Miklós Dalma
Miklós Dalma
Összefüggéseket keresek, naprakész maradok, kielégítem a kíváncsiságomat, mindeközben rajongok a művészetekért.

Minden eddiginél nyüzsgőbb adventi vásárral várnak a waldorfosok

Tavaly csak az online térben, idén azonban a valóságban is megnyitja kapuit a székelyudvarhelyi Kerekerdő Waldorf Iskola és Óvoda adventi bazárja november 26-án, Székelylengyelfalván....
Becsült olvasási idő: 15 perc 40 másodperc

A kortárs romániai színjátszás neves társulatai idén is felkeresték Udvarhelyt. A szeptember 19. és 25. között rendezett tizenharmadik dráMA kortárs színházi találkozón azokat az új kifejezési formákat keresték, melyekkel a kortárs romániai alkotók előadásai kísérletezhetnek, hogy az üzenetet mai, friss, igaz nyelven szólaljon meg.

Végigjártuk, néztük azokat az előadásokat, amikről maguk a színházak úgy gondolták, méltók tágabb közönség előtt bemutatni, melyek az Új formák kellenek mottó alá bevonhatók. És melyek, ha úgy tetszik, szétfeszítik a keretet. Négykezes beszámoló következik.

Első nap – A siker dimenziói

A szeptember 19-ei nyitóelőadás jól mutatta az idei színházi találkozó irányvonalát, de amíg a K. Gedeon tündöklése és bukása (Figura Stúdió Színház, Gyergyószentmiklós, r.: Hatházi András és Deák Katalin) című produkciónál jól érezhető volt a darab formabontó törekvése, addig sok utána következő előadás esetében nem volt ennyire egyértelmű. Az elsőként látott gyergyói előadás Barabási Albert-László, erdélyi származású hálózatkutató A képlet című művének adaptációja. A könyv maga is a siker természetét, illetve annak törvényszerűségét vizsgálja, az előadás pedig a  humortól átitatott jelenetekben gondolta tovább a hatékonyság, a dicsőség, valamint az elismerés témáját. Mindezt színházi nyelven, s feltéve néhány egészen izgalmas kérdést a közönségnek. Hogyan lesz valakiből sikeres színész? Milyen egy sikeres előadás? S a kettő eredményessége mennyiben függ a közönségtől?

Vicces, hogy épp egy ilyen megfoghatatlan dolgot méricskéltünk,

mint a siker, de talán a titkos megoldás valahol ott kezdődik, hogy elkezdünk beszélünk róla. Az előadás alatt a kíváncsiság fokozta percről percre a hangulatot, aztán közel másfél óra múlva számszerűsítettük a közönség elismerésének mértékét – nem mellesleg ez alapján az előadást igazi sikernek könyvelhettük el. A tapsrend után átsétáltunk a nagyteremből a stúdiószínpadhoz, ahol az O familie fericită (Unteatru, Bukarest) című előadás hosszú percekig tartó csenddel hangolt rá egy intimebb szituációra.

O familie fericită – Unteatru, Bukarest

Kollázs, személyes élmények párbeszédbe csomagoltan.

Mélyről jövő emlékek kinyilatkoztatva egy asztal fölött, spontán. Mintha beszélgetnének az alanyok, de mégsem egymással, a szereplők elmesélt történetei egymástól függetlenek, vagy azok lehetnek, esetleg közösek, csak más szemszögből? A két ember közt a kapcsolat nem merül ki a jelen tér-idő meghatározottságában: végül is, meghallgatják egymást, talán felelnek is egymásnak, a perpesktívaváltás egyáltalán zavaró. Visszatekintés elmúlni nem akaró fájdalmakra, gyerekkori emlékekre, szakításra, családra, őszintén, néhol nyilvánvaló humorral. Puritán, csupasz, szép. Alkotók: Alina Berzunțeanu és Téglás István. (BB)

Második nap – Az érzések terhei

A Toate lucrurile pe care mi le-a luat Alois  (Reactor, Kolozsvár, r.: Andrei Măjeri) című előadás egy rezignált hangulatú, aktualitással bíró történet. Nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy Kató Emőkét, az Alzheimer-kórban szenvedő szereplő megformálásáért, a Román Színházi Szövetség (UNITER) a legjobb női főszereplőnek járó díjjal jutalmazta.

