A sport, lett légyen az bármi, nálunkfelé ismerős ágazat, legnagyobb szakértői a nézőtéren ülnek. Ez nem feltétlen hazai jellemző, ez világszintű jelenség. A néző mindig jobban tudja, ki és miért volt béna – hogy mást ne mondjak –, melyik csapat miért gyenge, mit kellett volna az edzőnek másképp csinálnia, hogyan kellett volna rúgni, dobni, ütni a labdát. De van itt még valami: mi mindig a gyengébbik csapat, sportolók vagyunk, a másikok, a többiek jobbak. A szomszéd fűje mindig zöldebb. Bezzeg.

Első hivatalos hazai meccsét játszotta a Bölények Ligájában a VSK Székelyudvarhely férfi kézilabdacsapata, az ellenfél a Bukaresti Dinamó volt, teltház, dobpergés. Vegyes érzelmekkel vártuk mindannyian a kezdést, tudtuk, hogy nem lesz fáklyás menet ez a mérkőzés, lám, az első tíz percben hatalmas üdvrivalgás fogadta kézilabdázóink találatát, jól tartottuk a frontot. A 11. percig. Most az „ugye, megmondtam” kezdetű okfejtések jöhetnének itt alább, válogatás nélkül tíz percben. Az olimpiai és Európa-bajnokokat is soraiban számláló ellenlábassal szemben mit hozhatna fel mentségéül egy újonc csapat? – Hát pont ezt, kérem, újoncok vagyunk, mindegy, mi ér, kitartunk a célunk mellett.

Xavi Pascual edző mondta a lefújást követő sajtótájékoztatón:

„Jó érzés, hogy egy ilyen helyen, ilyen közönség előtt játszhattunk, ahol értékelik a kézilabdát.”

Nem ez a fontos? Sipos Lóránt edzőnk meg így fogalmazott: „Mi a következő meccsre készülünk, mindig a következő mérkőzésre összpontosítunk. Eseményszámba megy, hogy az élvonalbeli kézilabda visszatért a városba, a sportcsarnokba. Könnyű hibákat ejtettünk, ezt ki is használta az ellenfél, de

gratulálok a csapatnak, amiért végig harcolt, az irány jó.”

A 28–43-as végeredményt látva a közönségnek is (meg)volt (a) véleménye. Hiába Ferenczi Botond tíz gólja, vagy Fekete Róbert és Katona Tamás öt-öt találata, ez mind hiába, ha a játékosok nem tudnak futni, nemhogy kézilabdázni! – hallhattuk a nyílt panaszt a közönség soraiból. Nagyon ismerősen cseng ez, pár évvel ezelőtt az SZKC játékosai ugyanezt a kritikát kapták, tehát

nemcsak az élvonalbeli kézilabda tért vissza, hanem a megszokott elmarasztalás is.

Persze, láttam én is, hol tört meg a játék flow-ja, ha lehet ezt így mondani, hol vannak hibák, még ha nem is úgy nézek meccset, mint mondjuk a sport szakavatottjai, milyenek az erőviszonyok, s ez mire elég, látom én is. Azonban sosem fogom azt gondolni, hogy nem történhet meg az, hogy a hibákból tanul az, akinek tanulnia kell, hogy az egyéni motivációkat nem írhatja felül a közösségé, hogy nem történhet fejlődés, hogy nem lehet sehogyse, sosem pontot szerezni, mert mi, ez a maroknyi ember, kicsik vagyunk. Mi olyan kicsik vagyunk, hogy nem merünk álmodni. Ez viszont nem világszintű jelenség. Nagyon jellemző ránk, benne van a vérünkben, nem nőttük ki, hogy évszázados,

történelmi és zsigeri kisebbségérzetet táplálunk, ha kell, ha nem, elénekeljük a himnuszt, porlik a nép, mint a szikla. Én hiszem, hogy a zsummogás helyett a bizalom építőbb, sőt, kivetül másra is,

azt is hiszem, hogy több önértékeléssel jobb a teljesítmény is. Csak észre kellene venni végre, hogy a kicsinység érzése bennünk van, nem más, hanem mi magunk etetjük a démonainkat, kiszagolja bárki, legyen az bukaresti vagy kolozsvári ellenfél, legyen az a szomszéd vagy az irigyelt kolléga. Mert aki kicsinek és kevésnek érzi magát (inkluszív a nézők is), azt könnyebb legyőzni.

Fiúk, sose mással foglalkozzatok, tegyétek a dolgotokat, s a liga befogad!    

Férfi kézilabda, Bölények Ligája, 4. forduló (előrehozott mérkőzés): 
VSK Székelyudvarhely – Bukaresti Dinamo 28–43 (14–25), hazai gólszerzők: 
Ferenczi Botond 10, Fekete Róbert, Katona Tamás 5-5, Csibi Hunor, Putnoky Szabolcs, Aron Dedu 2-2, Vuk Milosevics és Claudio Ramos 1-1.