Miklós Dalma
Miklós Dalma
Összefüggéseket keresek, naprakész maradok, kielégítem a kíváncsiságomat, mindeközben rajongok a művészetekért.

Minden eddiginél nyüzsgőbb adventi vásárral várnak a waldorfosok

Tavaly csak az online térben, idén azonban a valóságban is megnyitja kapuit a székelyudvarhelyi Kerekerdő Waldorf Iskola és Óvoda adventi bazárja november 26-án, Székelylengyelfalván....
Becsült olvasási idő: 17 perc 16 másodperc

Egressy Zoltán író darabját, a Portugált mutatták be szeptember 14-én a Figura Stúdió Színház tagjai Tóth Árpád rendezésében, egy gyergyószentmiklósi kocsmában. A helyszín nem véletlen, hisz egy újabb kocsmaszínházi előadásról van szó, a már jól bejáratott „tóthárpis” stílusban. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez mégis egy kicsit más kocsmaszínház: kocsma a kocsmában, ami egyáltalán nem akar már színházi műsor lenni a bárpult mellett és két feles között. 

Hogy milyen rendhagyó rendezői technikákat feltételez ezúttal a gyergyói társulat és az udvarhelyi színész-rendező kocsmaszínházi kísérletezése, arról magunk is meggyőződhetünk: a Portugál Udvarhelyen is megtekinthető november 5-én és 6-án, mindkét napon 19 órától, a Mokka Kávéházban. Addig is a következő gondolatokkal készülünk az előadásra.

– Míg színészként a Tomcsa Sándor Színház állandó, addig rendezőként sokkal nagyobb a mozgástered, mert más színházakkal, társulatokkal is együtt tudsz dolgozni. A Portugál az első darab, amit Gyergyóban rendeztél? Hogyan formálta ez a munka a rendezői utadat?

– Régi vágyam volt rendezőként együtt dolgozni a Figura Stúdió Színházzal. Egyrészt, egy kis nosztalgia van ebben, hiszen a színészi pályát Gyergyóban kezdtem. Akkor nem voltam szerződött társulati tag, de meghívott vendégként már harmadéves egyetemista korom óta játszottam az előadásokban. A Figura máig a szívem csücske maradt. Nehéz, gyakran lehetetlen körülmények között csinálnak színházat, ebből a szempontból is nagyra becsülöm a társulatot. Másrészt, többször szóba került az együttműködés akkor, amikor már rendezőként is dolgoztam. A gyergyói próbafolyamat a rendezői munkásságom szempontjából fontos állomás, még mindig hiszek abban, hogy a legnehezebb körülmények között is lehet színházat csinálni. Egyébként ezt most testközelből tapasztaltam meg.

Tudniillik, a gyergyói színház épülete jelenleg felújítás alatt áll, ezért a társulat egy régi öntöde négy fala közé költözött. Hol volt fűtés, hol nem volt… Mégis az a hit és akarat, ami a gyergyói színészekben munkálkodik, számomra sokat jelent, és

abban a szakmai periódusban, amiben jelenleg vagyok, a Portugál próbafolyamata egy újabb lendületet adott.

Ez a munka nem jöhetett volna jobbkor. A mélypontok után azt érzem, hogy jó rendezni, sőt, rendezni kell. Pont.

– Sokadik alkalommal kerültél egy kocsmaszínház rendezői székébe. Ez még számodra is egy új színházi kísérletezési szerepkör? Ha igen, hogyan lehet továbbgondolni a kocsmaszínházat? 

– Az egész egy kísérletezésnek indult a rendezői pályámon. 2009-ben készült az első olyan előadás, amely kitágította a színházi produkció lehetőségeit, persze akkor még csak felolvasószínház formájában. Az előadás nagyot szólt, ami lelkesített abban, hogy mélyebben beleássam magam a kocsmaszínház műfajába. Habár jelen pillanatban a kocsmaszínháznak még csak egy műfaji meghatározása sem ismert.

A lényeg, hogy a megszokottól eltérő terekbe visszük ki a színházat, felrúgjuk azt a kényelmes pozíciót, amit egy kőszínházi terem nyújt a nézőnek. Egyébként a színházi nézőtér egyfajta biztonságérzetet ad a közönségnek és a színésznek egyaránt, mert a néző akkor is csendben kivárja a sötétben az előadás végét, ha nem tetszik neki, amit lát. A kocsmában ez nincs. Ott sokkal őszintébben kell jelen lenni a nézők előtt, mert hiányzik az a biztonsági háló, amit egy klasszikus színházi műsor nyújtani tud. Egy másodpercen múlik, s elveszítjük a nézőt, aki elkezd vakarózni és sörözni, esetleg kimegy cigarettázni. Megteheti, mert a kocsma az ő terepe, nem a színházé.

