A legtöbb udvarhelyinek volt már találkozása vele. Vagy legalább a nevével. Ványolós István ezidáig olyan szerteágazó tevékenységet folytatott, hogy felsorolni is nehéz. Végzettségét és hivatását tekintve tanár, de volt iskolaigazgató, szaktanfelügyelő, főtanfelügyelő-helyettes, politikus, városi és megyei önkormányzati képviselő, publicista, legújabban pedig költő. Az elmúlt negyed évszázadban sokoldalú kapcsolatot ápoltunk. A katedra mögött széleskörű műveltségével nyűgözött le, és tekintetével tartott rendet, kollégaként egészen más arcát mutatva engedett közelebb magához. Két évtizede ugyanabba az egyházközségi kiscsoportba tartozunk. Mindeközben megmutatta, hogy nem csak tudása, de humorérzéke is cizellált.

– Diákként tartottunk tőled. A szigorúság egy belülről jövő, veled született képesség vagy inkább felvett viselkedésforma? 

– Azt el is vártam (kezdi élcelődve). Szó sem lehet felvett allűrről. Egyszerűen ilyen az egyéniségem, valószínű, hogy ez genetikai örökség, hirtelen, impulzív alkat vagyok. Persze vannak olyan pillanataim, amikor én is csendes, lírai, harmonikus leszek, elvonulok, és valahol fedetlenül hagyom magam, az érzékeny felületeimet is. Az osztályban ébernek kell lenni, mindenre figyelni, kézben tartani a dolgokat. Van, amikor az ember elveszíti a fonalat, és túlontúl meredeken rászökik a gyerekre, de bizonyos idő után tapasztalattal és empátiával rájön, hogy a gyereknek is kell adni lehetőséget, de soha nem szabad lagymatagon. Ha a fejedre nő a diák, az nem jó. A finalitása a pedagógiának az lenne, hogy a diákok többsége kapjon egy érzelmi, értelmi csomagot az életre, ami aztán őt segíti. Gyönge az a tanár, akit legalább egy-két tanítvány meg nem haladt, és nagyon-nagyon gyönge az a tanár, akit mindenki meghalad.

– Mi vonzott a tanári pálya irányába?

– Szerettem a történelmet, a művészettörténetet, érdekelt a filozófia, a vallástörténet, a görög és római mítoszok világa, és ezek annyira kitöltötték az életemet, hogy úgy éreztem, talán errefelé kellene mozdulnom. ’69-ben felvételiztünk, 530-540 jelentkező volt harminc helyre. Annak idején ha nem születtél papi családba, jogász, közgazdász, orvos családba, vagy ha nem születtél isteni adottságokkal a művészetekre, akkor leszűkült a pálya, ahol egy értelmes gyerek elindulhatott. Nekem nem is tevődött fel a kérdés, nem is gondolkodtam ezen. 

Szerencsés voltam, hogy nem a Kárpátokon túli kanyarulatba helyeztek ki, hanem Hargita megyében megkaptam ezt a lehetőséget a 70-es évek legelején. Legényemberként Ivóban kezdtem, majd következett Zetelaka, az 1-es ipari líceum (a mostani Bányai), majd a mezőgazdaságiban, az egészségügyiben is tanítottam, és ’90-től 2010-ig a Gimiben. 2010-től 2015-ig pedig a tanfelügyelőségen dolgoztam, ami viszont nem annyira a nevelésről és oktatásról szól, hanem sokkal inkább szervezésről.

– Mit szerettél a legjobban a tanári tevékenységben, mi nyújtott elégtételt? 

