Ha röviden akarnék válaszolni a felvetett kérdésre, akkor gyorsan rávágnám, hogy semmi! Úgy vagy jól, ahogy vagy. Csakhogy azt is tudom, hogy nem ilyen egyszerű ez a kérdés, főleg akkor, amikor az ember azt érzi, semmi nem akar összejönni, kevés ő erre és ennek a világnak. Vajon mi húzódik meg amögött, amikor azt érezzük, hogy nem vagyunk a helyünkön, nem érezzük jól magunkat a bőrünkben, másak akarunk lenni, s főleg másnak látszani, mint amilyenek valójában vagyunk? Vajon miért olyan nehéz belenézni a tükörbe, és azt mondani: tessék, ez vagyok én!?

Görgetve a hírfolyamot, sokszor rácsodálkozom arra, mennyire más képet mutatnak ott magukról az ismerőseim, mint amilyennek látom őket szembejönni a sarki boltban. Mondhatnám, hogy meglepődöm azon, hogy mindannyian a legjobb énünkkel akarunk előrukkolni a közösségi oldalakon, mégis elég, ha csak a magam profilján visszagörgetek néhány évet, és látom, mennyi mindent „takargattam” magamból, amiről azt gondoltam, nem vállalható. Kijózanító látni, milyen vélt vagy idealizált erősségem mutattam a világnak, abban a reményben, hogy lájk formájában megkapom a buksisimogatást, hogy azért én is érek valamit. Az az érzésem, hogy

olykor kétségbeesve loholunk a megerősítés, a pozitív visszajelzés után, szomjazzuk a környezet – de legfőképp a nagyvilág – visszacsatolását, hogy ELÉG jók vagyunk.

Amikor ez elmarad, akkor bepánikolunk, mint a gyermek, akiről valamiért lemondtak a szülei. 

Nem állítom, hogy ez minden ember életében ugyanolyan intenzitással jelen van, de ha a nagy képet nézem, elég erőteljesen szembejön velem ez a jelenség. Több százezer követővel rendelkező influenszerek, karrierjük csúcsán rég túllévő popénekesek, kétségbeesett, hatalomfüggő politikusok, de akár torz énképpel élő, „férfivá” gyúrt, vagy éppen „csontkolosszusra” lefogyó lányok, akik koldulják a nagy publikum elismerését – csak néhány példa. Ha pedig ez elmarad, akkor eluralkodik rajtuk a pánik és teljesen kifordulnak magukból. De akkor sem jobb a helyzet, ha egy-egy bejegyzés, cuki videó kapcsán megérkeznek a lájkok, hiszen akárcsak a drog szervezetből való távozását követő sóvárgás esetében, ugyanígy jelentkezik rögtön a lelki üresség is, ha a legutolsó bejegyzés már elveszítette aktualitását. Ahogy Máté Gábor orvos, traumakutató fogalmaz: „Aki úgy érzi, hogy szeretik és értékelik, annak az agya saját, belső használatú ópiátokat, vagyis endorfinokat állít elő. És

ahogy egy ópiáttal, például a heroinnal sem lehet soha betelni, az elismerés, elfogadás vagy siker kiváltotta endorfinfröccs sem tudja oldani a lélek fájdalmát.

Arra kényszerülünk, hogy tovább küzdjünk a futó megkönnyebbülés külső forrásaiért, és amikor a hatás elmúlik, nem tehetünk mást, mint hogy újra próbálkozunk.”

Talán a fent idézett sorok részben választ tudnak nekünk adni a kérdésre, hogy néhány közismert embernek miért szükséglete az, hogy folyamatosan róla beszéljenek, vele legyen tele a sajtó. Olykor tudatosan, de legtöbbször akaratlanul keresik azokat a helyzeteket, ahol valamiféle elismerésben, megbecsülésben lehet részük, sokszor szem elől tévesztve azt, hogy a szponzorált tartalmakra kapott visszajelzések nem a valóságot tükrözik.

Olyan életet élünk, amit az emberek megtapsolnak, bennünk mégis egyre nagyobb a feszültség. Vajon hol csúszik mégis hiba a számításainkba?

Selye János, a híres magyar származású endokrinológus, stresszkutató jelentette ki még az 1930-as évek derekán, hogy

az egyik legnagyobb stresszfaktor az ember életében, ha valaki másnak akar látszani, mint aki ő valójában.

Azaz a legnagyobb szorongást az kelti bennünk, ha valaki más életét éljük. Ehhez képest folyamatosan azt látjuk, hogy az emberek valaki másnak, szebbnek, többnek akarnak látszani, mint akik, amik valójában.