Kocsmaszínházat már sokan és sokat csináltak a világban, nem én találtam fel a spanyolviaszt… Mégis ez számomra egy végtelen kísérletezés.

Kétévente jöttek az újabb kocsmaszínházi előadások, amelyek mindig egy aktuális téma vagy gondolat mentén tapogatóztak. Azt hiszem, a Portugállal jutottam el oda, amikor már úgy létezhet az előadás a kocsmában, mintha otthon lenne. A kocsmaszínházi rendezéseim közül talán a Portugál áll a legközelebb ahhoz, amit a kocsmaszínházról gondolok. Ez egy kocsmatörténet, ami egy kocsmában játszódik. Olyan ez, mintha kocsma lenne a kocsmában. Tudod, úgy, ahogy egy-egy előadás színház a színházban (A metaszínházról beszél, ekkor az előadáson belül is egy előadás látható, amely utal a színészetre, a színházra, a drámaírásra, a nézőre, s a darab felhívja a figyelmet a színház természetére, vagy az előadás körülményeire – a szerző). Eddig az összes kocsmaszínházi előadás a formaiság mentén kísérletezett, de a Portugál eljutott oda, hogy a kocsma nem csak az előadás helyszíne, hanem maga a kocsma válik a történet és a szereplők életterévé. Az egész kocsmát belakja, míg a korábbi előadások a kocsma egy adott színpadán, sarkában vagy emelvényén játszódtak. Nem egyetlen pontra fókuszálnak a nézők, hanem részei lesznek egy falusi kocsmai történetnek. Belépnek az előadás terébe, ami nem egy egyszerű kocsma, hanem már az előadás és a szereplők kocsmája. 

– Ha ennyire fontos a helyszín, akkor hogy engedi meg az előadás, hogy a gyergyói kocsma helyett egy udvarhelyi kávézóban játszódjon a történet?

– Úgy, hogy egy univerzális kocsmáról beszélünk. Ahogyan a szereplők és a sztori belakja az udvarhelyi kávéházat, azáltal válik majd a hely egy falusi kiskocsmává.

A kocsmaszínház olyan, mint egy amőba

– azon tér szerint változtatja az alakját, amelyet adott este be kell laknia. A lehetőségek tárháza végtelen. 

– Tehát olyan, mintha az előadás ideje alatt a néző is a történet helyszínén lenne, hiszen Masniék kocsmájában ül. Ebből a szempontból érdekes az, hogy miként reagál a néző a szavakkal történő provokációra, különböző kocsmaszínházi jelenetekre. Ha megtörténik a reakció, az miként befolyásolja a színészeket a játékban?

– A kocsmaszínházban egyébként is nagyon közel van egymáshoz a néző és a színész. A Portugál esetében ez hatványozottan igaz, hiszen a nézők között zajlik az előadás. Néhány jelenet a néző fölött, mellett, előtt vagy mögött történik. Az előadás kínál egy hangulatfolyamot, amire jó esetben felül a közönség, majd szépen úsznak tovább az árral.

Épp a közvetlenség miatt, nagyon könnyen jönnek a nézői reakciók. Nem csak a sírásra vagy a nevetésre gondolok, hanem a tapsra és a kommentálásra, a beszólásokra is. Ez teljesen rendben van, mert az előadás provokálja ki belőlük. Ezek a hozzászólások az előadás menetét nem befolyásolják, de adott esetben a színész beépítheti a játékába. A helyzetek, a jelenetek ki vannak találva, előre be vannak próbálva, mégis a kocsmaszínház egy élő történet, s ezt ki kell használni, mert szabadságot ad a színészeknek.  

– Feltételezem, hogy a társulat partner volt ebben a játékban. Könnyen ment az összecsiszolódás? Milyen volt velük a munka?

– Az eddigi pályafutásom egyik legszebb próbafolyamata volt. Nem a legkönnyebb, de a legjobb abban az értelemben, hogy a gyergyói társulat száz százalékos bizalmat szavazott nekem. Holott ők még soha nem játszottak egyetlen kocsmaszínházi előadásban sem. Féltek, aggódtak, sokszor nem értették, hogy miként fog az előadás működni, ennek ellenére nagyon szépen dolgoztunk együtt. 

– Korábban is szerettél volna Egressy Zoltántól valamit színpadra állítani, vagy ez egy újonnan jött ötlet volt?

– Ez az első darabja Egressy Zoltánnak, amely rendezőként foglalkoztatott. A Portugál egy régóta dédelgetett álom. Már évek óta elképzeltem, hogyan lesz belőle kocsmaszínházi előadás. 

– A próbafolyamat alatt már hatással volt rátok a téma és a történet hangulata?