A darab főhőse egy idősödő színésznő, aki úgy tűnt, dacos öntörvényűség által élte le az életét. Az egyre súlyosbodó Alzheimer-kór azonban porszem az addig hibátlanul működő rendszerben. A közönség önfeledten hahotázott, amikor a színésznő a hűtőszekrényben felejtette a mobiltelefonját, de amikor már képtelen volt felismerni a saját fiának arcát, akkor már senkinek nem volt kedve nevetni. Megjelent az a gombóc a torkunkban, amit sem lenyelni, sem kiköpni nem lehet, csak csendben figyeltük tovább, ahogyan a főhős betegsége pokollá változtatja az ápolására siető fiatal fiú napjait. Az előadás szép párhuzamot vont az időskori és a gyermekkori tehetetlenség között, s megmutatta azt a szerepcserét, amelynek során először az anya óvja a gyermekét, majd a gyermek felel az édesanyja épségéért. A történet mélyről indult, majd fokozatosan építkezett felfelé. Ahogyan változtak a színpadi jelenetek, úgy tudtunk meg egyre többet az időskori betegségről, a családi szeretetről, a veszteségről, s arról, hogyan tehetünk lépéseket krízisben a türelem és az elfogadás felé. A fesztivál második napján a családi kapcsolatokat taglaló kérdések sorozatát a Csak lazán! című előadás egészítette ki. 

Csak lazán! – Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház    

Nem elég a téma, azt el is kell tudni adni, avagy téma bármi lehet, eladható, ha jól van csomagolva. Nagy ellentmondást érzek az előadásmód, a tálalás és a koncepció között. Illetve, mi lehetett a koncepció? Nem jövök rá. A didaktikus történetmesélésen az sem segít, hogy a díszlet, a látvány nagyon is kortárs meg modern és izgalmas. Rendezte Kedves Emőke. (BB)  

Tekintettel arra, hogy a kocsmaszínház kedvelőknek nehogy hiányérzetük támadjon, a napot A zöld macska (Tomcsa Sándor Színház, Székelyudvarhely, r.: Tóth Árpád) című produkció zárta.

Mintha ebből az előadásból megérthettük volna, hogy mit jelent élni vagy túlélni. A szereplők mindannyian a tragikus történet mesélői, de nem csupán a közvetítői pozícióra és a vallomásokra szorítkoznak, hanem cinkos kikacsintással adták meg a sztori sava-borsát. Lényegében a drum and bass lüktetése, illetve a mozgásszínházi jelenetek csak aláhúzták a felismerésre: ezek a fiatalok bajban vannak, de senki nincs, aki segítsen. A szülők elváltak, külföldre mentek, gyakran szenvedélybetegséggel küzdenek. Ebben a környezetben milyen kilátások maradnak a történet fiatal felnőttjeinek? A fokozatosan eluralkodó lelki káoszban először saját magukat őrlik semmivé, majd a társaikat emésztik fel.

Harmadik nap – Jobbra húzzuk a Tinderen

Előkerültek azok a kérdések, amelyek az idei fesztivált az új formák irányába terelték. Ezt az útvonalat képviselte a Love me (Udvartér Teátrum, Kézdivásárhely, r.: Tóth Árpád) című előadás, mely nem csupán a társkeresés új tudományát, a Tinder világát, hanem a színházi tér, technika és nyelvezet használatát is friss nézőpontból világította meg.

Új, bátor stratégiákat ajánl a társkeresésből ismert helyzetekre, ugyanakkor a színházi rendezésben merőben mást mutatott meg. Pascu Tamara és Barti Lehel András szórakoztató és hihetetlenül humoros jelenetei konkrétan ábrázolták, hogyan viselkedünk a párkeresés különböző pillanataiban, hogyan esünk az online ismerkedés csapdáiba, és egyáltalán, mit érzünk, amikor a többszörös kudarc után ismét egyedül találjuk magunkat az ágyunkban. A fiatal generáció tagjai tisztában vannak azzal, hogy mit és kit akarnak. Az online platformokon hihetetlen merészséggel néznek szembe a szerelemmel, de amint eljutnak a valós találkozásig, az addig felépített énkép darabokra hullik. A Tindernek köze nincs a valósághoz, de akkor mégis

miért kell másnak mutatkozzunk, hogy ránk találjon az igazi?

