Becsült olvasási idő: 6 perc 8 másodperc
Szilágyi Szilamér
Ahogy nem érdemes és ahogyan értelmes. Ritkán vagy soha középen, inkább két véglet között mindig. Ráhangolódni és lekapcsolódni. Együtt, hárman – és így szabadon. Szimfóniában a léttel, kutatni Őt.

Csata Ágnes – akinek helye van az operaházban

Csata Ágnes a Dr. Palló Imre Művészeti Szakközépiskola tizenkettedikes tanulója, kiváló énekes, aki az elmúlt években számos nemzeti versenyen részesült már elismerésben. Legutóbb az...
Becsült olvasási idő: 2 perc 56 másodperc

Több, mint három évtizede tekintek fel csodálkozó arccal egy ráncos homlokú öregre. Isten úgy adta, hogy eleinte tényleg kisebb voltam, mint ő, s fel kellett néznem rá, ma már én vagyok a magasabb, s ha szemtől szemben állunk, mégis én vagyok az, akinek fel kell nézni rá. Pedig első benyomásra tekintete nem parancsol tiszteletet, mondhatni komédiás arca van. Még mindig hamarabb biccent fejével, mint ahogy én köszönni tudnék neki. Előzékenységével ragadja magával a körülötte élőket. Bőszen nézni nem tudó tekintetével nevel pólyás korom óta.

Eleinte karjában mutatott meg a világnak, aztán ültem jó párszor szekerének derekában, s végül mellé kerültem az ülésdeszkára. Ha ketten voltunk, mindig mesélt, ha többen, halkan hívott maga mellé, hogy tanítson.

Ő mutatta meg nekem az erdőt, az érintetlen tisztások varázsát, a futkározó patakokat, a borvízlelő helyet. Nem voltak néma pillanataink, történeteivel tanította meg a világ szeretetét.

Imádtunk együtt járni az erdőre. Fiatal suhancként, erőm teljében akartam egy szekéren hazavinni az erdőt. Azt akartam, hogy soha ne fogyjanak ki a tüzelőfából, hogy csempéjükben mindig pattogjon a tűz. Bosszantott, hogy soha nem engedte. Mindig tudta, hogy mennyi az, ami nekünk jár, mennyi az, amivel meg lehet terhelni a szekeret egy ló után. Bosszantott, hogy amikor beértünk a faluba, azzal viccelődtek rajtunk mások, hogy Pál bácsi, ejsze csak ennyicske fát kapott az erdőn! Nyugtató válasza volt mindig, hogy az ő lova nem bír el többet, s ilyenkor, még lova is megugrotta magát nagyapám felelete hallatán. 

Szekérrel végigmenni a cigánysoron mindig ünnepet jelentett. Kétoldalt színes házikók, zsivaj mindenütt, poros utcák, táncoló, szellősen öltözött, barna bőrű, egészséges, göndör hajú, kökényfekete szemű gyermekek, szegénységben, az örök jókedvű tekintetükkel. Néha egy-egy csapatattal az erdőn is találkoztunk, amint száraz fát gyűjtöttek, s szekér híján madzaggal húzták maguk után haza. Ej, hogy bántott a látvány, irigykedve s rosszallóan néztem rájuk. Lopnak. Elviszik azt, ami nem az övék.

Nagyapám látta szememben azt, amit soha nem szeretett volna unokája arcán látni. Látta, ahogyan elhatalmasodik felettem a kevélység.

Nem tetszett neki, de hagyta, hogy vívjam meg a magam harcát, s döntsem el én, hogy hová akarok tartozni. 

Egy ilyen barna bőrű, szakadt ruhájú cigánygyermek, aki a jó múltkor éppen az erdőn járt száraz fát gyűjteni, mert fázik, mentette meg nagyapámat, aki szekerével felborult, s eszméletét vesztette. Újfent megtanultam, hogy tisztelni kell a másikat, hogy a szeretet nem bőrszínfüggő, hogy az erdő nem csak az enyém, hogy ha jön a tél, mindenkinek szüksége van melegre! És hogy törekedjek arra, hogy tisztelettel s szeretettel forduljak mindenki felé…

Kiemelt képünk illusztráció: pexels.com

Tüzifa