sokat segítő férje, s gyermekei elé, ünnepi ebédet mosollyal tenni? Hogy készül egy anya, s hogy érkezik meg a karácsonyba? Mit érez belül, s mekkora a lelke? Tovább pakolok a szekrényben, s a nyakkendők között apámra gondolok, hiszen a régieket még ő kötötte meg nekem. Pontosság, fegyelem, kimértség, magabiztosság, modorosság, mindez egy nyakkendőbe kötve, amely vonzotta a női tekinteteket.

A férfiakra gondolok, a szűkszavúságra és arra, hogy ma vajon minden férfinak, családapának van-e elég ideje arra, hogy kitárja a lelkét családja előtt,

s szeretettel ölelje át őket. Körbenézek a lakásban: megannyi holmi, amely mind takarításra vár. Nagyszüleimtől kapott varrottas, testvéreimtől kapott sál, barátaimtól kapott fényképes emlékek. Portörlésre várnak, megtisztításra. Számba veszem, hogy kiket szeretnék meglepni karácsonykor, kik azok, akik többet érdemelnek egy fa alá helyezett ajándékcsomagnál. Levelet kellene írni nekik, arról, hogy megtakarítottam a tőlük kapott ajándékokat. Arról, hogy máig nem felejtettem el őket. Azt fogom beleírni, ami nem csomagolható be színes csomagolópapírba. Azt fogom beleírni, amit sugallni akar egy méregdrága plazmatévé karácsonyra, mégsem teszi meg. Ideje lenne végre leírni s felolvasni mindazt, amit ajándékba szeretnénk adni, ideje lenne végre igazán kibontani az ajándékokat, hangot adni az üzeneteinknek. Elmondani a magunk módján az érzéseinket, azt, hogyan készültünk arra, hogy egymással ünnepeljünk, azt, hogy

annyi karácsony volt már, amikor ajándékot adtunk a „köszönöm, hogy vagy nekem” helyett.

Most, hogy elkezdtem a takarítást, kezdem megérteni, miért nem látok egyik áruházban vagy adventi vásáron sem hatalmas, csillogó plakátokat arról, hogy ember, menj haza és takaríts! – mert ez azt jelentené, hogy nem az ajándék a fontos, hanem az, amit mellé kellene adni: a szeretet!