Nemrég olvastam az „öt másodperces szabályról”. Mel Robbins motivációs tréner nevezi így azt a fajta működésünket, miszerint az ember agya úgy van behuzalozva, hogy szívesen ellenáll a változásnak, így ha bármi új elgondolásunk támad, az agyunk elsősorban ellenáll neki. Ámde van öt másodpercünk, hogy aktivizáljuk magunkat. Ez azt jelenti, hogy ha eszedbe jut egy friss gondolat, öt másodperced van, hogy kezdj vele valami produktívat.

Ha futni indulnál, s már-már letérítenének a futópályáról azok a gondolatok, melyek szerint túl hideg van kint, majd holnap, vagy később, délután jobb lesz, ebben az indító lendületben mégis vedd a cipőd, s indulj.

Ez a néhány másodperc az a rövid idő, amíg a kezdő lendület, ami akár egy régóta kívánt cselekvés elindításához szükséges energiát megadhatja, még aktív, cselekvésre mozdíthat rá. Sok ilyen hirtelen indíttatásból származó mozdulatot, cselekvést vettem hirtelen számba az életemben,

ami el is vitte a gondolataimat a határ témájához.

Annyi minden történik a világban, ami aktuális, beszédtéma lehet. De

hogyan lehet úgy gondolni rá, hogy ne a tanácstalanságot, a bizonytalanságot növelje bennünk, hanem a rugalmasságunkat erősítse?

Határaink ismerete otthonosságérzést adhat számunkra, ugyanakkor növelheti az azon túli világ iránti érdeklődésünket is. Pszichológus szakmámból eredően ezen a fogalmon elsősorban a belső világunk tartományait értem. Ha például tudom magamról, hogy számomra fontos, hogy a délutánt családtagjaimmal töltsem, és ezt jelzem is a környezetem felé, például úgy, hogy nem veszem fel a telefont, akkor ez arról üzen a külvilágnak, hogy itt egy határvonal van. Ha ezt komolyan veszem, és következetesen eszerint cselekszem, azzal azt jelzem, hogy nem lehet ki-be járkálni ezen a határon, és egy idő után a saját védelmemet érhetem el vele. 

Mostanában gyakran késztettek saját határaim felülvizsgálatára a külső világ váratlan, néha irracionálisnak érzékelt történései.

Kintről töményen érkeznek az ingerek, a feladatok. A helytállás mindebben talán nagyobb erők mozgósítását igényli. Iskolában és civil szervezetben dolgozom. Nincs stabil forgatókönyv, ha mégis van, akkor az talán egy hétre ad némi támpontot a tájékozódásban, abban, hogy kapaszkodókat találjak a munka elvégzéséhez. A külső környezet rendetlensége gyorsan összekuszálja lelkünk belső tereit is. Érezhetjük, hogy beszűkít, gúzsba köt, hiszen nem tudunk a megszokott  körülményeink közepette dolgozni, találkozni, tanulni, szeretni.

Ha valami tartósan gúzsba köt, nem engedi, hogy azt nyújtsuk, amit egyébként tudnánk, és talán lemondásra késztet.

Mit tehetünk azon túl, hogy kifejezzük, nem jó ez így, nem tetszik ez az irány? Mit tehetünk, ha nem akarunk, ha fáraszt már azzal foglalkozni, amire kevés, vagy éppen semmi hatásunk nem lehet?

Mire késztet mindaz, amit a világban tapasztalunk?

Engem irányváltásra. Arra, hogy befele figyeljek, és tudatosítsam, hogyan hat rám mindaz, ami a világban történik. Főleg arra, hogy azon gondolkodjam, mit engedek be ezeken a határkapukon, minek hallom meg igazán a hangját, mit látok meg azon túl, hogy nézem?

Ami a külső világban zajlik, egyrészt befele lépésre késztet. Ez egyfajta eltekintés attól, ami kint van, ami megóv attól, hogy felőrlődjem.

Ezzel együtt a belső határaim szélesítésére is sarkall, hiszen olyan impulzusok felfogására kényszerülök, ami előtt joggal torpanhatnék meg, mégis megmozgat, tanulásra serkent. Online tanulás, tanítás, csoportfolyamatok kézbentartása, minden héten új szabályozásban való lavírozás, helykeresés. Mi lenne ez, ha nem határszélesítés?

Hogy jön ide a kezdő gondolat, a változtatás lehetősége, az „öt másodperces szabály”?

Hogyan működhet ez? – bejáratott módszereink vannak arra, miként reagálunk egy adódó lehetőség láttán. Van, aki kap az alkalmon, van, aki kitér előle, van, aki halogat. Ha észrevesszük azt, ami a határainkon kívül van ugyan, de a miénk lehet, hiszen vágy, szándék formájában már ott van, engedve annak a rövid, de annál erősebb indító lendületnek, kaphatunk az alkalmon, és ha már megragadtuk, akkor „fel kell venni a kesztyűt”, hiszen várhatóan nem lesz egyszerű megtartani, megismerni, magunkévá tenni! Hiszen eddig is ott volt, de nem vettük észre, esetleg nem vettük komolyan, visszatartott valami, de most annak a kecsegtető öt másodpercnek a hívogatásában megtettük, és már nincs visszaút! Bizsergető érzést adhat, hiszen saját magunkat toltuk előre egy olyan terepre, ami csak részben ismerős, de helyzetbe hoztuk magunkat, tanulnunk kell, és fogunk is, hiszen a mozdulat belülről fakadt, és mi adhat több erőt valaminek a megtanulásához, ha nem ez a belső motiváció?

Innen már a terep csak a miénk, mindegy, mi van kint, pandémia, zűrzavar, bizonytalanság, innen elválik az út, ez magánügy, csakis a miénk. Talán, ha valakivel megosztjuk ezt az új úton járás élményét, tanácsot, segítséget is kérünk, akkor lesz társunk, aki elkísér, de az út úgyis a miénk marad. És az is, amit azon felfedezünk. Talán épp egy szunnyadó képesség, tudás, egy új hobbi, mesterség, ami ügyesít, tanít, kilazítja a befeszült zsigereket. Vagy lehet, hogy épp egy valamitől való elköszönés, amihez eddig valami érthetetlen ok miatt ragaszkodtunk, és most rájöttünk, nincs is rá szükségünk.

Igazi határhódító munka ez. Erőt adhat, bizalmat abban, hogy jó alapokon állunk, a saját szerkezetünk rendben van, megtart. És talán nem csupán másodpercekig.   

Papp Ágota: Pszichológus, mentálhigiénés szakember, szupervizor. Iskolai tanácsadóként és mentálhigiénés szakemberképzésben oktatóként dolgozik. A Kovászna Megyei Erőforrás és Nevelési Tanácsadó Központ munkatársa. Önkéntesként is jelen van a segítő szakma különböző területein.