Becsült olvasási idő: 6 perc 8 másodperc
Miklós Dalma
Összefüggéseket keresek, naprakész maradok, kielégítem a kíváncsiságomat, mindeközben rajongok a művészetekért.

Soron kívül

Még több térfigyelő kamera a városnak, egy társasház fiataloknak – ebben a két témában ültek össze dönteni ma az önkormányzati képviselők. Előbbiek megvalósulásához először...
Becsült olvasási idő: 11 perc 35 másodperc

Középiskolás évei alatt találkozott először a színjátszással – Nagyváradon statisztaként szerepelt a Szigligeti Színház Dzsungel könyve című előadásában. Ezt követte több projekt, majd csatlakozott az Ady Endre Elméleti Líceum színjátszóköréhez. Wagner Áront bekebelezte az előadóművészet világa, és nem volt kérdés, hogy a továbbiakban a kolozsvári színművészeti egyetemre felvételizik – napjainkban az udvarhelyi társulat legfiatalabb színésze. A színpadon megtett első lépésekről, a pályakezdők nehézségeiről és a felnőtté válásról beszélgettünk. 

Milyen szakmát választottál volna akkor, ha nem a színészet mellett kötelezed el magad?

– Soha nem gondolkodtam más szakmában. A gyerekkorom határozta meg, hogy ezt az utat válasszam, pedig művészek nem igazán voltak a családban. Ennek ellenére, a szüleimnek köszönhetően, hamar megszerettem a mesék és a versek világát. A családom mindig támogatott, akármerre mentem. Középsuliban megtapasztaltam az idealizált képet a színházról, már látom, hogy egy naiv kép élt bennem. Rengeteg félelmem volt a színművészeti egyetemmel kapcsolatban, de a véletlenek árán úgy sodródtam, hogy megtaláltam a helyemet Kolozsváron. 

Hogyan küzdesz meg az otthon hiányával? 

– Néha nagyon nehéz a magány Udvarhelyen, egy csöpp albérletben. A felnőtté válásnak is megvan a maga súlya – mindeközben folyamatosan gyereknek érzem magam, és nem látom azt, hogy felnőttem volna arra a sok feladatra, ami körülvesz. Inkább sodródom az árral. Udvarhelyen egyelőre burkon belül mozgok; akár egy sörözésnél vagy beszélgetésnél. De vágyom arra, hogy új embereket ismerjek meg, például a helyi fiatalokat, de ez idővel kialakul. Ami pótolhatatlan, az

a két testvérem. Lilla és Juli éppen abban a korszakban vannak, amikor jót tenne egy nagyobb testvér jelenléte.

Nagyon sajnálom, hogy nem tudok otthon jelen lenni, és már csak vendégként járok haza. 

Miért döntöttél Udvarhely mellett?

– Nem egy betervezett elképzelés volt, véletlenek folytán jutottam el Udvarhelyig. Csak a szerencsén múlott, hogy alapképzés után rögtön kaptam egy szerződést, mert jelenleg telítve van a szakma, rengetegen állnak sorban azért, hogy egy társulat teljes értékű tagjává váljanak.

Nagyon szerencsés vagyok, hogy Udvarhelyen éppen hirdettek egy versenyvizsgát. Úgy alakult, hogy Sepsi Melindára és rám esett a választás.

Jelenleg is úgy gondolom, hogy nem azért, mert sokkal jobbak, tehetségesebbek vagyunk, hanem a mázlin múlott – most pedig bizonyítanunk kell, hogy kiérdemeltük a lehetőséget. Nem ülök nyugton a szerencsével, hiszen most jön az igazi próbatétel. Nagyon szeretem a várost, jártam itt már korábban is. Amikor a barátaimat látogattam meg, érdekes volt bejárni a várost egy hétvége alatt, érezni az idilli hangulatát, de most már itt vagyok három-négy hónapja, és látom a kisváros szürkeségét is. Nagyon szeretem az udvarhelyi társulatot, rögtön az első napon kellemes volt belépni az öltözőbe. Itt voltam a 2020–2021-es évadzárón, melynek során megfogott az is, hogy mivel egy kicsi színházról van szó, családias a társulat – emiatt összetartóak, számítanak egymásra, s ez kell ahhoz, hogy működjön a csapatmunka. Rengeteg előnye van, de érzem a hátrányát is annak, hogy egy intézménynek vagyok a része, ahol néha felüti a fejét a feszültség.

Milyen szerepeket alakítottál már? Melyik volt a legmeghatározóbb?