– A pedagógia játékot jelent: játszani és játszva tanítani. A tantárgy lényegét tizenöt-húsz percben leadni, és utána a gyerekeket kérdezgetni, lássuk, hogyan viszonyulnak a napi élethez és a történelemhez. Egy külön színfolt volt az iskolán kívüli tevékenységek, a versenyek szervezése, hiszen ha ’89-ig erre nem volt lehetőség, ’90 után hirtelen megnyílt a terület, és ezek egy életre szóló élményt adtak. Sok nemzedéket vittem, ami nekem nagyon-nagyon sokat jelentett. ’89 előtt

rendkívül nehéz volt, hogy mondj is valamit, de ne legyél támadható. Én úgy voltam, hogy add meg, ami a császáré, de ugyanakkor mondd el azt is, még ha virágnyelven is, ami benned van,

ami a gyökereidet jelenti. Senki ne higgye, hogy ’89 előtt a magyarság történetét nem érintettük, de persze el kellett mondani mellette a hivatalos verziót is, és a gyerekek hihetetlenül gyorsan felfogták: a tanár úr ránk bízza, hogy eldöntsük, melyik lehet hitelesebb a mi szemszögünkből?

Olyan nincs, hogy egy tanár el tudjon vonatkoztatni a közösségtől, családjától, iskolájától, városától. Soha nem az a típus voltam, aki elvonult a maga négy fala közé, és dolgozgatott, vagy a műhelyében fúrt-faragott, hanem mindig szerettem az emberek között lenni. Mindazt, amit megkaptam anyámon, apámon, kis közösségemen, székely-magyarságomon keresztül, abból építkezve, hozzátanulva, az értékeket igyekeztem továbbadni. 

– Az, hogy iskolaigazgató lettél, mennyiben változtatta meg a kollégákhoz való viszonyodat? 

– Hű, ez fogas dolog! Az iskola, a tanári közösség második otthona az embernek, sokaknak még többet jelentett, mint a családi élet. És ott, ahol mindkét fél pedagógus, tulajdonképpen az iskola és otthon összefolyt. Nálunk egy szerencsés helyzet áll fenn, hiszen a feleségem kiegyensúlyozottabb típus, így soha iskolai dolgokat itthon nem tárgyaltunk, de mind a ketten éreztük, hogy mit jelent iskolában tanítani.

’76 és ’78 között Ivóban igazgató voltam. 1984 és ’89 között Zetelakán igazgattam, 1998 és 2002 között pedig a Gimiben. A tanyasi iskolától kezdve egészen az úgynevezett elit iskoláig mindent megtapasztaltam. A kolozsvári miliő után ’73-ban kikerülni Ivóba, ahol villany nincs, aszfalt nincs, enyhén sokkoló élmény volt. A legzimankósabb időben is ki kellett menni, volt, amikor kilométereket gyalogolt az ember. Az első öt-hat évben megtanultam, hogyan kell egyáltalán tanítani, szervezni, hogyan kell iskolát vezetni. Szóval olyan közegbe csöppentem, amelyről azelőtt két évvel álmaimban sem gondoltam, hogy ilyen is van. 

– Ehhez képest a Gimi nagy szintlépés volt.

– Már Zetalaka nagyobb kihívást jelentett, mert az húsz-huszonöt kilométeres körzet, úgyhogy az egy átmeneti, köztes időszak volt. Aztán az alkalom úgy hozta, hogy ’98-ban a Gimiben igazgató kellett legyek. Utólag nézve

nem volt a legszerencsésebb, hogy közéletiséget is vállaltam és igazgatóságot is, így üllő és kalapács között voltam. Még egyszer ugyanezt ezzel a fejjel nem csinálnám.

Rendkívül sok konfliktusnak, lehetetlen helyzetnek voltam kitéve azáltal, hogy városi tanácsos, politikai szervezet tagja és igazgató is voltam egyben. Ez ellenjavallt. Nem is bírtam négy évnél tovább, 2002-ben lemondtam. 

A Gimiben nagyon jó közösség volt, a diákok is különösen hálásak voltak. Olyan szép, eseményteli idők voltak: kirándulások, öreg focisták társasága, az évente visszatérő farsangi előadás, amit Szakács István Péter írt, és tanárokként előadtunk. Abban szerepelni rendkívül hálás feladat volt. 