– Alapvetően akkor rendezek előadást, amikor kérdéseim vannak, amiket fel akarok tenni, amikről beszélni szeretnék. Az előadás által egy kommunikációs síkot nyitottam meg a nézők felé az adott kérdéskör kapcsán. A Portugál

a folyamatos elvágyódásról és a beteljesületlen álmokról, a vágyak hajszolásáról szól,

illetve a konkrét cselekvés hiányát mutatja meg. Jobban és boldogabban akarunk élni, többek akarunk lenni, de amikor mindezért tenni kell, akkor inkább csücsülünk a meleg, kényelmes pocsolyában, s nem úszunk ki belőle. Közben folyamatosan ott motoszkál a kitörési vágy, mondhatni ott van az a szikra, ami megváltoztatná a tehetetlenségi állapotot. A darab egyik szereplője, Bece az ismeretlenből csöppen a falusi kocsmába, s egy idegen, mondhatni egzotikus helyre vágyik. Benne a legerősebb az elvágyódás. Képes felrúgni az egész rendszert, s a többi szereplőben is felébreszti a kisördögöt. A próbafolyamat alatt mindegyik színész beépítette az előadásba az adott témával kapcsolatos saját véleményét, álláspontját és ötleteit.

Némelyik improvizatív részt a színészek ajánlották, s én inkább azt tartottam meg az eredeti szövegrészek helyett, mivel az újonnan beékelődött szövegek sokkal emberibbek és őszintébbek. Ebből a megvilágításból az előadás a rendező és színészek együtt gondolkodásának szép eredménye. 

– Ila Gábor zeneszerzőnek köszönhetően gyönyörű hangulatzene született az előadáshoz. A zene segít a megértésben, esetleg a kocsmaszínház sajátos irányának kialakításában? 

– A Portugál erősen realista-naturalista darab. Így van megírva, ezért nagyon nehéz másképp megrendezni. Ennek ellenére hiszek egyfajta elemeltségben, mondhatni elrugaszkodásban, ami a realizmus fölé emeli a kocsmaszínházat. A cél érdekében a zene tűnt a legjobb eszköznek. Ila Gáborral közösen írtuk a dalokat, amelyeket a szereplők énekelnek. Ezek a dalok mindig valamiféle szövegen túli tartalmat jelentenek. Megmutatják azokat a hangulatokat és érzéseket, amelyek túlmutatnak a szövegi mondanivalón. Tehát a zene segít elemeltebbé tenni az előadást, másrészt a szereplők lelki kivetülését tükrözi. Az eredeti történet több helyszínre van megírva, de én egyetlen kocsmába sűrítettem a történéseket. A térugrásokban, sőt, az időugrásokban szintén segítenek a zenés jelenetek, mert épp oda vannak téve a dalok, ahol megnyúlik a szereplők tér- és időérzéke.

Ha zene nem lenne ebben az előadásban, a Portugál nem működne.

A zene egy külön művészeti ágként van jelen, és ellenpontozza a jeleneteket. A vidám zene épp a melankolikus jelenetek ellen, s a fájdalmas dal pedig a harsány jelenetek ellen dolgozik. A zeneszerző mellett érdemes megemlíteni Máthé Barbarát és Pál Alexandrát, akik szintén sokat segítettek az előadás létrejöttében. Mindkét lány gyakornokként vett részt a próbafolyamatban. Barbara friss dramaturgként a szövegkönyvet olvasta át többször, majd csinosítgatta a replikákat, Alexandra pedig a kellékekért és a jelmezekért volt felelős.

– Az előadás szókimondó, mondhatnánk azt is, hogy a szöveg néhol provokatív. Mindez annak tudható be, hogy átdolgoztad az eredeti szöveget?

– Egy új szöveg esetében sosem a vesszők, pontok és egyéb fogalmazási keretek érdekelnek, hanem azok a kérdések, felvetések, amelyekkel a dráma foglalkozik. Lehet, hogy a tizennyolcadik mondat már számomra szükségtelen, mert el tudom mondani egy tőmondatban is azt, amit az eredeti szövegben egy oldalon át taglalnak a szereplők. Kihámozom a konkrét mondanivalót, a sallangot pedig elengedem. Hiába hagyok benne a szövegben mindenféle nyakatekert körmondatot – ami szépirodalmi szempontból jó, nem biztos, hogy a színész szájából is jól hangzik. A Portugálnál eleve úgy jött a felkérés, hogy az egész társulat kapjon szerepet az előadásban. Sok a férfi és kevés a női szereplő a darabban, Gyergyóban viszont több színésznő van, mint férfi színész. Így több karakter nemi váltáson esett át. 