– Még középiskolás voltam az első meghatározó élménynél, ez volt a Diótörő és az Egérkirály című előadás Tóth Tünde rendezésében. Olyan barátságok születtek, amelyek most is részei a mindennapjaimnak. A produkció pedig egy dobbantó volt, amikor is megfogalmazódott bennem, hogy a színészetet szeretném folytatni. A másik nagy momentumot Gergely Tamás barátommal közösen hoztuk létre: a színjátszókörben készítettünk egy előadást, Boldizsár Péter Félálmaink című művét. Nem volt rendező, mi írtunk hozzá a szöveghez, és ott tapasztaltam meg, hogy mit jelent alkotni, anélkül, hogy bárki más mutatná az utat. 

Most is vannak szövegírói ambícióid?

– Igen, bár ezek hosszútávú tervek, és nem is érzem biztonságos talajnak. De örökösen érdekelt, hogy mi található a színészi munkán túl, a dramaturgia vagy rendezés köreiben. 

Van álomszereped?

– Mindig nagyon ijesztő ez a kérdés… Nincs álomszerepem, de vannak szerepkörök, melyek izgatnak, vagy kihívást jelentenek. Még nagyon a szakma elején járok, rengeteget kell tanulnom ahhoz, hogy fel tudjak nőni egy nagy szerephez, és úgy játsszam el, ahogy azt szeretném. 

Milyen nehézségekkel küzdesz pályakezdő színészként?

– A színművészetin az alapképzés három évből áll, a mesterképzés pedig kettő, és rettenetesen kevés ennyi idő az alapozáshoz. Ráadásul nekem

a pandémia miatt a három évet kettőre rövidítették le. Ez hátrányt jelent,

féltünk, hogy mi lesz velünk, ha kiesik a másodév, meg a harmadévnek az eleje. Voltak mélypontjaim, de legalább megtanultam, hogy mit jelent egyedül alkotni. Az online oktatás mellett, a

társaimmal átjártunk egymáshoz – konyhákban, fürdőszobákban, előszobákban dolgoztunk tovább. Ennek lett is eredménye, például a Homokozó, amit Pánczél Katával hoztunk létre,

Albert Csilla koordinálásával. Jelenleg azzal a nehézséggel kell szembenéznem, hogy én vagyok az új – az, aki minduntalan meg akar felelni, aki figyel, hallgat, illetve próbálja ellesni azt, amit tanulni lehet a többiektől. A megfelelési kényszer hátráltat leginkább a munkában. Ameddig megfelelési kényszerből és félelemből lépek a színpadra, már nem tudom elengedni magam; pedig csak úgy érdemes játszani, ha szabadon teszem.  

Mivel tereled el a figyelmedet a munkáról? Milyen hobbira jut idő?

– A színház egy óriási burok, néha ki sem látsz belőle, így fontosnak találom, hogy abban a négy órában, amit otthon töltök, főzéssel, evéssel és alvással teljen az idő. Ebből a monoton körforgásból nehéz kiszabadulni. Szeretek mozogni, ez pillanatnyilag nagyon hiányzik – még keresem Udvarhelyen azokat a társaságokat, amelyekhez tudnék csatlakozni. Ezen kívül olvasok és zenét hallgatok. 

Milyen előadásokban láthat téged az udvarhelyi közönség? Hogyan azonosulsz ezekkel a szerepekkel?

– Láthatnak a Haramiák című előadásban, Florin Vidamski rendezésében, ahol a karban szerepelek. Nagyon jó kezdet volt, ideális így megérkezni a társulathoz, hiszen nem a mélyvízbe kerültem egyből, egy nagyobb szereppel. A karban vagyok egy személy, akinek kimondottan fontos, hogy együtt lélegezzen, beszéljen, mozogjon a többiekkel. Ez a szerep kiválóan ráhangolt a társulatra. A második produkció egy bábelőadás, a Hétszépségű királykisasszony, amit ősszel adtunk elő a parkban. Ekkor az óriás jelmezét ölthettem magamra. Kimondottan jó érzés volt gyerekeknek játszani, mert őszinte reakciókat kaptunk tőlük. A harmadik produkciónak most zajlik a próbafolyamata – Vladimir Anton rendezésében készül a Száll a kakukk fészkére című előadás, ahol dr. John Spivey karakterét alakítom.

Ő egy fiatal, pályakezdő orvos, aki bekerül egy elmegyógyintézetbe, és bár rendelkezik egy kevés tapasztalattal, mégis a hierarchikus rendszer alján áll. Ez nagyon izgalmas, mert párhuzamot tudok vonni a szerepem és a jelenlegi helyzetem  között – lenyűgöző ezzel játszadozni. Az első két szerephez képest ez már nagyobb falat.