Meddig megyünk el azért, hogy valaki meghallgasson, odafigyeljen és megértsen minket? Ha ez a kérdés nem lenne elég, a következő, A sarlatán (Csíki Játékszín, Csíkszereda, r.: Tom Dugdale) című előadás alatt felmerülő témakör már valóban megfeküdte a gyomrot.

Elismerjük, a színházi szakmának elég komoly kihívásokkal kell szembenéznie manapság. Erre a problematikára építkezett a csíki előadás, s próbálta interaktív módon feszegetni azt, hogy mit is gondolunk korunk színházának helyzetéről. Mi a színház? Az előadás alatt nem kőbe vésett állítások hangzottak el, a tanárt alakító Hatházi András színészi elmélkedése (vagy személyes véleménye – adott pillanatban nehéz volt eldönteni) leginkább megújítani igyekezett a színház és a közönség kapcsolatát, amely ideális esetben az őszinteségen alapul. Na jó, de akkor miért tapsolunk annak az előadásnak a végén, amelyik nem is tetszett? Erre a kérdésre sem tudunk válaszolni…

A nap másik nagy dobása a 6 Chapter zenekar koncertje volt. Nagy megelégedésünkre a formáció fiataljai sokat fejlődtek, tavaly még csak előzenekarként, idén már teljes estés műsorral, saját dalokkal, illetve feldolgozásokkal léptek színpadra.

Negyedik nap – Madárcsicsergés dobszólóval

Madárzsoké – Tompa Miklós Társulat, Marosvásárhely 

Tandori Dezső hommage. A verebek, a madarak, a remeteség, az ivászat, a művészet, a költészet, Dandori Tezső, mondom én, hogy beletegyem magamat is, de inkább Nat Roid, Hc. G. S. Solenard.

Hat színész, versek és prózák, felvételek, Tandori Dezső hangja. Ilyen egy méltó tisztelgés, új forma és helyzetteremtés. És végre hallok őszinte, allűrmentes szöveg-interpretációt! Keresztes Attila rendezése. (BB) 

A fesztivál másik frekventált helyszíne a kocsMa néven futó, a Művelődési ház alatti próbaterem volt, ami a hétvége közeledtével egyre népszerűbb lett.

Elsőként az Actors’ Dzsem Session ragadta magához a figyelmet. Nem kis meglepetést okozott, hogy a jórészt helyi színészekből álló formáció idén a népzene és a dzsessz ötvözésével kísérletezett. Amit csinálnak, azt nagyon jól csinálják, és pont emiatt vált a koncert a dráMA egyik legemlékezetesebb momentumává.   

Ötödik nap – Az emberi sors törékenységéről

Pénteken dübörgött a színházi és a zenei élet a dráMÁn. Az utolsó métereken egy nagyszínpadi produkció és a Friday Rehab koncertezett.  

Dispariții – Sepsiszentgyörgyi Teatrul Andrei Muresanu

A szász családból lassan mindenki eltűnik, ki a kommunizmus alatt, ki előbb, ki utóbb, de elmegy külföldre, a gyerek azonban itthon marad, s marad felnőtt korára is.

A rokoni körben is drámák zajlanak, szerelmek, nehézségek, egzisztenciális és lelki megpróbáltatások, de olyan finom humorral tud visszanézni a közelmúltra a történet, hogy nem jut eszünkbe elmorzsolni egy könnyet. Pedig… A hiábavalóság, a hagyományok erőltetett megtartása, a külföld csábítása, a régmúlt történetei, a diktatúrán való édes-keserű nosztalgiázás kiterjeszthető erre az egész országra, minden családra, csak ez a család kicsit olyanabb, mint más: többet szenved, teljesen széthullik. A családi házat az ittmaradt gyermek végül eladja, hogy egy kétszobás blokklakásba költözzön. Rendhagyó történetmesélés, nagyon jó színészi játékkal, Cristian Ban rendezésében. (BB)

A fesztivál utolsó koncertjét Udvarhely felkapott, feldolgozásokat játszó bandája adta. A Friday Rehab előadásában jóféle muzsikát hallhattunk, a közönség jóformán mindegyik darabot ismerte, s ez is kell egy jó bulihoz. Meg társaság, s ez is megvolt.  

Hatodik nap – Tapsolni vagy nem tapsolni?

A szombati napot a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem harmadéves színészhallgatói indították (B. Fülöp Erzsébet és diákjainak átjárószínháza).