– Hosszú éveken keresztül önkormányzati képviselő voltál városi és megyei szinten is. Mi motivált a közszerepvállalásra?

– Mindig csodáltam azokat, akik elképesztő gyorsasággal és könnyedséggel tudtak váltani. Én ‘89 végén, ‘90 elején egyszerűen nem találtam a helyem. Eltelt egy fél év, egy év – akkor még az önszerveződés korát éltük –, és felkértek, hogy legyek tagja az érdekvédelmi szervezetnek. Ott téblábolt az ember, és végezte a napi munkát abban a hőskorszakban. 2000-től pedig 2008-ig önkormányzati képviselő lettem 2014-től ‘16-ig megyei tanácsos, utána ‘16-tól ‘20-ig újból a városi testületben tevékenykedtem több-kevesebb sikerrel. Most már bevallom:

túlontúl pedagógus és művészlélek vagyok ahhoz, hogy a politikát komolyan tudjam venni. Nem volt meg bennem az a rafinéria.

Én csak a katedrán és a művészeteken, költeményeken keresztül vagyok. Összmagyarságban gondolkoztam, de kitartottam egy szervezet mellett, nem igazán vettem részt a csatározásokban. 

Amondó vagyok, hogy amikor nemzetközösség szintjén kell lépni, akkor azt együtt kell tenni, mert ha ennyire megosztjuk magunkat, lassacskán egy-egy faluvég köztársaságát kiáltjuk ki. A politika különleges színfolt, de igazából engem nem határozott meg. Ezt vagy-vagy alapon lehet gyakorolni: vagy belevágsz, és akkor adott esetben szembeköpnek, te meg azt mondod, hogy esik az eső, vagy pedig nem csinálod. Közéletiséget csak úgy szabad vállalni, ha nincs ideológiai alapja, és ha vitatkozol is valamilyen ideológia mentén, azt csak klub szintjén műveld, egy pohár bor mellett, egy kávé mellett, de csak elméleti eszmefuttatás legyen, anélkül, hogy vérre menne. 

– Több mint húsz éve azonos plébániai kiscsoportba járunk. Istenhívő ember vagy. Milyen istenkép él benned? 

– Az élet megköveteli, hogy higgyél. Ha nem hiszel, egyszerűen életellenes vagy, senki se vagy. A hitközösségek, család, iskola szerepét fontosnak látom, azokra szükség van, a hitet egyház nélkül el sem tudom képzelni. Felvilágosult filozófusként, állítom, hogy ha nem lenne Isten, fel kellene találni. Viszont akárhogy igyekszem, nem tudok különbséget tenni a hindu, a muszlim, a keresztény között, mert a józan eszem azt mondja: miért lennék különb náluk? Látom azt is, hogy az egyházak emberi, társadalmi képződmények is, ezért olykor morálisan nehezen elfogadható dolgok vannak: diadalittasan, térdig vérben gázolva, Jeruzsálemben öltük a muszlimot és a zsidót, most pedig ezrével ölnek minket. De

én már csak azért is keresztény lennék, hogy ennyi hiba ellenére is milyen nagy ez az egyház:

ad egy vezérelvet, egy világszervezettséget, minden esetlensége és hibája mellett egy intellektuális és erkölcsi többletet. 

Az egyházat, vallást nem a túlvilágra fedezték fel, hanem erre az életre szól. Hogy hogyan lesz a halál, nem tudom. Egyet valószínűsítek: nem maga a halál, hanem a halál neme a rossz. Egy XVII. századi francia herceg mondta: „Én vagyok annyira herceg, hogy tizenöt percet rászánok, hogy tisztességesen meghaljak.” 

– Pár évvel ezelőtt átestél egy súlyos betegségen. Akkor azt mondtad, az életed gyökeresen megváltozott. Miben változott az életszemléleted ennek következtében? 