A tragikus vagy a komikus szerepek állnak közelebb hozzád?

– A tragikus kényelmesebb, de ez nem biztos, hogy jót jelent. A tragikus érzelmi vonal közelebb áll hozzám, a komikus karakterek alakításával kapcsolatban félelmet érzek. Ennek ellenére, nem sorolom magam egyik kategóriába sem – bár az egyetemen inkább komikus karaktereket alakítottam. Nem szeretném, hogy azt lássák, én az a doboz vagyok, amit akkor használunk, amikor komikus szerepet kell betölteni. 

Mi a legrosszabb dolog, ami megtörténhet egy előadás közben?

– Egyértelműen az, ha elfelejtem a szöveget. Ez egy problémás helyzet, de talán, még ennél is félelmetesebb lenne, ha elveszíteném a hitemet, és csak úgy jövök be a színpadra, hogy igazából már nem érdekel a színészet, csak benne ragadtam – vagyis nem merek változtatni, de képtelen vagyok felállni, és teljes erőből újra elkezdeni.

Mi a helyzet a gátlásaiddal? Jelzed a rendezőnek vagy elhallgatod, ha egy színpadi helyzet kellemetlen számodra?

– Volt már, hogy gyávaságból elhallgattam valamit, pedig minél többet kérdezek a rendezőtől, annál könnyebb az együttműködés.

Azokat a próbafolyamatokat kellemes megtapasztalni, ahol a rendező partner, akivel közösen haladunk az úton.

Fontos számomra a szabadság, amiben felfedezem a saját képességeimet, és használom a kreativitásomat. Ha kapok egy rosszindulatú hozzászólást, amiben nem feltétlenül a produktív jelleget látom, az ismét visszatérít a megfelelési kényszerhez. 

Mi a véleményed a színpadi meztelenségről? 

– Ez egyszerű: ha megértem, hogy miért van szükség rá, akkor nincs vele bajom. Kevés olyan előadást láttam, ahol a meztelenségnek tényleg lett volna ereje, jelentősége, és nem csak egy ócska eszköz egy olyan helyzetben, melyben a színész rosszul érzi magát. 

A színészet játék a szerepekkel, szakma a megélhetésért vagy életre szóló hivatás?

– Nagyon remélem, hogy mindhárom. Azért kezdtem el, mert őszintén játszani akarok. Most kerültem abba a helyzetbe, hogy megélhetést is nyújt – egy intézmény részévé váltam, van egy lakásom, fizetésem, amivel még nem igazán tudom, hogy mit kezdjek. Van egy része a színészetnek, ami a felnőtté válással jár, bár ez engem megijeszt. Végül, csak úgy tudom ezt a szakmát művelni, ha hivatás is, ami elkísér életem végéig. 

Ha létezik előre megírt sors, ahogy egy forgatókönyv előre meg van írva, akkor szerinted miért kaptad a tehetségedet az élettől?

– A színészi tehetség szubjektív kérdés: ki hogyan lát téged, ki mennyire tartja magát tehetségesnek. A színészet húsz százalék tehetségből, húsz százalék szerencséből, és hatvan százalék munkából tevődik össze. Teljesen mindegy, hogy én miért kaptam a tehetségemet.

A kérdés az, hogy abból a megfoghatatlan dologból, amit tehetségnek hívunk, mennyit tudok kihozni,

mennyit dolgozom azért, hogy felnőjek a szakmához, és elmondhassam, hogy megtettem mindent. 

Melyik lesz az a pont, ahol sikeres színésznek érezheted magad?

– Amikor bejutottam a színművészeti főiskolára, kimondhatatlanul boldog voltam, illetve értékeltem addig a pontig, ameddig elkezdődött a tanítás. Láttam a kihívásokat, a nehézségeket, de befejeztem az egyetemet, és abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy kaptam egy állást. Ez óriási dolog, de már elfelejtettem az örömét, hiszen egy újabb szakasz következik, ahol még többet kell dolgozni. Ezért izgalmas a siker: ahogy eléred azt, amit sikernek nevezel, onnan már nem tudsz neki örülni, hanem a következő lépésre gondolsz. Mint egy körforgás, amiben sosem tudom elmondani azt, hogy a pályám csúcsán vagyok, véget ért a tanulást. Ha van olyan szakma, ami örökké a tanulásról szól, akkor az a színészet. 

Fotó: Fülöp Attila

Wagner Áron: Ez már nagyobb falat