Az Átjárószínház című performansz az improvizációra és flashmob elemekre épült. Végre egy eddig nem látott, új színházi forma, hiszen a színészek az utcán, a gyalogos átjárókon adták elő műsorukat. 

Amikor telihold ragyog a turkáló felett – Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy

Radu Afrim rendező többszörösen díjazott nagytermi előadására megmozdult a város. Amikor úgy két óra játékidő körül az órámra pillantottam, alig hittem a szememnek. Kábé ekkor jut eszembe egy rövidfilm, amelyben a szereplők orosz rulettet játszanak egy fodrászatban, éles tölténnyel persze. Ezelőtt meg Tarantino  Alkonyattól pirkadatig című filmjén járatom az agyam, de nem azért, mert unom az előadást, hanem azért, mert annyi mindent képes előhívni a darab. Megy a történet a Golyó & Son nevű t-ü-r-kálóban, csak nem tudni hová, végül betoppan a globetrotter Andor, s innen egyenes az út, tudom már, vér fog folyni, mert a hiedelmekkel teleszőtt mitikus Kárpátok közti világban ennek meg kell történnie.

Jól esett a tobzódó nyelvi humor, a finom árnyalású társadalomkritika, és nagyon imádtam a vénkisasszony Carment (Pál Ferenczi Gyöngyi, képen), nem kevésbé Claribellát (Benedek Ágnes), meg Golyót (Erdei Gábor) és Karcsit (Kónya-Ütő Bence) és… Mindenki remekül hozta a karakterét, melyek kicsit se homályosultak el egyik-másik nagysága mögött. Azon még eltöprengtem, milyen lehet az az ember, aki fittyet hány a nézők (szak)nagykönyvben megírt türelmére… Végülis, akinek nem tetszik, elmehet, szombaton is nyitva vannak a t-ü-r-kálók, némelyik olyankor is, ha lemegy a nap. (BB)

Volt abban valami esztétikai élvezet, hogy az előadást követő borkóstolót sem lehetett komolyan venni. Inkább egy stand-up comedyn érezhette magát a közönség, aztán mindenki énekelhetett, táncolhatott kedvére. Iszom a bort, ölelem a babámat… Ahogy a borkóstolón is elhangzott: az esemény célja épp az volt, hogy közösségi élményben legyen részünk. Ha nem ez lett volna a cél, akkor valószínűleg valódi sommelier vezette volna a társalgást. A borozás mellett persze

egész héten új formákat kerestünk a színházban.

A látott előadásokra visszagondolva, a formát kétségkívül megtaláltam, de sok esetben nem töltötték fel tartalommal, érzelemmel, néha logikával, de még őszinteséggel sem. A laikus néző számára a dráMA fesztivál produkciók gyors egymásutánja volt, mellette workshop, ami igazából a szakmának szólt, és amiről egyébként a művészek pozitívan nyilatkoztak.

Némi kapaszkodót az eseményfolyamban a közönségtalálkozók nyújtottak, a T.E.A. néven szervezett beszélgetések. A szakma bizonyára jobban belelátott abba, hogy mi is volt a kortárs színházi találkozó igazi rendeltetése. Most utólag nehéz lenne visszacsatolni, véleményt mondani egy-egy előadásról, mert olyan gyorsan történt minden egy hét alatt, hogy nem nyílt alkalom megemészteni a látottakat, hallottakat, sőt voltak előadások, amire erőnk fogytán el sem jutottunk. Ha most bárki megkérdezné, melyik volt a kedvenc előadásom, nehezen tudnék válaszolni.  

A vasárnapi PETŐfi-SZELfit (vígdráma) ma és kedden, szeptember 27-én is játsszák 10 és 12 órától, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház és a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház közös előadása. A szöveget Petőfi Sándor verseinek, naplórészleteinek, valamint Esterházy Péter Petőfi, a légtornász című novellájának felhasználásával Szabó Attila írta, az előadást Bartalis Kiss Rita rendezte. Zenéjét Cári Tibor szerezte.   

Közreműködött: Barabás Blanka

Fotó: Az eseményt szervező Tomcsa Sándor Színház, illetve a dráMA Kortárs Színházi Találkozó Facebook-oldala, a felvételeket Kelemen Kinga készítette.

Új formák kellenek. Ez meg a mi formánk