Az eredeti darabban a kocsmáros egyedül neveli a lányát, az én előadásomban egy kocsmárosné (Bartha Boróka) és a lánya (Sosovicza Anna) működtetik a kocsmát. Valóban nehéz egyedülálló férfiként, anyai példa nélkül felnevelni egy lányt, aki már huszonhat éves, de még mindig nem indult el a saját életútján. De mi történik akkor, ha egy anya küzd meg ugyanezzel a problémával?! Úgy gondolom, hogy egy női szereplővel a helyzet sokkal mélyebbé tudott válni. Egy anya, aki nem tud megfelelő női mintát mutatni a lányának, és képtelen példaértékűvé válni a fiatalság számára, sokkal nagyobb csapdában ragadt, mint egy egyedülálló apa. A kocsmárosné anyaként és nőként is csődöt mond. 

Egy másik szereplőt, az alkoholista Sátánt a mi történetünk egy alkoholista nővé, Sátán nénivé (Tamás Boglár) formálta. Ez a nő képtelen kilépni a saját csapdájából, a szenvedélybetegség fogságából, így ő sem áll a gyermeke mellett, amikor annak szüksége lenne az anyjára. Ebben az esetben is sokkal feszesebbé válik a probléma. Kudarcba fulladt szülő–gyermek viszonyrendszerek ezek. A felnőttek arra vágynak, hogy ami nekik nem adatott meg, azt biztosítani tudják a gyermekeknek, de az élethelyzetek és a körülmények lehetetlenné teszik a változást. Emberi gyengeség vagy ördögi kör, bármi legyen is, a szereplők nem tudnak kiszállni belőle.  

– Nem árulok el nagy titkot: a Portugál egy fájdalmasan rezignált történet, mégis van egy sajátos humora az előadásnak. Rendezőként nehéz megtalálni azt az egyensúlyt, hogy meglegyen a keserűség érzése, de ne vesszen el a sajátos humor?

– Szomorúság van benne, de alapvetően nem egy szomorú történet. Inkább emberi történet, hiszen mindannyiunk szürke hétköznapi élete olyan küzdelmet jelent, amiből magunk sem tudunk kitörni.

A Portugál a mi problémáink kivetülése, így az egész előadás ironikus hangulatot képvisel.

Tudod, amikor már kínodban is nevetsz… Erős humor, bár inkább a szarkazmus és önirónia irányába mutat. Sokkal őszintébben tudunk beszélni a súlyos problémákról akkor, ha vidám az alaphangulat. Könnyebben fel tudom tenni a kényes kérdéseket a nézőknek, ha közben önfeledten kacaghatnak. A vidámság nyitottá teszi a közönséget, így fogékonyabbak lesznek az előadás üzenetére. 

– A tragikomédiában a falusi élet jól ismert figurái elevenednek meg, akik egy kocsma hűvösében mondják el mindazt, amit az életükről elmondhatnak. Érdemes ebben a történetben aktuális áthallásokat, érvényes vonatkozásokat keresni?

– Alapvetően olyan hétköznapi figurák jelennek meg a darabban, akiket ha keresel, felismersz a saját életedben. Látunk egy volt rendőrt, aki reménytelenül szerelmes, de képtelen kifejezni az érzelmeit (Moșu Norbert-László), egy ízig-vérig üzletembert, aki mindent eladna, de szerencsétlenségére senkinek nem kell az áruja (Kolozsi Borsos Gábor), és ott van egy fiatal lány, aki az anyja iránti szeretetből feláldozza a jövőjét (Sosovicza Anna). Egy másik fontos karakter a hitét vesztett pap (Faragó Zénó), aki kizárólag tönkrement életeket lát maga körül, s rájön, hogy az isteni igazságnak kevés köze van a valósághoz. Az eredeti darabban a pap és a kocsmáros nagyon jó barátok, a gyergyói Portugálban viszont másképp alakul ez a „barátság”.

– A Portugál helyzetkép, az elvágyódás története. A boldogságot jelentő ígéret pedig Portugáliában, egy földrajzi helyben tárgyiasul. A mai fiatalokat érintő karrier- és egyéb magánéleti harcok okozhatnak ilyen jellegű elvágyódást, kiüresedést? A Portugál lehet a saját történetünk?

– Igen, főleg ebben a világban, ahol az elvágyódást többnyire a virtuális, valósnak vélt igazságok jelentik. Amit a közösségi médiában látunk, illetve amire azon keresztül vágyunk, annak kilencven százaléka hazugság. Mi is olyasmit kergetünk, ami nagy eséllyel sosem válhat valóra. Ebben az értelemben a Portugál a miénk, a saját aktuális történetünk. 

Portrét fotózta: Fülöp Attila

Tóth Árpád: A Portugál áll legközelebb ahhoz, amit a kocsmaszínházról gondolok