– 2009. augusztus 8-án úgy éreztem, hogy valamit változtatnom kell, és azóta – nem mintha szenvedélyfüggő lettem volna – egy korty alkoholt nem ittam. Nem került különösebb erőfeszítésembe. Akkor már valószínű, az isteni kegyelem a jelzéseket megadta. 2009 augusztusától 2010 márciusáig 113 kilóról lejöttem 73-ra. Azt hittem, annak tulajdonítható, hogy úszom, adekvátan étkezem, nem iszom egyáltalán, de közben már dolgozott bennem a rák. 

2012-re éreztem a jeleket. Orvoshoz mentem, és 2013 októberében egy gyomortükrözés után azt mondták, egy 8 centis vastagbéldaganatom van. Sürgősen műteni kellett. Felgyorsultak az események, november 7-én Budapesten megműtöttek. Tíz-tizenkét napig élet és halál között voltam. A maroktelefonon hallgattam a keresztény rádiókat. Közben volt két telefonbeszélgetésem Botár Gábor atyával, ami nagyon sokat segített. Úgy éreztem, direkt kapcsolatba kerültem a Jóistennel. Éreztem, hogy

nem kell nekem senki, sem a gyerekek, sem a feleségem, menjenek haza, hagyjanak engem a betegek, haldoklók mellett.

Nagyon különleges érzés volt: a halálfolyón átkeltem, és a túloldalról láttam a folyó másik partját. Egy nap egy nagyon kedves nővérrel elkaptuk egymás tekintetét, aki azt mondta: tanár úr, maga meggyógyul. Akkor tértem vissza az élők közé. Utána még rengeteg vizsgálat, ellenőrzés következett, kegyetlen dolog volt. Hála istennek annyi erőm volt, hogy magam elrendeztem, és a család, különösen a feleségem minden háttértámogatást megadott. Rendkívül oda kellett, hogy figyeljek mindenre, egyfajta készenléti állapotban voltam. De amikor három hónap múlva újra megműtöttek, visszavezetve mindent, akkor éreztem, hogy ismét vagyok valaki. Ki nem lehet mondani, olyan boldog voltam, amikor először közösségbe mehettem. Szép lassan visszaállt az életem, de idővel minden elhalványodik, sajnos ilyen az emberi természet. A Ványolósból István lett.

– Két éve kezdtél aktívan egy új alkotói tevékenységbe: verseket írsz, amikből már két kötet jelent meg. Hogyan talált rád a múzsa?

– A 2020-as lezárások előtt nem sokkal homlokon csókolt. Két éve februárban kezdtem verseket írni. Közben olvastam,

próbálgattam, milyen versforma illik hozzám, mit szeretek. Ez számomra lélek- és elmetakarítás, valamint -építés.

Nem vagyok tájleíró, hanem gondolati verselő vagyok. Haikuk, hangulatversek, szerelmes- és meseversek jelentek meg. A belső ritmust, a különböző rímeket mindig szerettem, de sok az alliteráció is. 

Sokan csodálkoztak, hogy nagyon szabad, csapongó vagyok, és mégis a kötött formát választom, de ez ad nekem keretet. Volt tanítványaim, akik a költészetet gyakorolják, azt mondták, hogy egy sajátos, vanyekes hang szólal meg belőlük, ami összetéveszthetetlen. A humor, amit a Jóistennek köszönök, és az én hitemet jelenti, mindig ott van benne. 

– Kicsoda Ványolós István: a tanár, a tanfelügyelő, az igazgató, a politikus, a költő, ki ő?  

– Ezek mind részei az egyéniségemnek, de nem tudnám elképzelni magam, hogy ne legyek családapa, nagytata, tanár kolléga, a végsőkig elmenő játékos. Bár sokat beszélek, ezzel csak a gondolataimat leplezem, és enyhítem a sérülékenységemet.

Fotó: Fülöp Attila