Vajon miből eredeztethető az önmagunk el nem fogadása?

Gyermekkorunkban még nem igazán gondolkodunk azon, hogy mit illik és mit nem, egyszerűen megéljük az érzelmeinket, úgy, ahogy azok belülről, ösztönszerűen előjönnek. Csak rá kell nézni egy csecsemőre, ha jó kedve van, kacag, ha valamilyen fizikai vagy emocionális fájdalom éri, akkor sírni kezd, így kommunikálva szükségleteiről a világgal. A probléma akkor kezdődik, amikor a  szülei valamilyen okból kifolyólag nemtetszésüket fejezik ki valamilyen érzelem, lelkiállapot megélése kapcsán. Ha például azt az üzenetet kapja a gyermek, hogy csak akkor szerethető, ha nem dühös, tehát menjen a szobába, és csak akkor csatlakozzon vissza a családi körbe, ha már lenyugodott.

„Fiam, ebben a családban a dühös, szomorú, csalódott stb. embereket nem nézzük jó szemmel!”, és már el is indult az a folyamat, amikor meg kell harcolni a környezet elfogadásáért, szeretetéért.

Amelyik gyermek nem kapja meg a kellő figyelmet a szüleitől, az a későbbiekben, már felnőttként is folyamatosan mások elismeréséért fog áhítozni.

Ha a korai években az életünkből kimarad a feltétel nélküli elfogadás, melyben az érzelmi biztonságunknak kellene kiépülnie, mely időszakban azt az üzenetet kapjuk, hogy a puszta létezésünk is öröm, akkor kínkeserves évek következhetnek.

Hogyan is fogadhatnánk el magunkat, amikor a legfontosabb támaszaink, a saját szüleink sem tudtak elfogadni olyannak, amilyenek ösztönös működésünk alapján voltunk? Így aztán felnőnek a túlteljesítő, maximalista, soha pihenni nem tudó generációk, akik a világban keresik a választ arra, hogy milyennek kellene lenniük. Pedig a választ valójában nem kint, hanem bent kell felkutatnunk.  

Rengeteget hallani a nagy motivációs guruktól, hogy nincs más dolgunk, mint a legjobb önmagunkká válni, csak épp arról nem beszélnek soha, hogy miként tudunk a valódi énünkkel találkozni, önmagunkhoz ismételten kapcsolódni. Visszatalálni ahhoz a belső gyermekhez, akit ott kellett hagynunk a gyermekszobában, amikor kétségbeesve visszasiettünk szüleinkhez, letörölve könnyeinket és úgy téve, mintha már nem fájna az, amiért néhány perccel azelőtt sírni kezdtünk.

Döntenünk kellett, hogy önmagunkat vagy a szüleinket választjuk, és mi mindig a szüleink mellett döntöttünk, mert ők voltak a túlélésünk zálogai.

Ha sikerül kapcsolatba lépni ezzel a bizonyos, gyermekszobában „felejtett” önmagunkkal, akkor talán megtaláljuk a világban is a helyünket. Jó eséllyel felfedezzük, mik a legbelső vágyaink, motivációink, milyen tevékenységek jelentenek számunkra igazi örömforrást. Lelki gyógyulásunk önmagunk elfogadásával és – urambocsá! – szeretetével indul. Ahhoz viszont egyenként vissza kell mennünk oda, ahol minden elkezdődött. Ezt a munkát egyikünk sem spórolhatja ki a maga életéből, ha azt szeretnénk, hogy ne legyünk kitéve a közösségi média azonnal ítélő esküdtszékének. 

S akkor felmerül a jogos kérdés: most haragudnom kell a szüleimre? 

Ma már szilárd meggyőződésem, hogy senki nem akar szándékosan rosszat sem magának, sem a gyermekeinek.

Élünk és nevelünk a legjobb tudásunk szerint, azokkal az eszközökkel, amelyeket ránk hagytak az előttünk járó generációk, a felmenőink, akik ugyancsak megörökölték a saját szüleiktől. Együttélésünkbe belefolytak a világháborúk, természeti katasztrófák, a múlt veszteségei, sebzett uralkodók elnyomásai, melyekhez való alkalmazkodásunk során elidegenedtünk sokszor mind a szeretteinktől, mind saját magunktól. 

Ha megvizsgáljuk családunk történetét, ha sikerül megértenünk a múltunkat, akkor már nem bűnbakokat fogunk keresni, sokkal inkább megoldásokat. A legbölcsebb, ha magunkon kezdjük a transzgenerációs sebek begyógyítását. Hogy hogyan? Úgy, hogy segítséget kérünk.

Kiemelt képünk illusztráció: pexels.com